Fráter Zoltán 2026-ban megjelent regényének címét, mottóját látva, majd a szövegtestbe lapozva talán sok olvasónak az első benyomása a posztmodern címszó körül összpontosul. Iróniától túlfűtött paratextus a borítón, hibrid műfajt ígérő alcím ‒ esszéregény ‒, az individuum fragmentáltságára utaló mottó ‒ „Egyetlen elbeszélőben rengeteg elbeszélő van” (5.) ‒, betoldásoktól hemzsegő oldalak. Az Elképzelt aranykorom töredékessége ellenére ‒ amelyet Reichert Gábor alaposan körüljárt az Apokrif idei első lapszámában ‒ akadnak olyan szegmensek is, amelyek a posztmodern sajátosságokon túlmutatnak. Ilyen például a „szerző halott” koncepción túlra mutatás, ebben a kötetben ugyanis kiemelt szerep jut az irodalomtörténész, egyetemi tanár, lapszerkesztő, gyerek, és daganattal diagnosztizált idős Fráternek egyaránt.

Az ismétlődő műfajjelölésekkel ‒ (emlékirat), (a regény), (vallomás) és (dokumentum) ‒ bevezetett újabb és újabb egységek különböző életszakaszaiban ábrázolják az önéletírói paktumot kötött szerzőt.

Ezek a fragmentumok attól sem ódzkodnak, hogy a tinédzser, felnőtt és idős ember perspektíváján túl a korabeli magyarországi társadalom mechanizmusaira is rámutassanak.

Az 1960-as években kezdődő eseményeket Fráter így koronként és rendszerenként más és más elbeszélői pozíciókból örökíti meg. Bár a kötet legtöbb egységében retrospektív narrációval tárja olvasói elé „aranykora” néhány pillanatfelvételét, adódnak olyan részletek is, amelyek elütnek a domináns beszédmódtól, és betoldásokként érvényesülnek. Ilyen például az 1964-es keltezésű igazoló jelentés, amelyet Fráter édesapja a járási titkárnak küld, és amelyben beszámol az általa igazgatott napközi iskola működéséről. Az ehhez hasonló betétek a különböző szólamok beiktatásán túl rétegzettebbé teszik az önéletíróról kialakuló összképet, emellett pedig rámutatnak a történések elbeszélhetőségének különböző módozataira.

A keretként is szolgáló első és utolsó, két (emlékirat) címkével ellátott egység fontos kapaszkodót nyújthat, ugyanis ezek bizonyulnak a kötet olvasásidejéhez legközelebb álló szakaszoknak. Úgynevezett koponya körüli utazások ezek, amelyek Karinthy, Esterházy és Nádas betegség-narratíváira alapozva engednek bepillantást a medikalizált testben foganó tapasztalatokra. A nyitányban elénk táruló harmincegy rövid feljegyzéssel ‒ amelyek egy jelöletlen év januárjában történő orvosi kivizsgálás-sorozat mozzanatait örökítik meg ‒ elválaszthatatlanul összefonódik az alkotási kényszer, sőt súlyosabb téttel bíróként mutatkozik meg a fizikai egészséget érintő szegmenseknél: „Muszáj írni, (…) muszáj írni, muszáj írni, élni nem muszáj.” (10.) A néhol egyes szám harmadik személybe hajló énbeszéd már ezekben a feljegyzésekben tetten érhető, ahogyan a későbbiekben is átszövi a narrációt, összetettebbé téve a szereplő lélekábrázolását és másokkal való kapcsolatait.

A kötetbe foglalt események hitelességét illetően a második (a regény) című egységben szembesülhetünk tulajdonképpeni utalással, amely az emlékezés esetleges pontatlanságára helyezi a fókuszt: „[F]igyelmeztetem is a széles nyilvánosságot, hogy megeshet, nem mindenre emlékszem pontosan. Magam sem tudom, a titokból mennyi a valóság és mennyivel toldotta meg M. bácsi ihlete, mennyit vett el belőle gyengülő memóriám, és tett hozzá csapongó képzeletem. Ezért kérem fiatal olvasóimat, fogadják fenntartásokkal ezt a féltve őrzött emlékezést. Ne vegyék komolyabban, mint egy öregember zavaros meséjét.” (57.) Olvasókként azonban már a januári feljegyzéseket követő (vallomás) és (emlékirat) jelzetű egységek befogadása során rájöhetünk, hogy

a közel kétszáz oldalnyi „zavaros mese” központi szerepe nem a múlt pontos és hű felidézésében áll, sokkal inkább a különböző nyelvi regiszterek, illetve az általuk közvetített tapasztalatok egymásra montírozásában.

Ennek a kavalkádnak a kialakításában játszanak fontos szerepet a dráma és líra műneméhez köthető betétek is, legyenek azok akár játékos felvillantások ‒ „»Egy korsóval kérek én is«, mondta magától értetődően, mint középfajú dráma hőse a végső tanulságot. (Felszolgáló bólint, némán el.)” (78.) ‒, akár lehorgonyzott, igényesen összefoglalt gondolatmenetek, mint amilyenekkel a kötet utolsó (dokumentum) jelzetű darabjában találkozhatunk.

Párhuzamos történetekként is értelmezhetőek ezek a visszatérő egységek, amelyek egymást évtizedek távlatából is képesek árnyalni, ugyanakkor jelentős hasonlóság érzékelhető a Termelési-regény lábjegyzeteivel, ha tekintetbe vesszük a sorok közé rejtett, és tulajdonképpeni irodalmi-kulturális allúziókat is. A Petőfitől kezdve Adyn át egészen Tersánszkyig számos szerző szólamának és emlékének teret biztosító narráció összességében újra és újra a halál elkerülhetetlen és szükségszerű bekövetkezésébe csatornázza vissza a sokszínű gondolatfolyamokat. „Én már koszorúban virág nem leszek, s egyre erősebb az az érzésem, mikorra kellene, már koszorú sem lesz” (123.) ‒ állítja egy olyan jövőre való tekintettel, amelynek élőként már sem ő, sem szokásrendszere nem képezi szerves részét. Mindennek ellenére ‒ vagy talán éppen ebből a baljós megérzésből fakadóan ‒ célul tűzi ki önmaga elé az úgynevezett életbeni felejthetetlenné, megismételhetetlenné és így halhatatlanná válást.

Ezek alapján kiemelt jelentőséget tulajdonít az elmúlást követő hagyaték alakulásának: „Valahogy így kellene élni. Meg valahogy úgy, szerényen, de büszkén, azzal áltatva magamat, hogy mégiscsak marad utánam valami. Nem, nem az írások halmaza, vagy egy-két használható, továbbfejleszthető ötlet, nem is az emlék, amelyet ‒ jó esetben! ‒ pár évig őrizgetnek rólam gyerekeim, barátaim, ismerőseim. De egy szokás, amely a napirend részévé válik, rögzült és kikezdhetetlen, talán tényleg maradandóbb, mint »összes műveim« bármely felismerése.” (129.) Ezen a ponton az emlékíró Fráter elrugaszkodik a kötet elején megfogalmazott íráskényszer koncepciójától, és olyan mechanizmusok és habitusok rögzítését tűzi ki célul, amelyek tartósabb nyomokat képesek hátrahagyni az élők számára ‒ például a fél hármas kávézást.

Talán valóban minden Egész eltörött, ennek alapján Fráter Zoltán sem hiteget a teljesség igényével, hanem repedéseket és töréseket mutat fel, amelyek az emlékezés narratíváját megbontva más és más megközelítésből mutatnak rá ugyanarra az életre. Az esszéregény gondolkodásmódja alapján pedig ez az élet minden betoldásával és alegységével arra a váratlan végre, megszakadt pályára, elmaradt folytatásra és hiányra edz, amelyet már nem tölthet be sohasem, de amelyet mindig betöltenek az utána érkezők.