Valósághűség

Ha a néző tudja, hogy játékfilmet néz, nincs problémája a filmes valósággal, hiszen eleve hasadt állapotban van. Egyrészt bevonódik, meglepődik, megijed vagy izgul, miközben folyamatos kontroll alatt tartja és emlékezteti magát, hogy mesét lát, emberi alkotást, szakmai teljesítményt. Tág fantáziavilág és szűk műfaji lehetőségek átlapolódása: tudja, hogy amit lát, az kitaláció, meg van rendezve, műfajilag és dramaturgiailag minden a helyén van, rajta van a pecsét, miközben elvárja, hogy valósághű maradjon, azaz a narratíva szerint ne legyenek hihetetlen, hiteltelen tulajdonságok, történések a filmben.

Már csak ezzel a fránya szóval lehet bajunk: “valósághű”. Ha például XVIII. századi korhű kosztümös történelmi drámát nézünk, és az egyik szereplő előveszi a lézerkardját, azzal mintha az esténket tenné tönkre, vagy magát a történelmi játékfilm műfaját, mivel az elvárásaink rendszere nagyon is fegyelmezett, műfajilag behatárolt. De miért feltételeztük a történetiséget, hol és hogyan létezik ez a történeti gondolat, amit feltételeztünk? Akkor kinek az estéje ment tönkre? Ezt bogozzuk ki.

Mi a valóság?

Elsőre azt mondhatnánk, legyen egy világ, amibe kényelmesen belehelyezkedhetünk; legyen a film önazonos, és persze mi is legyünk önazonosak. Viszont erről a valóságazonosítási problémáról a Bizottság együttes Kamikaze című számának dalszövege is eszembe jut, ami rámutat a kísérlet cinikusan fonák oldalára: “Nézem ezeket a felhőket, olyan szépek ezek a felhők. Sejtelmesek, ártatlanok és természethűek. Én is természethű vagyok”. Miről szól a dalszöveg? Van az a valóság, ahol én nézem a felhőket, és a felhőkre, amik maga a valóság, azt mondom, olyanok, mint a valóság, és ebből sajnos következik, hogy akkor magam, a néző is tarthatom magam csupán valósághűnek, és nem valósnak; egy pillanat alatt elképesztően belegabalyodunk tehát a valósággal folytatott elméleti harcba, pedig épp csak a felhőket néztem. Milyen valósága van egy szövegnek, egy műalkotásnak? És szövegalkotóként hol vagyok én mindeközben? Fog menni a valóságazonosítás, hogy utána mehessen a műfajazonosítás és eljussunk a tisztánlátásig?

Az elemző a műfaj foglya

Orson Welles és a Mercury Theatre on the Air társulata 1938-ban H. G. Wells regénye alapján előadtak egy rádiójátékot, Támad a Mars címmel. Az előadás műfajilag rendhagyó módon került adásba, ugyanis nem mondták be, hogy milyen műsor következik, hanem az eredeti zenés műsort megszakítva elkezdték bejátszani a hitelesnek tűnő híradóbetéteket és a rendkívüli közleményeket. Mivel a műfaj(váltás) nem volt egyértelmű, a hallgatók egy része pánikba esett, és menekülni kezdett a marslakók elől. A hírolvasás és a rádiójáték közti műfajkeveredés így hozott létre új műfajt: a médiahacket. Akikkel megtörtént, nem tudták, hogy médiahack, ezért okozhatott bennük pánikot.

Az irodalomban szokás beszélni egy olvasói szerződésről, vagyis ha olvasok egy regényt, elvárom a fikciót, és ha kinyitok egy hírportált, elvárom az igazságot. Esetünkben ez az olvasói szerződés bomlik fel, referencialitás-válság lesz és pánik. Állíthatjuk, hogy a médiahack művészeti műfaj, és ez a zavarkeltés valami happening? Ha igen, akkor azt is el kéne fogadjuk, hogy Lenin mint állítólagos dadaista művész döntötte meg az orosz birodalmat, és a “Szovjetunió létesülése" performatív ceremónia volt.

Az elemző a valóság foglya

Nézőnek lenni tehát nem egyszerű. Hát elemzőnek? Amikor valaki egy reklám felépítését analizálja, könnyen lehet, hogy a termék fényviszonyait, színeit vizsgálva megkívánja a terméket, és egyszer csak ott találja magát a fogyasztók közt. Hasonlóképpen, amikor valaki aktfotókat készít vagy vizsgál, gondolhatja úgy, hogy esztétikai adhoc érvekből kialakított magának valami fedezéket, és nem kívánja meg a fotó szereplőit, ám a “fotó szereplőit” hidegen hagyja ez a fedezék, könnyedén átsétálnak rajta, és ösztönlény lesz a szemlélőből – ahogy Isaura törékenysége és megmenthetősége is áthatol a “de hát ez csak mese” mázon. Az aktfotós bemászik vagy hirtelen bent terem az elemzett valóságban, és szemlélés helyett magáévá akarja tenni az aktot.

Az elemző a valóságverseny foglya

Hogyan vannak itt a műfajok? Ha például én, a kedves lény egy deepfake videóban gonoszként vagyok feltüntetve, és emiatt rosszul érzem magam, az bizonyára csak azért lehet, mert abban a valóságban hamisan vették fel az adataim, de ez csak az egyik megközelítés. A másik az, hogy a befogadó – aki azt hallja rólam, azt látja rajtam, hogy gonosz vagyok – automatikusan helyezi el a műben a karakteremet, műfajcímkéket próbálgat rá, ám eközben is hat rá a mű – emlékezzünk az aktfotós hasonlatra, ahol esetleg épp műalkotás keletkezik, de közben a fotósnak lehet, hogy feláll –, vagyis befogadáskor mindig lesz egy idő, ami a kiszolgáltatottságé, a műfaji tudatlanságé, a keresgélésé, az ösztönös befogadásé. Ami a mű készítője számára az az időkapu, amin benyomulhat egy váratlan szándék vagy propaganda. Ez a kapu lehet, hogy csak pár másodpercig marad nyitva, de az is lehet, hogy egy egész élettapasztalatot igazol vissza, és a befogadóban élethosszig nyitva marad.

Ha tehát én, a kedves lény gonoszként vagyok ábrázolva, számot kell vetnünk az érzéki csábítással, amiben hitelesnek látszik a szerepem és kitapintható a gonoszságom – ezt mondhatnánk dionüszoszi közelítésnek, – és lesz egy egyensúlyra törekvő közelítés is, ahol az indulat elé helyezzük az indítékokat, a műfajproblémát, a logikát, és ezt mondhatjuk apollói közelítésnek. Hogy vannak hát a műfajok? A rólam szóló, engem gonosznak ábrázoló, hamisított mozgókép műfaja lehet, hogy az internetes mém lesz, ami kb. 2010 óta közmegegyezett műfaj, viszont a mémnek mindeddig elfogadott sajátossága volt, hogy nyilvánvalóan, jól láthatóan másítja meg az ismert valóságot, és nem lehetetleníti el a “jogunkat az eredetihez”. Vagyis nyilvánvaló “hülyeség”. A névtelen és kártékony készítő által használt média akkor lesz igazán veszélyes számomra, ha annyira megtévesztően új, hogy nem látni a hamis voltát, miközben a műfajbesorolása annyira régi, amennyire csak lehet. Karikatúra a deepfake? A deepfake videó lényege, hogy a műfaját is elkendőzze, különben lehet, hogy csak trükknek gondolnánk: egy veretes műfaj mögé bújik tehát, amikor a többszáz éves karikatúra műfajának egyik új ágaként határozzák meg a deepfake-alkotók azt a hírhamisítást is, ami nyilvánvaló fikció, és azt is, aminek a tényszerűsége nem hozzáférhető.

Ha tehát engem valaki megtévesztően megbecstelenítve ábrázol, az nem csak karikatúra, hanem mém is, sőt, internetes mém, sőt, deepfake mém. Tehát elvileg van műfaja, egész műfajkollekciója van. A hamisítás tehát egyszer a valósággal kapcsolatos, ahol én, a kedves ember többé már nem vagyok kedves, másrészt a műfajjal kapcsolatos, ahol a helyzet, ahol a kedvességem elvétele történik, szándéka szerint szintén nem kedves, nem egyértelmű és nem jól érzékelhető.

Az elemző: a tények kergetője

Az újságírás két nagy alapműfaja hagyományosan a tényközlés és a véleményközlés. A paródiák (Onion, Hírcsárda), azaz a hírek alapján született irodalmi és nyilvánvalóan intertextuális, de fikciós dolgok pedig külön műfajt képviselnek. Vegyük például a következő mondatot: “A tésztát kinyújtjuk, beletekerjük a sonkát, majd kövér gázt adunk, kipörgetjük a sarat és kettesben meghágjuk a kanyargós emelkedőt.” Az intertextuális mondat nyíltan abszurd, hiszen a gasztronómia és a tereprally szövegrétegei maradéktalanul szétválaszthatók benne. A deepfake-álhírben ezzel szemben nincsenek szándékolt rétegek, szándék sincs, semmit nem lehet lekövetni, szétválasztani, bizonyítani, és még azt sem lehet eldönteni, hogy komoly vagy komolytalan.

A deepfake műfajából fakad, hogy felgyűlnek az ellenőrizhetetlen tények, amiket nincs és nem is lehet energiám ellenőrizni, emiatt viszont a tájékoztatáshoz hozzáférnem lehetetlen. Viszont eközben minden megtörténik, és nélkülem épül a folyton hiányos világképem következő építőkockája, vagyis vesztes, reménytelen műfajalkotóként veszek részt valamiben. Születik egy álhír, és egyúttal két szekértábor is, pedig maga a percepciós probléma a hír.

A politika a média foglya

Valami világmagyarázatot el kell fogadnom. Valahogy eljut hozzám, valamilyen média hátán utazva. Csakhogy a média esetleg fellázad, megbokrosodik, megváltoztatva ama világmagyarázatot. Pedig még oda sem értek a célba. A média így kiismerhetetlenül épül be közénk, mint valami ügynök, lesz a mindennapjaink csendes társa. Használati lehetőségei átírják az embereket, az erkölcsöket, a politikát. A virtuális birodalom is valóság lesz. De amikor „elvész” mögüle a fedezet, a hiperrealitásban végképp esélytelenekké válunk megtudni a világmagyarázatot. Ez esetben milyen kiút áll előttünk? Például az, hogy olyan MI-ket használjunk, amik felismerik és értelmezik az MI-produkciókat, így megőrizhetjük magunknak a “józan” eszünket és a szép „analóg” világunkat.

Az MI-kihívásra vagy pozitív, vagy negatív adaptációval reagálunk: lehet, hogy ha felismerjük a hamis képet, mi is hamis képpel válaszolunk rá, azon igyekszünk mindkét oldalon, hogy a hihető valóságba helyezzük a hihetőn kívülről érkezőt, fortélyosan hiteltelenítve őt, azaz a valóságát. Mert két valószerűtlenből a valószerűbb politikust választják meg. Az országok sorsát nem a szakpolitikai ígéret, hanem ez a műfaji csikicsuki dönti el. Ha nem értjük a műfajt, nem értjük a “tények” mögötti “tényeket” sem, és összeomlik a valóságérzékelésünk, a bizalmunk. A referencia, a fedezet nélküli virtuális világ a mi fejünkben robotpilótaként keresgéli a fedezetét. Csakhogy ez nem játék: ha egy fiatalt a társai halálba tudnak zaklatni egy virtuális világban, akkor az a fiatal nem virtuálisan, hanem valóságosan lesz öngyilkos.

MI: Műfajkontroll

Amikor nem tudjuk eldönteni, hogy egy kép valódi környezetet örökített-e meg, vagy mesterséges termék, akkor tehát párhuzamosan futó műfajfeltételezésekben vagyunk. Nem maradhatok műfaj nélkül, kiszolgáltatva a készítő ismeretlen szándékának!

Minden technológiai ugrás társadalmi, kulturális és művészeti válságot is hoz magával. Az MI (mesterséges intelligencia) egyik alkalmazási területe a médiaművészetben és a kreatív ipar területén, amikor a számítógépes látás és a mélytanulás segítségével képet, mozgóképet generálunk, melynek ugyanakkor számos etikai vonatkozása lehet. Az MI-prompt önálló gondolat volt, enyém a szerzői jog? Jó vagy rossz? Ha bajt okoz, felelhetek én az MI helyett?  Ha egy színész forgatás közben meghal és MI segítségével fejezik be a filmet az addig felvett jelenetek alapján, akkor az kegyeletsértés? Ki a jogutód, kié a jogdíj? Szabad-e a művészi szabadság, ha szabályok közé zárjuk?  Egyáltalán meddig terjedjenek a szabályok?

A nyugalom megzavarásának elkerülése érdekében esetleg műfaj- és technológiatájékoztatók megtartására kötelezzük-e a médiaművészeket, a zenészeket, a rendezőket? A Queen az első öt albumán nem használt szintetizátort, csak analóg hangszereket, és ezt az infót büszkén fel is tüntették a borítóikon. No synth! Nem hat ez mulatságosnak így utólag? El tudnánk képzelni, hogy egy filmben is tájékoztatnak, mikor élő a szereplő és mikor mesterséges a figura? Hogy azon belül CGI vagy simán 3D vagy MI? Megállítanák egy pillanatra a képet, mert jogom van megtudni az igazat, kiírnák a szoftver nevét, a műfaji ugrás tényét, nehogy sérüljek. Esetleg végig kellene pipálnunk a jogainkat, és egyértelműen jelezni, hogy “tudomásul veszem, hogy trükköt látok és a nyugalmam megzavaródik”. Lehet ennek értelme?

Az MI-problémahalmaz

De mielőtt elérnénk idáig, tisztázni kellene az alapkérdést: Mi a MI? Elnevezés egy olyan technológiai lehetőségre, aminek ma még nem látjuk a kifutását? Az intelligenciának mint aktív, alkotó, megoldó, résztvevő tulajdonságnak ott kéne állnia az MI fejlődési ívének utópisztikus túlsó pontján, de ebből egyelőre annyit látunk, hogy az MI csupán egy sokoldalú eszköz: vázlatozásra, a jelenetek könnyebb bemutatására, a retusálásra, renderelésre, szövegek generálására, javítására, adatszolgáltatásra, összehasonlításra, összefoglalásra, képfelismerésre és diagnosztikára, érzelmi problémák kezelésére mint lelki válaszolótárs, szolgáltatások appjának, motorjának támogatására. Egy szoftverarchitektúra, ami mélytanulással akár vizuálisan képes utánozni a valóságot. De az MI nem intelligens. Még a neve sem áll jól neki.

Ez esetben pedig már nem a MI a téma, hanem az emberhelyettesítés. Jó, de kik vagyunk mi? Amikor a szakdolgozatomat írtam egykor, a konzulensem egész egyszerűen nem hitte el, hogy én írtam, mert annyira szokatlan irodalmi képeket használtam a szövegben. Én értettem, hogy miért is nem hiszi el, és feltehetően ma már én sem hinném el hasonló esetben, nade 1999-ben? És hogyan lehetett ezt kimagyarázni? Egy 3-as érdemjeggyel. De hadd hozzak egy másik példát is: amikor még csak néhány féle szintetizátort, villanyorgonát lehetett kapni, a szakértő fül kihallhatta – mondjuk a 70-es években – hogy KORG, Hammond vagy Moog szól-e; aki ügyes volt, az még az erősítőt is kitalálta. Ma erre MI-zene esetén nincs esély, értelme sincs, mert nem lehet visszafejteni egy MI-zeneszámot, hogy belelássunk, a szoftver vajon hova nyúlt, miért oda, és azt hogyan alakította mivé és hogyan masterelte zeneszámmá. Míg egykor rátermetten voltunk okosak, most, amikor tényleg a legokosabbak lehetnénk, szépen elbutulunk és a saját képességeinktől is elidegenedünk.

A sötét MI

Látásunk fejlődése ezúttal a látásunk elbizonytalanodásához vezet. A deepfake videó alkotói gyorsabban cselekszenek, mit amilyen gyorsan mi kikereshetnénk az alkotásra illő címkét, ráadásul ismeretlenül alkotnak. Nem érdekük, hogy ezt az újonnan született műfajt megnevezzék és kimondják, hogy a deepfake az deepfake. Vagyis a műfaj attól létezik, hogy elrejti önmagát, és amikor kiderül, hogy ki az alkotó és mit látunk, ott maga a műfaj megszűnik létezni. Ez minden hamisítási, hekkelési mechanizmus alapsémája.

A deepfake kommunikációs műfaj, nem pedig művészeti. “Becsengettünk a szembeszomszédhoz, mert a fiával akartunk játszani. – Csókolom, lejöhet Pisti focizni? – De hát, Pisti tegnap meghalt. – Nem baj, akkor le tetszik dobni a labdát?” Ez egy vicc, csak most nem volt műfajjelölés. Vagyis nem vicces. Egy deepfake mém lehet jó szándékú is és vicces is, de ha a viccet tényként mondjuk el, abban van némi kockázat. Hasonló ez a fegyverviselés engedélyezésének kérdéséhez, ahol magát a fegyverviselést tartjuk veszélyforrásnak, holott csak néhány zavart elméjű az, aki tömegmészárlást csinál.

A deepfake formailag digitális szimuláció, funkcionálisan dezinformációs propaganda, irodalomelméletileg pedig rosszhiszemű fikció. A deepfake igazsága a posztmodern utáni igazság, a post-truth, ami ráadásul “szerzőmentes”, jelöletlen. Talán ismerős, milyen volt jelöletlen rendőrökkel találkozni a tüntetőknek 1956 50. évfordulóján? És milyen az, amikor jelöletlen katonák szegik meg a háború szabályait? Ha a deepfaket valaki a művészetek közt szeretné látni, akkor az nem lehet jelöletlen, mert a műveknek kell legyen alkotója. Ha viszont a valóság részeként kívánja feltüntetni, akkor ez nemcsak műfaji csapda, hanem fegyver, beavatkozás is.

Gazdasági visszaélés műfajok nevében

Az, ha egy kiváltságos csoport manipulációval előnyt szerez, és a megtévesztettek idővel elérik, hogy ez a kiváltság felszámolódjon, egy konfliktuselméleti alaphelyzet. Az az idő, amíg az egyensúlytalanság fennáll, a kiváltságos csoportnak kedvez. A kiváltság lehet viselkedés, technológiai előny, esetünkben a műfaji besorolás körüli tétovaság. A jelenséget, ami szinte mindig ugyanazokon a stációkon viszi végig a résztvevőit, és mindig összeomláshoz vezet, a gazdaság, a médiahasználat szinte minden területén ismerjük.

Az EU-ban érvényes az AI Act, amely rendelet szerint minden esetben jelezni kell a MI használatát, mivel azt mi az episztémé gyönge kis eszközeivel magunktól nem feltétlenül tudnánk beazonosítani, lefülelni. Mindenki megnyugodhat tehát, a művészet maradhat művészet, a manipuláció pedig – MI-val vagy anélkül – világosan jelzett manipuláció. Vagy mégsem?

Feltételeztük, hogy a műfajok egyértelmű, egyensúlyban levő, állandó dolgok, ám ebbe a naiv-idealista helyzetbe trappolt bele a hamisítás, a médiahack, a deepfake, melyek mindegyike az egyensúly megbillentésére törekszik. Be kellett látnunk, hogy a műfaj Schrödinger macskájaként azzá válik, aminek épp látni véljük. Műfaj és percepció elválaszthatatlanok. Minden egyensúlytalan állapot – MLM-rendszer, pénzügyi buborék, politikai kurzus – felszámolódik vagy egyensúlyba kerül végül. Összességében megállapítható, hogy a műfajok ismerete még nem elég a művek támadó hadműveleteinek leszerelésére.

Folyt. köv.