„Milyen szép időnk van... Tökéletes arra, hogy felkössük magunkat.” És persze nem kötik fel magukat a szereplők. A csehovi bonmot egyik legszebb kibontott példája az ötvenes éveiben járó, mindig másokért dolgozó Ivánka/Ványa bácsi élete: itt történik előttünk, amikor végre szerelmes lesz, de az is tökéletesen reménytelen, egyszer akar gyilkolni haragjában, de az sem sikerül. Amikor először megpillantjuk Alföldi Róbert gyerek-bilifrizurás alakját, ahogy egy magára húzott hálózsákban betotyog, majd leül egy, a szocialista hetvenes évekből itt maradt, megkopott sárga kárpitú fotelbe, és a hálózsákból előhúzza vágy-gyilkos férfiszandálját és egy üveg ecetes uborkát, a karakter első rétege tökéletesen megképzik előttünk. Egy igazi lúzert látunk, aki még az alkoholizmusba sem tud menekülni. Az uborka, ami hagyományosan jól illik a vodka mellé is hiábavaló: itt a vodkát (pálinkát) barátja, a Doktor (Asztrov) issza mérték nélkül.

Alföldi Róbert Ivánka bácsija egyszerre tud jelentéktelen figura és a történet középpontja lenni. Hiszen minden szereplő hozzá tartozik valahol, az ő unokahúga, anyja, sógora, barátja, dadája, áhított szerelme, még Vakarcs (Tyelegin) nyúlfogú, usánkás reménytelensége is hozzá tartozik, hiszen az ő apjától vették a birtokot, bár – a többiektől eltérően – vele másképpp bánik. A Böröndi Bence által remek kabinetalakítással megrajzolt Vakarcs az, akinek kedves, félénk lúzerségét Ivánka közömbösen, szinte ridegen kezeli. Van ennek az embernek negatív oldala is. Hiába az állandóan ismételgetett közös, pajtáskodó mondóka a Doktorral (az átírás egyik szép újítása), hiába az évtizedekre visszamenő barátság, egyfajta lelki rokonság, még vele szemben is képes érzelmi ridegségre, és nem csak azért, mert Lénával, a „Nő”-vel kapcsolatban (Hartai Petra) riválisokká válnak.

De szánjuk is: hiszen szerelme, haragja nem tud célt érni, és szeretete unokahúga, Szonja iránt bensőséges és hiteles. Komplex karakter, egyszerre vicces és taszító, emberséges és néha embertelen.

Alföldi Róbert alakításának gazdagságába még az is belefér, hogy a közönséggel játszik: a Doktortól ellopott morfiumos tégelyt dugdosva bevonja játékába a nézőtér első sorában ülőket is.

Keresztes Tamás rendező nagyon jól érti és érzi Aföldi színészi tehetségének sokrétűségét, és meg is teremti ehhez a megfelelő teret neki a produkcióban. 

Horesnyi Balázs partrafutott hajó-díszlete és Kovács Andrea jelmezei megteremtik azt a vizuális környezetet, mely jelentéstelien keretezi a színen és életükben egyaránt bukdácsoló karakterek hiábavaló törekvéseit. A Takács Katalin által egy pillanat alatt megteremtett Dadus félig begombolt otthonkára vett melegítőfelsője, forrasztópákás praktikuma indítja az előadást, és adja meg annak földközeli, realista ízét. Ha ő nincs, nem megy az aggregátor, nem megy a hűtő, semmi nincs. Ezen felül azonban nincs ráhatása a többi, általa többé-kevésbé szeretett szereplő boldogságára vagy boldogtalanságára. Hiába bensőségesen csipkelődő kezdő dialógusa a Doktorral, a Nagypál Gábor alakította „fölösleges ember”, a tenni nem tudó értelmiségi élete ugyanúgy a semmibe hull, mint ahogy a felvillanó Léna-szerelem előtt volt. Szépen jelzi ezt kopott, divatjamúlt kék motoros-sisakja, az egyébként vonzó férfiból áradó cselekvésképtelenség. Erdőt tud telepíteni, de érvényes férfi-női kapcsolatok nevelgetésére képtelen: Lénába szerelmes, de Szonya szerelmét nem képes meglátni, használja Vakarcsot és panaszkodik, ha barátja, Ivánka nem látja az ő hasznát.

Bartos Ági berlínerkendős, kartonszoknyás Szonyája az egyetlen üdítő folt a színen: érzékenyen reagál, szerethető és szeretetteli, még nem keményítette meg a szívét a reménytelenség teljesen. Utolsó monológja nem mentes az aprócska hittől, hogy egyszer talán más lesz. Neki. Mert Hartai Petra-Léna égőpiros ruhájú femimin eleganciája, Mertz Tibor Alekszandrjának észre sem vett kegyetlensége, ridegsége nem tud változni. 

Mertz szinte „csehovi körorvosi” megjelenése szép fricskája az előadásnak: nemcsak utálatunk kedvelt tárgya történelmileg idejétmúlt, begyöpösödött professzorként, de Csehov egyik kedvenc kérdését is szépen példázza: hol a határ valódi tehetség és a középszerűség meg nem érdemelt hírneve között? 

Kiss Mari Máriája pontos epizódalakítás: könyvét kebléhez szorítva, kritika nélkül isteníti a nagy professzort, akinek életéért feláldozták az itteniek a sajátjukat. 

Költői a fényekkel való játék: a dróton lógó színes lámpácskák felgyúlnak, amikor felmerül a szerelem lehetősége, de később már ezek sem működnek. Pellei Milán zenéje szépen, a háttérből, szinte észrevétlenül kíséri és húzza alá az érzelmi tartalmat, és néha felzeng a tücsök is, amikor az aggregátor elhallgat. Az egyszerre mentőcsónak és dolgozószoba színpadsarki része akkor kerül fénybe, mikor másutt elsötétül minden. Egyedül néhány intim jelenet zöld előfüggönyre való kivetítése nem igazán sikerült megoldás: inkább eltávolít, mint közel hoz, hiába a sok szuperközeli kép az élő streamen. 

Kicsi a Latinovits tere, de ez itt jól együtt játszik a csehovi-magyar reménytelenség klausztrofóbiájával. Nevetünk és sírunk, magunkra ismerünk és mégis másokat is látunk, akikkel együttérzünk, vagy sem. Az előadás végén Vakarcs amatőren bumfordi zenélése és Szonya hite-ereje az, ami szépen egybefonja a sok ellentétes érzelmet: „forrón, szenvedélyesen hiszek”, mondja a fiatal lány. Hogy miben? Nem könnyű megmondani. De a színházban, a művészetben biztosan lehet.

Fotók, videó: Budaörsi Latinovits Színház honlapja