A kritikusok olykor szeretik a túlhangsúlyos tehetségeket, mert könnyebb róluk írni. A csendes szakmai megbízhatóság kevésbé hálás téma. Pedig a magyar színházat többnyire nem a hangosak tartják fenn, hanem a dolgozók, mint Czeizel Gábor is. Ez a csillogásnál fontosabb rang. Tíz éve figyelem munkáját és látom, hogy érti a színpad működését: nemcsak színházi világképe van, hanem jól komponált színpadi jelenetei is. Sokaknak vannak ötleteik, de előfordul, hogy azoknak nincs ritmusuk. Van, aki látványban erős, emberismeretben gyönge. Czeizel munkáiban az tűnik fel, hogy a színház elemi összetevőit – tér, idő, színész, konfliktus, tempó, hangsúly – biztos kézzel rendezi egymás mellé. Személyében olyan alkotó rajzolódik ki, aki inkább gondolkodó, mint pózoló természet, és van benne valami polgári fegyelem: a munkát komolyan veszi, önmagát kevésbé. Ez rokonszenves. Kíváncsivá tett önmaga miatt, a szakmai életútja miatt. 

PRAE.HU: Számomra legfőbb személyiségjegyed a nyugodt koncentráció. Ha valaki, te megfogadtad Szabó Magda intelmét, hogy úgy forgolódjunk a világban, hogy lehetőleg ne súroljuk le mások bőrét. Nem tudom kihagyni, hogy a 2026-os országgyűlési választások utáni héten ülünk le beszélgetni. Hogy élted meg a NER zuhanását, hisz tudom, igen sarkos világnézeti állaspontod van, volt az elmúlt másfél évtizedben a színházkultúra alakulásáról, példának okáért a Nemzeti Színházba be sem tetted a lábad tiltakozásként.

Nem tagadom: nehezen hiszem el, hogy valóban megtörtént. Ahogy a sok csalódást megélt választópolgár ilyenkor illendően mondja: bizakodtam. Óvatosan, zsebre tett kézzel, némi történelmi szkepszissel, de bizakodtam. Nem gondolom, hogy ez az eredmény valamiféle csodakulcs volna a közös nyavalyáinkhoz. De az is igaz: valaminek történnie kellett. Mert az ország már nem egyszerűen toporgott, egy helyben koptatta a parkettát, közben pedig egyre hangosabban magyarázta magának, hogy tulajdonképpen halad. Most az online tér természetesen attól hangos, hogy „rendszerváltás”. Aligha.

Kormányváltás talán. Politikai levegőcsere esetleg. De hogy hosszú idő után ismét felmerülhet a jövőkép, az már nem lebecsülendő.

Az 1989-es úgynevezett rendszerváltáskor már régen nem voltam gyerek. Közel egy évtizede dolgoztam, volt munkahelyem, fizetésem, főnököm, és – ami a korszakban legalább ennyire fontos – emlékezetem. Emlékszem arra a furcsa, szinte testi erejű eufóriára, amikor az ember egyszer csak azt érezte: kinyílt valami. Nem feltétlenül az ország. Először inkább a mellkas. Nekem persze az sem teljesen egyik napról a másikra jött. A nyolcvanas években sokszor járhattam Kelet-Berlinben, ahonnan mi, magyarok átmehettünk Nyugat-Berlinbe, ami önmagában történelmi abszurd. Az S-Bahn ott ment el néhány méterre a keleti lakóházak előtt, szinte mézesmadzag volt, de akik azokban a házakban éltek, esélyük sem volt felszállni rá. Nekünk meg igen. Ennél pontosabb metaforát a szocializmus természetéről aligha találna bármely politikatudományi tanszék is. Szóval nekem a szabadság nem villámcsapás volt, inkább lassú légnyomásváltozás. Hozzászoktunk, hogy valami készül. Érezni lehetett, hogy a rendszer belülről rohad. Nem recsegett – rohadt. És hogy mindez mit jelent nekem személyesen? Őszintén: a szakmámban számomra már aligha hoz földrengésszerű fordulatot. Negyvenhat ledolgozott év után az ember már nem új rendszerekben, hanem lezárásokban gondolkodik. Az idei év első számú prioritása számomra prózaibb, de talán fontosabb minden politikai szólamnál: hogy nyugdíjas leszek, bár őszintén szólva inkább dolgoznék, méghozzá sokat. A történelmet – mint annyiszor – majd most is figyelem, már talán ülve.

PRAE.HU: Sokat tudunk a gyerekkorodról, mert Czeizel Endre orvos-genetikus elsőszülött fia vagy és édesapád nemcsak a szakmai eredményeivel, de civil életeseményeivel is ellátta némi híranyaggal a médiát. Zavart ez? Hisz magad elég visszahúzódó és szemérmes művészember vagy.

Nem. Nyilván az, hogy végül nem lett belőlem orvos, hanem valami egészen másban próbáltam boldogulni, sok mindent egyszerűbbé tett. Vagy legalábbis másképp bonyolulttá. A színházi világban a családnevem az első bemutatkozásig számított: – „Csak nem…?” De a név legfeljebb belépő, ott maradnom már munkával, néha makacssággal lehetett. Hárman voltunk testvérek. Az öcsém, Balázs alig tizennégy hónappal fiatalabb nálam; gyakorlatilag együtt nőtünk fel, mint egy kissé eltolt ikerpár, Barbara később érkezett ebbe a szövetségbe – három és fél évvel fiatalabb volt, ami gyerekkorban már majdnem generációs különbség. Apámnak pontos terve volt velünk. Az elsőszülött – vagyis én – orvos lesz, és ennek megfelelően biológia tagozatra jártam. Balázs jól rajzolt, tehát belőle művész lesz. Barbara sportos alkatnak látszott, tehát olimpiai bajnok, méghozzá futásban. Aztán tizenkét éves koromban a családi dramaturgia váratlanul műfajt váltott, Apám úgy döntött, hogy az életét valaki mással képzeli el, és gyakorlatilag rám hagyta anyámat meg a két testvéremet.

Apám életet létrehozni tudott, de nem értett az élethez, Anyám belebetegedett a történtekbe, évekig várta vissza makacsul, reménytelenül, szinte antik hősnői következetességgel, mint Pénelopé Odüsszeuszt.

Mire formálisan elváltak, én már majdnem érettségiztem, de addigra ez már többet vett el belőle, mint amennyit bármilyen bírósági papír visszaadhatott volna. Nappal még működtette a családot – főzött, mosott, szervezett, gondoskodott, ahogy a nők azt szinte természetesnek hitték, estére pedig begyógyszerezte magát, hogy valahogy elviselhetőbb legyen az élet. Amikor Barbara is gimnazista lett visszament dolgozni, újra orvosként, de már soha többé nem lett ugyanaz. Még húszéves sem voltam, amikor 1981-ben elvesztettük őt.

PRAE.HU: Hogy vészelted ezt át, hiszen magad is gyerek voltál, nem családfő. 

Meglepően jól. Vagy legalábbis kívülről annak látszott. A gimnázium, aztán a színház időben jött, akár egy terápia, amely az emberre csak rátalál. Szerencsém volt a tanáraimmal. Abban az időben ez nem volt adottság, inkább történelmi véletlen. A magyartanárnőm Eörsi István sógornője, Eörsiné Hajdú Marianna volt – ami már önmagában sejtetett némi szellemi szabadságot. A történelemtanárom ezzel szemben dogmatikus kommunista, a szó klasszikus értelmében, de tisztességes ember. Az 1956-os magyar forradalomról is korrekten tanított, ami akkoriban nem számított magától értetődő pedagógiai gesztusnak. Soha nem voltam az a típus, aki szó szerint tanult. Nem ültem órákig könyvek fölött, nem húzgáltam alá színes filcekkel a fél tankönyvet, viszont korán megtanultam jó óravázlatot írni. És

aki egyszer ráérez arra, hogyan lehet rendet rakni a fejében, annak később az élet is kevésbé tűnik kaotikusnak. 

Volt egy régi családi barátunk, Somhegyi Vera, Kolos István rendező édesanyja. Az ő házuk afféle átjáróház volt számomra a civil élet és a színházi világ között. Sok időt töltöttem náluk, ő vitt először Szolnokra is. Ott már más levegő volt. Színházi levegő. Jó barátságban volt Margitai Ágival, Koós Olgával; éppen akkor szerződött oda Udvaros Dorottya, sokat játszott ott Végvári Tamás. Az ember ilyenkor még nem tudja, hogy beavatás történik vele – csak azt érzi, hogy valami végérvényesen elkezdődött. Ezzel párhuzamosan Radnóti Zsuzsa felismerte, hogy a Vígszínház nézőterén nem árt, ha időnként ül néhány gondolkodó fej is, például az apámé. A hetvenes évek végétől rendszeresen hívták premierekre. Eleinte ő ment, aztán egyre gyakrabban én is vele, legnagyobb gyerekként. Az első bemutató, amire elvitt, 1975-ben volt.

Az embernek vannak ilyen dátumai. Nem születésnapok, nem az érettségi – hanem amikor először ül be egy nézőtérre, és érzi, hogy hazaérkezett.

Aztán ott volt a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, amely akkor már legendaszámba ment. És a Szent Johanna Kútvölgyi Erzsébettel. Nem egyszer láttam őket. Nem kétszer. Tucatszor. Aztán már az osztályomat is vittem magammal, mint valamiféle kulturális térítő. Nekem a Víg nem egy színház volt. A színház volt. Minden hónap tizenötödikén kezdték árulni a jegyeket, és egy általános iskolai barátnőmmel gimnazistaként hosszú ideig ez volt a havi rituálénk: sorban állni a Szent István körúton, jegyet venni, tervezni, várni. Később már premierbérletem volt. Onnantól az ember nem néző többé, hanem törzsvendég. Szinte családtag. Persze jártunk máshová is. A Madách Színházba, a Thália Színházba, a Nemzeti Színházba. Illendőségből, kíváncsiságból. De az otthon – az mindig a Víg maradt.

PRAE.HU: Mikor jött az elhatározás, hogy a te életed  a színház lesz? 

Folyamatában történt. Mint minden fontosabb dolog az életben: nem döntés volt, inkább sodródás. Úgy készültem az egyetemre, magyar–történelem szakra, hogy nem tanultam. Ez akkoriban sem számított korszakos felvételi stratégiának, az eredmény ennek megfelelő lett: nem vettek fel. Nem tört össze a világ, mert én addigra már évek óta lejártam Szolnokra, úgyhogy a sikertelen felvételi után vettem magam, és bejelentkeztem Paál Istvánnál, az akkori főrendezőnél, hogy akkor én most mennék a színházához dolgozni. Korábban is jelentkeztem nála, de azt mondta menjek előbb egyetemre, ha az nem sikerül, akkor jelentkezzek majd, s amikor újra előtte álltam valami olyasmit mondott, hogy „jó, csak megnézem, van-e státusz.” Éppen Krakkóból értem haza egy nyaralásról, amikor várt a távirat: augusztus 20-án olvasópróba Az ember tragédiájából. Az első munkanapomat azonnal sikerült lekésnem. Szép belépő. Másnap mentem, szerződtettek rendezőasszisztensnek, 2500 forintos fizetéssel, plusz fizettek egy albérletet, ahol másodmagammal laktam. Huszonévesen az ember ezt nem szociális konstrukciónak, hanem szabadságnak nevezi. Az első előadás tehát rögtön Az ember tragédiája volt, Paál István rendezésében. Tíz szereplő. Egyetlen díszlet. Semmi kosztümös történelmi tablókép, semmi poros pátosz. Az ember tragédiája Lucifer és az Úr csatája volt, Ádám inkább báb. Én pedig ott álltam kezdő asszisztensként, és úgy tettem, mintha pontosan tudnám, mi történik körülöttem. A következő bemutató az Amerikai Elektra volt, Margitai Ágival és Udvaros Dorottyával, Szurdi Miklós rendezésében. Utána jött Mihail Bulgakov Bíborszigete, amelyre meghívták Babarczy Lászlót Kaposvárról, és hozta magával Máté Gábort főszereplőnek. Mire észbe kaptam, már a mély vízben úsztam. Negyedikként jött Troilus és Cressida, William Shakespeare egyik legkegyetlenebb darabja, Udvaros Dorottyával és Jakab Csabával. Aztán A három testőr, Döme Zsolt zenéjével, Margitai Ági Milady-ként, Udvaros Dorottya Constance-ként, Egri Kati királynőként. Ekkor tanultam meg az első, valóban fontos szakmai igazságot: egy tízszereplős Az ember tragédiája gyerekjáték egy jól megcsinált gyerekelőadáshoz vagy zenés darabhoz képest. Két évadot maradtam Szolnokon. Elég volt ahhoz, hogy örökre beleszeressek a szakmába, és túl kevés ahhoz, hogy kiábránduljak belőle. A második évadban megérkezett Fehér Anna és Takács Kati. Akkor rendezte ott Sándor Pál a Koldusoperát. Az olvasópróbán kiderült, hogy a színház veszélyes üzem. Fehér Anna elkésett. A rendező azonnal leváltotta. A szerepeket ott, helyben átosztotta. Takács Kati lett Lucy, Egri Kati Polly, más kapta Kocsma Jennyt. Egyetlen késés és máris új a szereposztás. Ennél pontosabban kevés dolog mutatja meg, mi is valójában a színház. De ebben az évadban ott lehettem, amikor Kovács Lajos Hamlet volt, dolgoztam A nagy Romulusban, és Babarczy László Liliomjában is. A Liliom olvasópróbájára máig emlékszem. Akkor még a rendezők maguk olvasták fel a darabot. Másnap volt a visszaolvasópróba, és Babarczy arra már teljesen más emberként jött be. Elkezdett Ambrose Bierceről beszélni, meg a Bagoly-folyóról, arról, hogyan tud az ember tudatában néhány másodperc egész életté tágulni. A halál pillanatában minden lepereg.

És akkor kimondta az alapötletet. Liliom már zuhan, nem a végén kezd zuhanni. Na, ott értettem meg, hogy a rendezés nem szakma, hanem gondolkodásmód.

PRAE.HU: Azért mégis mit csinált egy utcáról jött siheder egy színházban rendezőasszisztensként? 

A színház ekkor engem már belülről érdekelt, tudtam, hogy ott akarok élni, mielőtt ezt magamnak rendesen meg mertem volna fogalmazni. Elsős gimnazista voltam, amikor apám megszervezte, hogy kimehessek egy hónapra az Egyesült Királyságba egy genetikaprofesszor családjához nyelvet tanulni. A professzornak volt egy lánya, apámnak pedig kész forgatókönyve. Az ő fejében a dolog valahogy úgy nézett ki, hogy most kimegyek nyelvet tanulni, aztán ott maradok majd, elvégzem az orvosegyetemet, és néhány év múlva valahol az angol egészségügyben, fehér köpenyben, kissé akcentusosan, de stabilan élem majd a jövőmet. A család tudta, hogy a színházért rajongok, így Londonban elvittek a Jesus Christ Superstarra, aztán A mesél a bécsi erdőre. Az angolom akkor sem volt tökéletes – ahogy ma sem fenyeget az a veszély, hogy brit diplomatának néznek –, de annyira azért elég volt, hogy amikor megkérdezték: „Why are you so interested in theatre?”, meg tudjam fogalmazni a legegyszerűbb, legőszintébb választ: Because I want to be a stage director. Igaz, azt mondtam ügyelő akarok lenni, mert azt a kifejezést ismertem. És ott ez tulajdonképpen eldőlt, magamban kimondtam, hogy nem leszek orvos. Nem érdekel a bölcsészkar. Nem akarok kerülőutakat. Én színházban fogok dolgozni. Rendező leszek. Ezért lettem asszisztens is. Nem azért, mert ez volt az álmom, hanem mert éppen nem indult rendező szak a főiskolán, én viszont mindenáron a színház közelébe akartam kerülni. Ahogy hazajöttem Angliából, a színházi partnernőm szólt, hogy Jurij Ljubimov a Vígszínházban rendezi a Bűn és bűnhődést, és be lehet ülni a próbákra augusztusban. Ő két nap után megunta. Én egy hónapig ott ültem. Reggeltől estig. Mint valami túlbuzgó, önkéntes színházi. Néztem, ahogy Ljubimov instruál, ahogy Ruttkai Éva, Darvas Iván, Kútvölgyi Erzsébet, Kern András próbálnak. Sokszor Darvas fordított, mert nemcsak nyelvileg, hanem – hogy úgy mondjam – színházilag is pontosabban értette, mit akar a rendező. És ott megértettem valamit a színházi próba jelentőségéből. 

Közben a gimnáziumban – a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium – már megízleltem, milyen dolog közösséget mozgatni. Ősszel volt egy iskolagyűlés, ahol a negyedikesek váratlanul felszólaltak, hogy mi nem tetszik az iskolában. Reformokat követeltek. Az iskola vezetése nagyvonalúan engedélyezett egy tacepaót, ahová fel lehetett írni az ötleteket. Két hét múlva a tacepao eltűnt. A reformkészség ezzel együtt. A felettem lévő orosz–angol szakos osztályba járt Zsótér Sándor és Kárpáti Péter. Velük haverkodtam. Ők jártak drámaelemző szakkörre, amit a magyartanáruk vezetett; természetesen én is rögtön jelentkeztem. Velük olvastam olyan könyveket, mint Az élet álom vagy Phaedra, amelyek semmilyen tananyagban nem szerepeltek, viszont az ember életében annál inkább. Aztán kitalálták, hogy csinálnak az iskolában egy háromnapos tavaszi fesztivált, mert azt kevésbé lehetett betiltani. Ők készítettek egy Sławomir Mrożek-darabot, aztán leérettségiztek, eltűntek az élet következő felvonásába, a fesztivált pedig rám hagyták. A következő évben már én szerveztem. És mivel fesztivál színház nélkül olyan, mint büfé pogácsa nélkül, rendeztem is. Federico García Lorca: Don Perlimplín és Belisa szerelme a kertben. Erotikus halleluja három képben, előjátékkal. A következő évben jött a Bál a Savoyban. Öt szereplővel, prózában, csak a My Golden Baby maradt zenében, mert az nem lehetett prózába áttenni a szövege miatt. Azt hiszem ezzel, hogy operettet csonkítottam, Lorcát rendeztem, és a nyári szünetben Ljubimov próbáit néztem, utolértem önmagam.


PRAE.HU: Már Szolnokon rendezhettél?  

Nem. Mucsi Zoltán egyszer megkért, hogy nézzek be egy próbájukra, aztán hetekig próbáltunk együtt, de ebből nem született előadás – ahogy a színházban nem ritkán a legígéretesebb kezdemények is hangtalanul elenyésznek. Én közben, két szolnoki esztendő után, fölmondtam. Nem hirtelen felindulásból, hanem makacs bizonyosságból, amely az embert néha egyetlen irányba húzza. Akkoriban már folyton átjártam Kaposvárra, és pontosan tudtam, hogy ott akarok dolgozni. Ebben nem kis szerepe volt Margitai Áginak és Máté Gábornak, aki akkor éppen Kaposvárott játszott, és akikkel az élet – mint gyakran a színház környékén – a magánéletet és a pályát elegánsan összegubancolta. Máté rendszeresen járt Szolnokra, Ági pedig sűrűn ment Kaposvárra, és sokszor magával vitt engem is. Előadásokat néztünk, én próbákat lestem, folyosókat, öltözőket, büfépultokat ismertem meg – vagyis azt a láthatatlan színházat, amely legalább annyira fontos, mint ami este hétkor fölgördül a függöny mögött. Aztán szóltam Babarczy Lászlónak, hogy átmennék, mert mindkét évben rendezett vendégként Szolnokon és mindkétszer én voltam az asszisztense, volt személyes kapcsolatunk. Ő, amikor legközelebb megérkezett Szolnokra a legendás zöld Wartburgjával, elővette a szerződést, amit a motorháztetőn írtam alá. Mellette kaptam az első kaposvári munkámat is, rendezőasszisztensként közreműködtem A kegyenc próbáin.

PRAE.HU: Ha már többször szóba jött Babarczy László neve, olvastad a lánya könyvét?  

Igen. Babarczy László kétségkívül rendkívül okos ember volt – az a fajta színházi elme, aki három mondatból, fél mozdulatból, egy rosszul hangsúlyozott szóból pontosan tudta, hol van a jelenet baja. Az első három hét vele a próbán többnyire maga volt az ígéret. Szellemi izzás, pontos elemzés, váratlan felismerések, az ember úgy érezte, valami kivételes dolog készül. És többnyire készült is. Aztán, amikor az előadás már majdnem sínre került, amikor már csak végig kellett volna vinni ugyanazzal a könyörtelen figyelemmel, ő rendszerint elvesztette az érdeklődését. Ilyenkor rendre elengedte egy kicsit a kormányt. Ezzel szemben Ascher Tamás és Ács János egészen más iskola voltak. Náluk nemcsak az indulás volt pontos, hanem a beérkezés is. Tudták, hogy a próbafolyamat nem a felismerések sorozata, hanem a következetesség művészete; hogy egy előadás nem az ötlet megszületéséből lesz, hanem attól, hogy valaki képes azt a legutolsó főpróbáig ugyanazzal a szellemi fegyelemmel végigvinni. A második munkám Kaposvárott Ascher Tamás mellett volt, a Kazimír és Karoline próbáin. Ott láttam meg, hogy a rendezés nem pusztán intuíció kérdése, hanem állóképességé is; nemcsak látni kell tudni, hanem végignézni is. Tény, Babarczy László tudott rabiátus lenni. Nem is kissé. Az ember olykor azt hitte, mindjárt kirepül valaki az ablakon – ha nem fizikailag, hát lelkileg bizonyosan. És mégis: a színészek szerettek vele dolgozni. Mert a tehetséget, ha valódi, a színházban még a legrosszabb modor sem tudja teljesen hitelteleníteni.

Őszintén szólva, mellettük – Babarczy, Ascher, Ács – nekem Kaposvárott csak egyszerű célom lehetett: hogy én legyek az ország legjobb rendezőasszisztense.

És, ha szabad szerénytelenséget megengedni annak, aki utólag már az emlékeiből él: ez sikerült. Közben meg világossá vált az is, hogy anno Szolnokon nem minden rendező állt ugyanazon a magaslaton, mint Kaposvárott. Ott egy rendezőasszisztensnek nem egyszerűen segítenie kellett a munkát – olykor neki kellett észrevennie, mi is volna a munka.

PRAE.HU: Hogy értsük ezt? 

Szolnokon a rendezőasszisztensi munka sokszor egészen sajátos természetet öltött. Nem egyszer az volt a legfontosabb feladatom, hogy lefordítsam a színészeknek, mit is akar tulajdonképpen a rendező. Nem nyelvileg, hanem gondolatilag, szakmailag, emberileg. Elhangzott valami a nézőtér tizedik sorából, többnyire homályosan, nagyívűen, és nekem kellett abból használható instrukciót csinálni, nem asszisztensi munka volt ez, hanem színházi tolmácsolás. Kaposváron ilyesmi fel sem merülhetett. Ott asszisztens voltam – a szó legpontosabb, legszigorúbb, legszebb értelmében. Nem kellett megfejteni, mire gondol a rendező, mert pontosan tudta, mire gondol, és azt pontosan is mondta. Ott nem a hiányokat kellett kipótolni, hanem egy működő gépezet részeként dolgozni. És ez óriási különbség. Tizenegy évig maradtam abban a városban, ami egy kisebb pálya, egy nagyobb iskola, egy teljes színházi neveltetés. Ott tanultam meg igazán, hogy a színház nemcsak ihlet, inkább fegyelem; nem hangulat, hanem rendszer; nem ötlet, hanem következmény. Utánam érkezett Mohácsi János segédszínésznek. De ő nem tartozott azok közé, akik hosszú ideig képesek megelégedni azzal, amit mások kitalálnak helyettük. Szinte azonnal kiderült, hogy nem játszani akar, hanem rendezni. Úgyhogy nem egészen hivatalos keretek között, svarcban elkezdett néhány színésszel próbálni. A darab nem valami szerény kamaradarab volt, hanem a Bánk bán. Már az indulásakor sem kis tétekben gondolkodott.

PRAE.HU: Ő is egy érettségivel érkezett?  

Igen, de Mohácsi nem szerzett végül felsőfokú végzettséget, ami akkoriban nem egy hiányzó diploma volt, hanem intézményi korlát: bizonyos pozíciókhoz – például igazgatói székhez – nem volt elég a tehetség, kellett a papír is. A Bánk bánnal azonban azonnal sikere lett. Felfigyelt rá a színház, felfigyelt rá a szakma, ő maga nem lepődött meg ezen, mert volt benne valamiféle provokatív bizonyosság, hogy neki ott van dolga, nem a háttérben. Sokkal merészebb volt, sokkal erőszakosabb – szakmai értelemben mindenképpen –, mint én valaha. Bennem, őszintén szólva, még csak fel sem merült, hogy Babarczy, Ascher és Ács mellett bármiféle rendezői ambícióval próbálkozzam. Nem szemérmességből, inkább józan önismeretből. Az ember, ha naponta első osztályon utazik, egy idő után pontosan tudja, milyen messze van még a mozdonytól. Neki viszont ez nem okozott belső konfliktust. 

Én azt hiszem, nagyjából mindenkivel kijöttem Kaposvárott, gyorsan megértettem, hogy minden rendezőnek más a nyelve, más a tempója, más a hiúsága, és az asszisztens dolga nem az, hogy ezt megváltoztassa, hanem hogy működtethetővé tegye. Talán Gothár Péterrel csiszolódtunk össze nehezebben. Ő, szemmel láthatóan jobban kedvelte a női segéderőt – úgy sejtem, ennek esztétikai vagy habitusbeli okai voltak, és az első közös munkánk eleinte nem volt éppen súrlódásmentes, de aztán működni kezdett köztünk valami szakmai bizalom. Olyannyira, hogy utána már csak engem akart maga mellé. Sőt, megpróbált átvinni a Katona József Színházba is. Csakhogy amikor rákérdeztem a lényegre – hogy rendezhetek-e –, nem tudott biztos választ adni. Nem ígéretet, nem majd meglátjuk-ot akartam, hanem mondatot. Így hát nem mentem. Néha a pályán nem az a fontos, hogy hová hívnak, hanem hogy miért.

PRAE.HU: Te szerettél Kaposvárott dolgozni?   

A kaposvári korszaknak – mint minden hosszabb emberi-szakmai együttélésnek – megvoltak a maga fényesebb és fárasztóbb fejezetei is. Az utolsó egy-két év már nem ugyanazt jelentette, mint az eleje. Babarczy László akkoriban már láthatóan minden eszközzel igyekezett egyben tartani a vezető színészeket, és ennek egyik módja az lett, hogy rendezési lehetőséget adott nekik. Papíron ez remek ötletnek tűnt: társulati emberek, belső energiák, alkotói szabadság. A gyakorlatban viszont többnyire úgy nézett ki, hogy ők megrendezték az előadást – legalábbis ez szerepelt a színlapon –, én pedig melléjük lettem beosztva játékmesternek, ami a valóságban gyakran inkább afféle csendes kárelhárítást jelentett. Nekem kellett tárgyalni a díszlettervezővel, egyeztetni a jelmeztervezővel, összehangolni azokat a szakmai folyamatokat, amelyekkel ők – legyen szó Koltai Róbertről vagy Jordán Tamásról – nem különösebben akartak foglalkozni. Nem mondom, hogy ne tudták volna megcsinálni, inkább nem érdekelte őket. És ez nem volt különösebben ínyemre. Amúgy nem panaszkodhatok, én Kaposvárott sosem hordtam kávét asszisztensként, tényleg példányt írtam, szerveztem, és erősen rendezője válogatta, hogy milyen mélyen merülhettem bele a próbafolyamatba ezen túl. Nekem nem derogált, amikor Szakács Györgyi nem ért rá, hogy én menjek helyette ruhát venni Pécsre a havi vásárra, vagy az Ajkai Üveggyárba poharat rendelni, és mert nem volt még jelmez-asszisztens nekem kellett kormosítani, batikolni egy-egy ruhadarabot. Ennek később, a rendezői munkáimban nagy hasznát is vettem a látványtervezésben, de akár a manuális kivitelben is. 

Emberileg szinte mindenkivel jól kijöttem a társulatból. Nem lett belőle nagy, életre szóló, hajnalig tartó vallomásokkal és balatoni nyaralásokkal megtámogatott barátságözön, de ha ma találkozunk, őszintén örülünk egymásnak. Talán egyedül Csákányi Eszterrel maradt meg valamivel szorosabb, valóban személyes kapcsolat.

Kaposvárra bekerülni soha nem volt egyszerű. Nem azért, mert ellenséges közeg lett volna – ellenkezőleg. Inkább azért, mert zárt volt. Erős belső törzse volt, saját humora, saját ritmusa, saját bizalmi rendszere.

Kulka János nyilvánosan is mesélt róla, mennyire szenvedett attól, hogy évekig nem fogadták be igazán maguk közé. És ugyanezt valószínűleg elmondhatná Igó Éva vagy Varga Mária is. Pedig közben ezek alapvetően nyitott, bohém, szerethető emberek voltak. Még Szolnokon dolgoztam, amikor a Csiky Gergely Színház nyári programjában bemutatták a Leonce és Lénát, amit lementem megnézni. Jordán Tamás és Lázár Kati éppen Balatonbogláron béreltek nyaralót, és teljes természetességgel közölték, hogy ott alszom náluk. Ilyen volt ez a közeg: kívülről nehéz bejutni, de ha egyszer beléptél, már kaptál vacsorát is. Arra is emlékszem, hogy a kislányuk, Jordán Adél kétévesen ki nem állhatott. Pedig később gyorsan megtaláltam a hangot a gyerekekkel, de Adéllal valahogy nem működött. Hidegen hagytam, ami azért egy öt év alatti gyerektől meglepően egyértelmű kritika. Aztán amikor gyerekdarabokat kezdtem rendezni, és olyan színészek játszottak bennük, mint Szalma Tamás vagy Tóth Géza – akikért ő kislányként rajongott –, egyszer csak megolvadt a jég, ekkor olyan ötéves lehetett. A Hamupipőkénél ott ült mellettem a próbán némi, számomra meglepően nyílt rajongással. És esküszöm, voltak pillanatok, amikor pontosabb meglátásai voltak az előadásról, mint Babarczy Lászlónak. Ami persze nem feltétlenül Jordán Adél zsenialitását bizonyította – bár azt sem zárom ki –, inkább azt, hogy a gyerekek időnként kegyetlenebbül pontos nézők, mint a szakma.

PRAE.HU: Mikor kezdett halványulni a varázs Kaposvárott?

Az 1984-es évad végén Ács János kapott egy Fullbright-ösztöndíjat és elment félévre Amerikába. Róla tudni kell, hogy az 1970-es években Paál Istvánnal a Szegedi Egyetemi Színpad színésze és rendezője volt. És pont ekkor – hogy, hogy nem – megkeresett a Szegedi Egyetemi Színpad, hogy nem rendeznék-e nekik valamit, így 1985 őszére bevállaltam Cenci-házat. Jót tett a lelkemnek. Végre nem én voltam a mindent elintéző háttérfigura, hanem valaki, aki azt csinálhatta, amit akar. Az előadást felhoztuk a Szkéné Színházba is, ahol akkor még fehér padlószőnyeg volt, és a darabban volt egy jelenet, a megrontási epizód, amikor az apa vérfertőző kapcsolatba kerül a lányával, és egy színpadon álló fémserlegben lévő fehérbor vörösborrá változott, ahogy kiömlött.

Nem effekt volt, hanem állítás. Évekig ott maradt a nyoma a padlón – mintha a színház is hajlandó lett volna emlékezni.

Kaposváron az olyanoknak, mint én, többnyire gyerekelőadással illett kezdeni. Nem volt ez leértékelés, inkább bevezető rítus. Nekem viszont soha nem fűlt hozzá különösebben a fogam, még ha később háromszor rendeztem is a Hamupipőkét. Szívesen csináltam és csinálok gyerekdarabokat, csak a kommersz vagy buta darabokhoz nem akartam nyúlni. A Romhányi-Fényes féle Hamupipőkét is félretoltam évekig, aztán felturbóztam a Maya dalaival. 

PRAE.HU: Mikor rendeztél először?

A fordulat 1987-ben jött, amikor Lengyel Ferenc – frissen a főiskola után – említette, hogy Carlo Gozzinak a mindenki által ismert Turandot és A szarvaskirály mellett van egy kevésbé ismert darabja is, a Zobeide, amiből készített egy nyersfordítást. Odaadta a szövegkönyvet. Nekem pedig nagyon megtetszett. Szóltam Babarczy Lászlónak: ezt megcsinálnám. Azt mondta: rendben. Korniss Mihály megkapta az anyagot átdolgozásra, és így született meg az előadás, Carlo Gozzi – Lengyel Ferenc: A varázssütemény avagy Nella szerelme – a viszály szelleme, Rossa László zenéjével. Kiss Andrea volt Nella, Nagy Mari a viszály szelleme, Szalma Tamás a gonosz karakter. A történet szerint Nella férje, a titokzatos Szindbád-mágus – Samandal királya – a fekete mágia ura, aki unalmában és szeszélyből varázssüteménnyel állatokká változtatja feleségeit. A mese itt már nem mese, inkább groteszk mechanika: a szerelem és hatalom egymásba csúszó rémálma. Nella menekülni próbál, miközben a jó és rossz erők vizuális és testi erőterekben összecsapnak. Nem gyerekmese volt ez, hanem sűrített, torzított világ, ahol a varázslat egyszerre volt lenyűgöző és fenyegető. Menczel Róbert és Tordai Hajnal olyan színpadi világot építettek, amelyben az Ishtar-kapu (a berlini Pergamon Múzeum mintájára) Zalaegerszegen gyártott műgyantából született újjá. A látvány nem illusztrált, hanem uralt. Egy jelenetben Szalma Tamás kentaurrá változott a nyílt színen, máskor Nagy Mari vörös műkörmökkel, tűsarkúban felmászott egy kötélhágcsón. Mindketten tériszonyosok vagyunk, de ez a színházban ritkán akadály. Először én próbáltam ki, működhet-e. Amikor nekem ment, engedtem Marinak is, aki bevállalta. A gyerekszínházi fesztiválon, az Arany János Színházban végül el is hoztuk a legjobb jelmez–díszlet díjat, én pedig a legjobb rendezését. A próbák alatt megszerettük egymást a színészekkel, jól tudtunk együtt dolgozni, és ebből született meg, az első „komoly” rendezői munkám Füst Milán: Boldogtalanok. 

PRAE.HU: Nem kezdőfalat színházi léptékben…

Nem, de szerencsémre a kaposvári színház egyik meghatározó stúdióprodukciója lett. Húber Vilmos Dunai Károly, Róza Nagy Mari, Vilma Kiss Andrea, Özv. Húberné Pogány Judit – egy két évvel Julika után –, Sirma Ferenc, a hentes Hunyadkürti György, aki talán az első szikár hentes volt a színpadon és Székely Ferencet Szalma Tamás játszotta. Kifejezetten jó kritikákat kapott, de ebben, az 1987/1988-as évadban a kaposvári színház több előadása (pl. Az öngyilkos, Pisti a vérzivatarban) is a kritikusok által díjazott darabok között szerepelt, ez még a nagy korszak vége volt, és ehhez a Boldogtalanok is illeszkedett. Nagy Mari ekkor már várta a fiát, Viktor Balázst, és amikor Róza azt mondta, gyermeket vár, a leendő színész-rendező meg is mozdult a hasában a színpadon. Ezután persze megint gyerekdarab jött, színpadra adaptáltam egy norvég író, Tor Åge Bringsværd Locspocs-sorozatának egyik kötetét, amelyben a főhős, egy tengeri szörny a Bolygó Hollandi figurájával találkozik, aki egyetlen rossz döntés miatt évszázadok óta bolyong, és Locspocs megtöri az átkot. Nagy Mari itt a tenger istennője volt. Ezután nem tudtam már elkerülni a Hamupipőkét, amihez Romhányi József írt szöveget és Fényes Szabolcs a zenéjét. Kovács Zsuzsanna játszotta a címszerepet, Csákányi Eszter volt a gonosz mostoha, Nagy-Kálózy Eszter a Sirály után az egyik gonosz testvér, de szerepelt benne Kulka János, Quintus Konrád, Lipics Zsolt is. Olyan jól sikerült, hogy a következő évadban egy az egyben átvették Nyíregyházára Menczel Róbert és Tordai Hajnal színpadi látványvilágát, engem pedig meghívtak rendezni. Ott Máthé Eta volt a mostoha, és Hetey László Boldizsár király.

Kaposvárott Csákányi és Kulka minden előadáson elröhögték rímhányó Romhányit, csak Nyíregyházán jöttem rá, hogy azért, mert vidéki társulati színészekre van írva, az ő szájukba valók a szövegek.

A főpróbahéten beteg lett Máthé Eta, Szabó Tünde ugrott be a helyére, az utána bemutatott Hegedűs a háztetőn produkcióban pedig Szabó és Hetey játszotta Goldét és Tevjét – köszönhetően a Hamupipőkében való színpadi randevújuknak – civil életükben már végig együtt maradtak. 

PRAE.HU: Nem jelentkeztél  főiskolára?

Kétszer is nekifutottam. Nem azért, mert hittem az intézményesített pályakezdésben, hanem mert akkor előbb-utóbb pecsét is kellett. A nyolcvanas években Vámos László kétszer is indított rendező osztályt, mindkét alkalommal ott voltam a jelentkezők között. Az első nekifutásnál a második fordulóig jutottam, akkor operarendező szak indult, és azzal szembesültem, hogy a Figaro házassága partitúráját kellene elemezni. Márpedig én kottát olvasni nem tudtam. Vámos azt mondta: jó, akkor legközelebb indulhatok nála a második rostától. Így is lett. Két év múlva valóban ott folytathattam, ahol korábban elakadtam. A harmadik fordulóban hasaltam el, ugyanakkor felvételizett Mohácsi János is, és ugyanazzal az udvarias intézményi mozdulattal küldték haza. A történethez hozzátartozik, hogy Vámos még fölhívta apámat. Azt mondta, két jelölt között vacillál, mit gondol. Apám pedig, akiben a szülői elfogultság nagyjából annyira volt jelen, mint egy adóellenőrben, állítólag azonnal azt mondta: - „Fel ne vegye, ha nem tartja elég jónak.” Sztankay Ádámot ellenben felvette, aki nem végezte el végül a főiskolát.

Többször nem jelentkeztem. Nem sértettségből. Inkább mert addigra már pontosan tudtam, hogy a színházat az ember vagy csinálja, vagy tanulja – és nekem akkoriban szerencsére inkább csinálnom kellett.

Diplomát végül a kilencvenes években szereztem a József Attila Tudományegyetem kommunikáció szakán. Már felnőtt fejjel, saját ritmusban, apám fizette a tandíjamat, amit tekinthettük némi kárpótlásnak. Éry-Kovács András rendező mesélte, hogy Ádám Ottó odavetette neki egy beszélgetés közben: – „Nézze meg Andriskám, kik vannak a pályán, akiket kirúgtunk: a Mohácsi és a Czeizel.”

PRAE.HU: Onnan indultunk, hogy mikor kezdett halványulni a varázs Kaposvárott…

Forgách András lefordította Kleist Schroffenstein családját, jeleztem, hogy megrendezném, el is kezdtük próbálni. Menczel Róbert díszletet tervezett, Szakács Györgyi a jelmezeket, Molnár Piroska, Helyey László, Nagy Mari, Csákányi Eszter, Koltai Róbert játszottak volna benne. De bejelentkezett Jeles András, hogy rendezne egy Csehov-parafrázist Valahol Oroszországban címmel. Ami lényegében a Három nővér első két felvonása volt, majd jöttek a bálozók, de már mintha a Gulágra. Emiatt a Kleist-bemutatót eltolták egy terminussal, és bennem felvetődött, hogy lehet-e ezt a Jeles-előadás után, mármint a Kleist-darabot, amikor a Valahol Oroszországban című előadásról menekültek a bérletesek. A főpróbahét hétfőjén megnézte Babarczy a próbát, kedden azt mondta nem lesz bemutató, majd csak ősszel, amikor már odaszerződik Börcsök Enikő és Znamenák a főiskoláról. Aztán elhalt az előadás, Babarczy pedig kiírt egy újabb gyerekdarabra, Mohácsit rendezőnek, engem az asszisztensének, én meg nem mentem el az olvasópróbára. 

Ezzel majdnem egyidőben Csikós Sándor, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója Zsótér Sándor ajánlására felkért vendégként egy mesejáték rendezésre, és megrendezhettem Forgách András által írt Tercett – Janka, Zsigmond, Mária című prózai darab ősbemutatóját is, amelynek a premierje a Kolibri Pincében volt Budapesten. Janka Csákányi Eszter, Móricz Blaskó Péter, Simonyi Máriát Börcsök Enikő kezdte próbálni, végül Kari Györgyi játszotta el. Börcsök kérésére csináltattam neki egy kék kontaktlencsét Simonyihoz, de a próbák helyett inkább Kaposvárott eljátszotta Stázit a kék kontaktlencsémben. Én meg felmondtam. Spiró György, aki ekkor a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt, a következő évadra leszerződtetett rendezőnek és játékmesternek. Füst Milán Máli nénije volt az első munkám nála, Koós Olga, Kátay Endre, Mucsi Zoltán, Nyakó Júlia, Kiss Andrea és a még főiskolás Schneider Zoltán játszottak a darabban. Az előadás korszakhatárt jelölt: Koós Olga szolnoki búcsúját, aki elszerződött, és a fiatal Mucsi első apaszerepét. Az évadvégi előadáson megjelent Szikora János, és a hajnal egy pontján Mucsival és Schneiderrel felmásztak a színház tetejére. A jókedv ára fegyelmi lett, s ez Mucsi, Nyakó és Kiss távozását okozta. Spiró igazgatása alatt megrendezhettem Heinrich von Kleist Az eltört korsóját is. A színészek – élükön Epres Attila – kezdetben nem lelkesedtek a „poros darabért.” Epres, aki Ádám bírót játszotta, valami korszerűbb vígjátékot preferált volna.

Az idő és néhány tucat előadás engem igazolt, és ezzel a darabbal a szakmai visszaigazolás is beköszönt: Vámos László beválogatta az Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába – ami nekem felért egy diplomával.

De aztán Spiró ment, Schwajda György jött, és a darab nem ment a versenyre.  

Szolnokról hívtak a Kolozsvári Állami Színházhoz vendégrendezőnek, először Szilágyi Andor Leánder és Lenszirom című darabjára, majd ajánlottam Tompa Gábornak A Pál utcai fiúkat a frissen odaszerződött fiatalokkal: Szikszai Rémusz, Bogdán Zsolt, Kardos Róbert. Komoly harcom volt, hogy Keresztes Attila (ma már rendező, színházigazgató) lehessen Nemecsek, aki egy mokány székely, fekete hajú srác volt, de a lelkében ott volt a szerep. És ezután a második szolnoki szerződésemnek is vége lett, mert Schwajda nem tartotta elképzelhetőnek, hogy Törőcsik Marit vagy Garas Dezsőt instruáljam. Én viszont – némi tapasztalattal Molnár Piroska, Koltai Róbert, Pogány Judit, Csákányi Eszter és Kulka János után – ezt másként gondoltam, nem írtam alá újra asszisztensként. A következő évadra volt egy meghívásom rendezőként Debrecenbe, és jött a hirtelen döntés: egyetem, Szeged, levelezőn. 

PRAE.HU: Hogyan kerültél Debrecenbe? 

Lengyel György szerződtetett. Először operákban voltam társrendező mellette, és mit ad isten az első közös munkánk a Figaró házassága volt, de addigra már tudtam partitúrát olvasni, jött még az Anyegin és a Hunyadi László. De emellett rendezhettem mindent, klasszikust, modernt, zenést, még fel is léphettem színészként. Az üvegcipőben Maday Gábor játszotta az írnokot és kanyarós lett, nem tartottam beugrópróbát, hanem én ültem be az előadásba. Megnézett Maday, amikor már nem fertőzött, és azt mondta, pont azt a ripacskodást csinálom a szerepben, amit neki nem engedtem. De kétezer forintot kaptam előadásonként, tizenhatszor játszottam és ebből vettem 1997-ben az első mobiltelefonomat. És milyen jól tettem, mert autókáztam az Hortobágyon, amikor hívott Novák János a Kolibriből, hogy a korábban felkért rendező nem vállalta el Markus Fagerudd Az angyal öccse című musical színrevitelét, én vállalom-e. Igent mondtam és ezt még sok közös munka követte. Éppen most köszönt rám újra Molnár Ferenc klasszikusa, 2025 őszén a Csokonai Teátrumban Göttinger Pál rendezésében bemutatták ismét huszonnyolc év után,

Roticsnét az a Majzik Edit alakítja, aki nálam Irma szerepét játszotta, mert éppen akkor lett Domján Edit-díjas. Sőt, a mostani Irma, Balázs-Bécsi Eszter a jelmeztárból Majzik Edit régi próbakötényét kapta meg.

A Kolibri mellé becsatlakozott a Pesti Magyar Színház is, persze, hogy egy Hamupipőke-féle darabbal, Heltai Jenő: Szépek szépe rendezésére hívtak először. De mert Iglódi Istvánnak tetszett, meghívtak utána többször rendezni. 
Ha most jól belegondolok, régebben vagyok szabadúszó, mint ahogy státuszban voltam színháznál, negyedévszázada, mert Debrecenben volt utoljára szerződésem. De az ezredforduló után hívtak Szegedre. Zalaegerszegre, Kassára, és amikor Szegeden próbáltam, hívtak a Gózon Gyula Színházból, amiből hosszabb lélegzetvételű együttműködés lett, egy évtizedig rendeztem náluk. Az ezredforduló után nem igen panaszkodhattam, évadonként négy előadást is csináltam.    
 
PRAE.HU: A Spirit Színházban és a Spinoza Színházban már végig tudtam követni a munkáid, úgy tíz éve... 

A Pesti Magyar Színházban és a Gózon Gyula Színházban együtt dolgoztam Nagyváradi Erzsébettel, rajta keresztül kerültem a Spiritbe. Az ajtó volt ott az első közös munkánk 2006-ban, ahol Hegyi Barbarát kértem fel Emerenc szerepére, aki vissza is kérdezett, hogy jól érti, nem az írónő szerepére hívom? Sikeres produkció lett, pont százszor játszottuk.

És jöttek sorban az előadások: a Száz év magány, a Dorian Gray, az Equus, a Bernarda Alba háza, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a Macbeth, az Advent a Hargitán, A kaktusz virága, Székely Csaba: Öröm és boldogság.

De mint olyan sok helyet, a Covid-járvány megroppantotta véglegesen ezt a játszóhelyet is. De ekkorra már betagozódtam a Spinoza Színházba. 2003-ban Bernard-Marie Koltès A gyapotmezők magányában című színművének kerestem helyet, mert az egyik szereplője, Pál András a tanítványom volt. Sándor Annát is megkerestem, hogy fogadja be a produkciót, aki ezt nagylelkűen megtette. Ez több mint húsz éve volt, én meg szerintem azóta közel harminc előadásban közreműködtem a Spinozában szerkesztőként, látványtervezőkét, rendezőként. 

PRAE.HU: Mindig megéltél a színházi munkáidból az elmúlt negyedévszázadban, így szerződéses viszony nélkül? 

Nagyjából igen. Amikor nem, besegítettem az unokatestvérem olasz termékeket forgalmazó ruhaboltjában, aki kész volt alkalmazkodni a rapszodikus színházi munkáimhoz. 

PRAE.HU: Még mindig azt válaszolnád a kérdésre, hogy színházi rendező leszel? 

Úgy tűnik. Én a színházban néző is szeretek lenni, a mai napig is.  

PRAE.HU: Öt évtizedet húztál le ebben a közegben. Megfogalmazod néha magadban, hogy mi változott az indulásod óta? 

Polarizálódott a színház. A ’70-es években alaposan ismertem a Vígszínház és a Madách Színház közönségét is, és akkor nem voltak akkora különbségek a nézőtéren, mint ma. Ráadásul nem volt ekkora a választási paletta sem, ma olyan sok a színház, a játszóhely, amit szinte felsorolni sem lehet. 

Ma, ha visszanézek – több mint száz darabot vittem színre rendezőként jóformán minden műfajban –, nem tudom, hogy jól irányítottam, építettem-e a szakmai pályámat. Ma már kellene valami kalmárszellem, legalábbis önmenedzselési készség az olyan színházi embereknek, mint amilyen magam vagyok, aki nem társulatnál létezik. Igen, a nagy Kaposvár egy kis fogaskereke voltam, de ebből annyi szakmai érdekérvényesítő képességem maradt maximum, hogy a barátomat, Csákányi Esztert megkérjem, hogy jöjjön el a Spinozába egy színházi estre. Képtelen lennék odamenni egy ma működő színházi intézménybe, hogy van egy ötletem, tervem, hadd valósítsam meg nálatok. Szégyelleném, szerintem az én generációmban sokan vannak hasonlóan ezzel, ráadásul visszatérve a beszélgetésünk nyitókérdésére,

az elmúlt másfél évtized nem nekem dolgozott, az én személyem inkább szálka volt a kultúrrezsim szemében. 

PRAE.HU: Én tudom, hogy te csak külsőleg vagy egy színes hippi jelenség, nagy humanista lelkesedéssel, de közben belül egy nagyon szemérmes, zárkózott ember, nem tudnál kívülről erőt gyűjteni egy szalmai nyitásra? 

Nem, tudom kéne, de nem.  

PRAE.HU: Nekivágnál ma?  

Őszintén nem tudom, a mai eszem már pontosan tudja, hogy a Tháliával való szerelembeesés kevés.  

PRAE.HU: Nem gondoltál az írásra, ahogy beszélgetünk, te egy színházi kincsestár vagy… 

Próbálkoztam, egy-két oldal jön is egy-egy lendületből, aztán mindig megunom. Magamtól nem jut eszembe semmi. Látod, ha megnyomsz egy gombot, akkor tudok beszélni, de önállóan nincs indíttatásom erre. 

PRAE.HU: A te rendezői pályád nehezebb ünnepelni, mert nem robban, hanem építkezik. A legsikerültebb munkáid biztos azok voltak, ahol az irodalmi anyag és színészi jelenlét találkozott, legyen klasszikus vagy modern dráma. A te erőterületed a jól megírt darab, amelyet a színpadon élővé kell tenni, nem a camp. De a színház nemcsak zsenikből és botrányhősökből áll, kell a stabil középerő, minőség. A színházi ökoszisztémában a hozzád hasonló alkotók nélkülözhetetlenek, mert ha csak látványos forradalmárok volnának, egy évad után nem lenne mit játszani. Kellenek, akik a mesterséget tudják, és nem szobrot emelnek maguk köré, hanem előadást csinálnak. Kívánom neked, hogy jöjjön még rendezői kihívás, és köszönöm ezt az évtizedeket átölelő beszélgetést. 

Fotók: Herbszt-Véner Orsolya