A Vígszínház akár egy elegáns, öregedő bonviván: fölnyitotta százharminc éves ruhásszekrényét, és leporolta a frakkokat, hisz 1896. május 1-jén ugyan Jókai A Barangok vagy a paeoniai vojvoda című darabbal nyitott, amelyről gyorsan kiderült, hogy inkább egy alkalom, mint színházi széria. Az igazi nyitódarab három nappal később érkezett, Bisson bohózatát, Az államtitkár urat 1896. május 4-én mutatták be, és ötvenöt telt házat produkált. Talán még Ferenc József is láthatta, és a főbb szerepeket – a Pesti Napló másnapi számának tanúsága szerint – Hegedűs Gyula, Lánczy Ilka, Fenyvesi Emil és Ráthonyi Ákos játszották. 

A mostani bemutató azonban szerencsére nem akar jubileumi önünneplés lenni. Máté Gábor rendezése felismeri, hogy a darab nem történeti érdekességként működik igazán, hanem azért, mert a benne leírt világ túlságosan is ismerős. Hisz Bisson a francia vaudeville gépezetét használja – ahogy a stílus mesterei: Feydeau, Labiche és Scribe – félreértések, eltitkolt viszonyok, ajtónyitások általi gyors ritmusok mozgatják a cselekményét. Csakhogy a bohózati mechanika mögött társadalmi diagnózis húzódik meg. A hivatal világa olyan rendszerként jelenik meg, ahol mindenki tudja, hogy az előmenetel nem a munkán múlik. A protekció nem rendellenesség, hanem maga az intézményi logika.

Főhőse, Lambertine (Fesztbaum Béla) olyan hivatalnok, akit a polgári társadalom egyszerűen elhasznál. Egy minisztériumban dolgozik olyan jelentéktelenül, hogy kollégái is csak akkor veszik észre, ha útban van a folyosón. Környezete ambíciótlannak tartja, holott csak nem hajlandó részt venni abban a játékban, amelyben az előléptetés nem a teljesítményen, hanem a nőrokonság áldozatkészségén nyugszik, az vezet a nagytermészetű államtitkár úr kegyéhez. Lambertine ragaszkodik a becsülethez, nem protezsáltatja magát és rejtegeti fiatal feleségét a minisztériumi ragadozó elől. Az elégedetlen anyósa azonban nekilát karrierje egyengetéséhez, amihez segítségül érkezik Amerikából hazalátogató Suzanne (Kovács Patrícia) lánya, aki rutinos és vonzó asszony, ráadásul igen pragmatikus.
 
A darab legnagyobb tréfája talán az, hogy nem is francia bohózat, inkább közép-európai dokumentumfilm. Lambertine alakja ezért érdekesebb annál, mint amit a bohózati alapséma első pillantásra sejtet.

Fesztbaum Béla nem egyszerűen egy szerencsétlen hivatalnokot játszik, hanem egy olyan embert, aki még hisz valamiféle polgári erkölcsben egy olyan közegben, amely ezt már régen kinevette.

Fesztbaum pontosan érzi a figura tragikomikus természetét: Lambertine folyton mentegetőzik a saját létezéséért. Nem hős és nem is lázadó. Inkább az a kisember, aki szeretne tisztességes maradni, de közben pontosan tudja, hogy a rendszer a tisztességet nem erényként, hanem hibaként kezeli. 

Wunderlich József államtitkára ügyesen kerüli el a karikatúra csapdáját. Véletlenül sem harsány zsarnok vagy obszcén ripacs. Ettől válik a karakter igazán veszélyessé. Könnyed, jó modorú, kifogástalanul civilizált férfi, aki úgy intézi az erkölcstelenséget, mintha természetes társadalmi udvariasság volna.

Wunderlich alakításának legjobb pillanataiban nem is egy konkrét embert látunk, hanem egy működési elvet: a hatalom puhán mosolyogva működteti a kiszolgáltatottságot. 

A produkció igazi centruma azonban Hegyi Barbara. Madame Mariolle-ja messze túlmutat a bohózati anyósfigurán. Hegyi nem komikai effektusokkal dolgozik, hanem társadalmi rutinnal. Ez az asszony pontosan tudja, hogyan működik a világ, és már régen feladta az erkölcsi illúziókat. Nem cinikus, inkább professzionális túlélő. Hegyi Barbara alakításának ereje abban van, hogy egyetlen hangsúlyváltással képes érzékeltetni: a nő több rendszert túlélt már, és mindegyikben gyorsan felismerte, hol ül az aktuális államtitkár.

Kovács Patrícia Suzanne-ja már majdnem modern figura. Nem áldozat és nem erkölcsi ellenpont, hanem tudatos játékos egy romlott struktúrában. Kovács finoman adagolja a számítást és az önvédelmet: Suzanne nem hisz az erkölcsben, csak a hatékonyságban. Szász Júlia Gilberte-je ezzel szemben még őriz valamiféle romlatlan érzékenységet. Szép és pontos alakítás, mert nem naivitást játszik, hanem a naivitás utolsó pillanatát, azt az állapotot, közvetlenül a felismerés előtt, amikor valaki még meglepődik az áruláson. 

A mellékszereplők világa különösen jól sikerült. Kőszegi Ákos, Hirtling István és Telekes Péter nem háttérfigurák, hanem egy bürokratikus ökoszisztéma részei. Máté rendezésének egyik erénye, hogy a hivatali közeg nem puszta díszlet, hanem önálló atmoszféra lesz. A francia bohózat egy-egy megszólalásukkor szinte Csehovvá, Gogollá sötétedik. Telekes ideges fejbiccentései és szinte reflexszerű alkalmazkodása pontos társadalmi gesztusokká válnak. Kőszegi Ákos alakítása gogoli árnyalatokat kap: figurája már nem is ember, hanem maga a kicsinyes hivatalnoki mentalitás. Kőszegi Ákos nem más, mint Hegedűs Gyula egykori szerepébe bújik Bouquet figurájában, akár egy gonosz kobold, úgy tűnik fel jelentről jelentre. 
Ertl Zsombor Lardillacja, mint államtitkári unokaöcs a sógor-koma viszonyok eleven igazolata. A fiú, akinek nem kell tehetségesnek lennie, mert jó helyre született. Az ilyen figurák miatt nem változott semmi az elmúlt százharminc év alatt. Karácsonyi Zoltán Bunel hivatalszolga szerepében fanyar és ironikus, jó ízléssel ismételgeti azt a túlzó intézkedését, hogy a köztársaság szobrát újból és újból elfordítja, hogy ne kelljen látnia a hivatali fertőt. Adél szakácsné szerepében Majsai-Nyilas Tünde megajándékoz egy Üvegcipős Irma-tánccal, egy édes, bamba, harcias őskiscseléd, Gados Béla biztosan skiccel fel egy vidéki joviális, vadzsákmánnyal a vállán nepotista polgármester figurát, míg Kovács Olivér egy látszólagos hivatali kérelmező szerepében a bohózat felhúzó rúgója. Két mondata van, végig a teste-arca játszik, de amikor a második mondatát elmondja a színpadon, az államtitkár úr élete és addigi mentalitása is a feje tetejére áll.   

Khell Zsolt díszlete és Szűcs Edit jelmezei nem akarják újraértelmezni a korszakot. Épp ellenkezőleg: komolyan veszik a polgári világ reprezentációs igényét. Ez a látványvilág nem ironikus idézőjel, hanem működő közeg. Ki kell emelni Patkós Gergő túlzó és nevetséges pofaszőrzeteit, mert fantasztikusak. 

A rendezés egyik legokosabb döntése éppen az, hogy nem modernizál erőszakosan, vagy aktualizál direkt módon, nem rak mai politikai utalásokat a szöveg fölé. Hagyja, hogy a darab saját mechanikája termelje ki az aktuális jelentést. És ez a jelentés meglehetősen kellemetlen. Mert miközben jóízűen nevetünk a hivatalnoki korrupció bohózati túlzásain, fokozatosan ráismerünk saját társadalmi tapasztalatainkra. Arra a világra, ahol az intézmények hivatalosan  meritokratikusak, a valóságban azonban személyes függések működtetik őket. Bisson darabja ebben az olvasatban már nem francia bohózat, hanem közép-európai alaphelyzet. A Vígszínház produkciója így különös kettősségben létezik. Egyfelől elegáns, szórakoztató, pontos ritmusú polgári komédia. Másfelől szinte észrevétlenül válik társadalmi szatírává. Máté Gábor rendezése nem politizál harsányan, de hagyja működni a rendszert, ettől lesz igazán politikus. Az előadás végére pedig óhatatlanul megszületik az a kellemetlen felismerés, amely minden igazán jó klasszikus felújítás ismérve: nem azért hat aktuálisnak, mert aktualizálták, hanem mert soha nem szűnt meg aktuális lenni. 

Fotók: Dömölky Dániel