Bódi Péter ötödik könyve Hexagon címmel jelent meg az év elején. Korábbi művei után (Szétírt falak, Hipster, Engedetlenek és Hype) most a sci-fi műfajában írt egy szemcsepp-futár, Malvin napjáról, aki az illegális szer kiszállítása közben több kuncsafttal találkozik, és belemerül világukba. Ahogy ő is fogyaszt a szerből, megismerhetjük a második valóságszintet is, melybe a digitális emberek mindennapjaik elől menekülnek. Munka közben Malvin szemszögén keresztül fedezzük fel a jövőbeli, apokaliptikus Budapestet, ahol a légszennyezés miatt csakis maszkban érdemes közlekedni, és a lakosság nagy része konténerlakásokba szorult.

A történet egy napot mesél el, keretes szerkezetet használ: a történet legelején becsukja, a lezárásban kinyitja a szemét a főszereplő. Ez természetesen pont ellentétes azzal, ahogyan a nap kezdetét és végét elképzelnénk, de hogyha a merülés koncepciója felől értelmezzük a dolgot, rögtön egyértelművé válik, miért a szem behunyása az első tett. A különböző tripekben tapasztalt események sűrűsége miatt valójában több mint huszonnégy órát élhetünk végig a szereplővel, időközben ő is elveszíti az időérzékelését.

A könyv felépítését illetően precíz tervezésnek lehetünk szemtanúi. A hat fejezet további hat kisebb részre oszlik, a cselekmény pedig igazodik a szerkezethez: pontosan a felénél, a harmadik fejezetben tartóztatják le a szereplőt, mely a történet fordulópontját jelenti. Ugyanolyan szimmetria fedezhető fel a történet szerkesztésében, mint magában a szabályos hatszögben, a hexagonban.

Az alakzat kisebb-nagyobb jelentőségű jelentekben is feltűnik. Valamikor csak egy hatszög alakú csempéről olvashatunk, máskor magát a szórakozóhelyet hívják Hexagonnak, ahol sorsfordító esemény történik egy hatszög alakú ringben lejátszott boxmeccs után. Ennyi hatost látva rögtön a sátán száma, a 666 jut eszünkbe. Malvin is a jó útról letérve, a törvénnyel szembeszállva végzi munkáját.

A főszereplő Malvin képzőművészetit végzett, viszont nem tudott megfelelően elhelyezkedni a szakmájában, így kénytelen volt futárnak állni, hogy el tudja tartani magát. Ennek ellenére még mindig érdeklik a filmek, festmények, melyekről rengeteget mesél a könyvben, többet cím szerint is említ. Rendesen végzi a munkáját, igyekszik fenntartani kapcsolatait, ám a digitális világban egyre inkább az elmagányosodás a jellemző, így minden új emberi kapcsolatért hálás. Főleg egyik kuncsaftjáért, Lilláért, aki a szövegben a szerelmi szálat képviseli. A könyvben egy randijuknak lehetünk tanúi, majd a történet végén pont ő menti meg Malvint a többéves börtöntől. A lány karakterének kidomborítására nincsenek bekezdések szentelve, leginkább csak elbűvölő szépségéről olvashatunk, amivel első látásra felkeltette Malvin érdeklődését. A többi mellékszereplő rövidebb jelenetekben tűnik fel.

A folyamatos mesélés miatt a monológok dominálnak, a mellékszereplők mintha csak szemléltetésképp jelennének meg a könyvben, bár egy sci-fiben fontos a világteremtés ahhoz, hogy megfelelő magyarázattal láthassák el az olvasót, és hogy minden logikai bukfencet kiküszöböljenek. Ugyancsak hozzátartozik, hogy a könyv fő témája a valóság és a digitális világ határának keresése, feszegetése, így sokkal élvezetesebb csakis egy ember szemszögére koncentrálva olvasni a történetet. Mi magunk is feltehetjük a kérdést: mi van, hogyha nem is igaz, amit annak hiszünk? Akkor a mások által elmesélt történetszálak nem is nyernének legitimitást, hiszen csak a főszereplő fejében zajlanának.

Minden szubjektív, aminek köszönhetően a könyvben egy újabb réteget fedezhetünk fel – vajon a tudatos álomhoz hasonlítható merülésekben történtek mennyire egyeznek meg a könyv valóságával?

A történet inkább a disztópia műfajának fiktív elemeire (például csontnövesztés, boksz menete), ezek részletezésére helyezi a hangsúlyt, az emberek szinte ugyanúgy viselkednek, mint a mi világunkban. A részletes világábrázolás ára, hogy a történet háttérbe szorul, a szereplők pedig nem rendelkeznek kidolgozott karakterjegyekkel. Egysíkú bemutatásuk többször érezhető, főleg a tinédzserek viselkedésének megjelenítésében. A mindentudás illúziójából fakadó pökhendi magatartás jellemzi az egyik tizenévest, a játékteremben megismert fiatalt, akivel Malvin lakótársa, Gitta keresése közben találkoznak. A másik véglet Mia, róla semmi mást nem tudunk meg azon kívül, hogy szimulációkat tervez, odaadó, figyelmes és szorgalmasan végzi a munkáját. 

Miró az emberi agyba beépített asszisztens, aki a mi jelenünkben az iPhone Siri funkciójára hasonlít. Lesi Malvin minden kívánságát, hiszen Miró részben miatta létezik – ismeri minden gondolatát, segít szimulációk tervezésében, még emlékszik is Malvin helyett, ha arra kerül a sor. Jelenlétüknek köszönhetően az emberek nem maradnak beszélgetőpartner nélkül az új világban, folyamatosan mellettük van egy segítőtárs. Hasonlítanak a Harry Potter-univerzum patrónusaira, Lilla asszisztense például lepke formájában jelenik meg a pár randiján.

A történetben a drogtrip élményei keverednek a videójáték világával. A droghasználók a tablettákat látomásaik előidézésére használják, a könyvben a digitálisok pedig a szemcseppet a merüléshez. A szer fogyasztása okozta mámorban feltáruló világ pontosan olyan, mint egy videójátékban a közös szerverek, a szimulációk pedig a teljesítendő pályák. Rengeteg online világ használ hasonló struktúrát, mint a Minecraft, melyben a játékosok a mások által készített pályákat próbálhatják ki, vagy épp ők maguk hozhatnak létre újabbakat, ilyenkor tesztelésük kifejezetten fontos, pont úgy, mint a könyvben.

Malvint a történet felénél letartóztatják illegális szemcseppekkel való kereskedelem miatt, ám a nyomozók egérutat ajánlanak neki: ha részt vesz egy néhány órás szimulációban tesztalanyként, hazamehet. Hogy ne kelljen éveken keresztül börtönben ülnie, beleegyezik annak ellenére, hogy tudja, a megváltásért meg kell szenvedni, és a szimulációba csöppenve rájön, hogy így is egy börtönben lyukadt ki. Rabtársaival különálló celláik ablakán keresztül kommunikálnak, pont ugyanúgy tisztázzák származási helyüket az üvegre lehelve, ahogyan egy többjátékos szerveren szokták a játékosok: „HUN / Gyorsan törlök, párásítok és írok: / You? / Hamarabb válaszol, minthogy végeznék a kérdés felírásával: / CZ” (242).

A rabság helyszíne pontosan olyan, ahogyan egy szigorúan őrzött börtönt képzelnénk – a szibériai Balkánban a brutalizmus dominál, minden cella szürke és sötét. Manhattan, ahol a második valóságszintet tölti nagyrészt Malvin, ugyancsak rengeteg videójáték és akciófilm megszokott helyszíne. Mégis, a drámai jelenetek, többek között a fogságban töltött napok, olyan átéléssel íródtak, hogy magával rántják az olvasót, a sorok az ember bőre alá kúsznak.

A fogság életképei egy bekezdésbe sűrítve minden erejükkel rátelepednek a befogadóra: „A begyógyuló sebeim és horzsolásaim bámulása. Pánikrohamban végződő helyzetelemzések, önnyugtatás, magammal való frappáns párbeszédek” (260).

A könyv legnagyobb erőssége mindenképpen a kulturális utalásokkal való játék. Minél jobban belemerül az ember az elemzésükbe, annál élvezetesebbé válik az olvasás. Érezhető a pontos tervezés az említett művek szövegben való elhelyezése terén, és ugyanez mondható el a cselekményben található egyéb apró utalásokra is.

Az összes képzőművészeti alkotás, amit a könyv említ, valamilyen formában abszurd, ez segít a hangulatteremtésben. Vegyük például Dali Szent Antal megkísértését vagy Blake Vörös sárkányát, mindegyik festményről árad az a fajta durvaság, ami könnyen bele tud illeszkedni a brutalista építészet jegyeit is felvonultató történetbe. Malvin egész végig a lakótársa által beajánlott futárt keresi, akinek ismeretlen körülmények között nyoma vész. Dragannak hívják őt is, mint Andrzej Dragan fényképészt, akinek alkotásai ugyancsak nem a közhangulat esztétikájába illeszkednek: morbid kompozíciói elsőre kellemetlen érzést keltenek az emberben. A könyvben érezhető az író művészettörténeti felkészültsége, ezért következtethetünk arra, hogy nem véletlen a karakter névválasztása. A borítón szereplő hatszög Victor Vasarely képeit idézi meg.

Több, a Hexagont megelőző sci-fi világára való utalást találhatunk. Prominens Orwell 1984-jének disztópiája, ahol a Nagy Testvér figyeli a társadalmat. Bódi könyvében az algoritmusok a digitalizált ember életében mindenütt ott vannak, figyelik a merüléseket, folyamatosan gyűjtik az adatokat az átlagember beszélgetéseiről. („Annyi szabály van, hogy nem tudod mindet betartani, így bármikor bárkit elfoghatnak valamiért.” (183)) Ez már a huszonegyedik századra is jellemző, a Hexagon ebből a szempontból pusztán a való világot tárja szemünk elé. A börtönben is az 1984 befejezéséhez hasonló konklúzióra jut Malvin, amikor szabadulásának körülményeiről alkudoznak a nyomozóval: „Oké. Tehát merülök egyet, és néhány óra múlva becsületes állampolgár leszek. Utána hazamehetek, és azt csinálhatok, amit akarok” (226)

A börtönszimulációban az őrületbe hajszolás, az érzelmi manipuláció és a befolyásolás dominál, amiből Stanislaw Lem Solaris című történetére asszociálunk. A lassú elmebomlás katartikus érzést kelt az „ez csak egy szimuláció, reggel kilencre otthon leszek” mondat mantrázásával. Malvin ezzel próbálja magában tudatosítani, hogy van remény a kijutásra, de közben ő maga is összezavarodik, vajon most melyik valóságszinten tartózkodik.

Bódi disztópiához illő körülményeket teremt, igyekszik kihangsúlyozni a bemutatott világ hátrányait. A történet egyik jelenete pedig pont arra hivatott, hogy a könyv alapvilágának ellentétét mutassa be: egy utópisztikus környezetben játszódik, egy újabb szimulációban, ahol Budapestet egy vágyott élet színhelyeként mutatja be. A világ neve Narchia, mely azon túl, hogy utalás C. S. Lewis Narniájára, az anarchia nélküli állapotot is jelképezi, hiszen az „an” görög eredetű fosztóképző, szókezdő helyzetben a hiányt fejezi ki.

Ha az anarchia a fejetlenség, Narchia a rend. A jelenetben bemutatott szimulációnak pont ez a lényege: a valóságban uralkodó zűrzavar helyett egy emberek közötti szimbiózisnak lehetünk tanúi. Minden közmegegyezésen alapul, az emberek önkéntesen segítik egymást, és mindenki a maga szakterületének megfelelő munkát végez.

A Ready Player One című könyvadaptációból készült film szereplői a Hexagonhoz hasonló környezetben élnek: klímaváltozás, nyomornegyed, melyből csakis VR-szemüvegeiken keresztül vezet kiút. Kettős világának köszönhetően még abban sem lehetünk bizonyosak, álmaink párja vajon csak egy virtuális karakter-e: a Hexagonban végül kiderül, hogy Malvin szerelme, Lilla valódi. A Soós Tamás által írt Ready Player One-filmkritikában felvetett kérdés Bódi könyvére is ráhúzható: meddig tartható fenn a popkultúrában való keringés, amikor a való világ megmentésére kellene koncentrálni?

Malvin megemlít több filmet is, mint az Alcatrazi ember, Pillangó, Egy halálraítélt megszökött, Ördögsziget, Kíméletlen, és még sok más, melyekhez mindig ad történeti áttekintést is, mintha a művészeti ismeretterjesztés is célja lenne a könyvnek a popkulturális utalások halmozása mellett. Lillával, a szerelmi szál képviselőjével is sokszor a szakmára terelődik a szó, így olvashatunk egy Escher-térről szóló dialógust is.

A steampunk irányzat is megjelenik a műben, melynek a történettel egyetemben kulcsszava az anakronizmus, az elképzelt jövőt felhasználva alkotja meg tartalmát. A kifejezés többször megjelenik a könyvben, hiszen Lilla alkotói gárdája ilyen címmel rendez kiállítást. Ezen szó használatában kicsit kierőszakolt az utalás, egyszer a könyvben le is írja, hogy „Az pedig nem lehet véletlen, hogy mostanában többször találkoztam ezzel a szóval, mint eddig valaha.” (254), ám nehezen lehet felfejteni, mi a kifejezés többszöri felbukkanásának pontos célja. Máskor pedig értelmetlen, miért asszociál az anakronizmusra. Lilla és Malvin utolsó beszélgetésében is elhangzik, és ez egy vicces csattanó lenne, csak előtte már túl sokszor tűnt fel a szövegben.

A történet nemcsak emiatt, hanem a téma és a megfogalmazás miatt sem tudja levetkőzni zavarosságát. A merüléseknél bár fontos ezt a homályosságot megtartani, viszont a könyv olvasása közben sokszor nehéz felfogni, a szereplők melyik szinten járnak. Ez hatványozottan igaz a történet legvégére, ahol már a merülésen belül is merülünk, majd mégis egy valós beszélgetést folytat le Malvin a nyomozóval a szimulációban.

Annak ellenére, hogy a regény szándékosan mossa össze az ábrázolt valóságszinteket, ezzel a szöveg befogadását is megnehezíti, a történteket sokszor sajnos nem lehet könnyen értelmezni. A szereplők közötti kommunikáció is hasonlóan zavaros, ami tükrözi a társadalomra jellemző elszigeteltséget.

Néhol pedig a cselekményen belüli sugalmazások mennek félre, mint amikor Malvin lakótársa, Gitta eltűnésének körülménye kerül szóba. A lány barátja Malvinnak kifejti, úgy érzi, mintha Gitta csak egy szoftver lenne, hiszen sosem látta a való életben, egy óceán választja el őket, és csakis a második szinten, Manhattenben találkoztak. Jóslata végül beigazolódik, és a könyv végén megtudhatjuk, hogy Gitta valóban nem egy ember, csak egy szoftver, és a főszereplő éveken keresztül élt vele együtt egy virtuális valóságban anélkül, hogy rájöjjön erre. Az apró utalásokból nincs is lehetőségünk magunk levonni a következtetéseket, mivel az egyik szereplő a szánkba adja a megoldást. Malvin karaktere azzal próbálja elütni a felvetést, hogy egyértelműen megcáfolja a másik mondandóját, és terelésképp ezután még oldalakat szentel Bódi annak, hogy Malvin és bátyja Gittát keresse a lány kedvenc helyein.

Pont ezért, mintha a fókusz többször is elveszne a lényegről. Egyes leírások annyira részletesek, hogy nehéz visszatérni az eredeti témához, mikor az elbeszélő újabb kisebb történetekbe kezd bele állításai igazolására. Ehhez kapcsolódóan, a könyv közepén a bokszolás leírása és jelenete olyan szinten tele volt zsúfolva információval, hogy az addig domináns cselekményvezetés háttérbe szorult. Habár a sport módszertana nagyon részletesen lett megírva, nem vitte előre a cselekményt, csakis a könyv világának videójáték-szerűségét erősítette, főleg a harcosok hátterének kifejtése.

A fókuszvesztés kisebb bekezdéseknél is fellelhető: habár az elbeszélő leginkább szűkszavú, máskor hajlamos túlkompenzálni és túlmagyarázni érzéseit. Egy egyszerű, görcsbe rándult gyomor többsoros fejtegetéssé duzzad, mellyel elveszi a kifejezés értékét, és csak nyomasztóvá teszi azt. Néhányszor pedig ugyanazokat a szófordulatokat ismételgetik a karakterek, a szöveg terjengős. Rengetegszer a szereplők közötti beszélgetések fele is elegendő lenne, hogy ugyanazt az információmennyiséget megtudjuk.

„Szerintem egyértelmű, hol rontottuk el” (70). Bódi Péter legújabb könyve rámutat arra, hogy jelenlegi társadalmunknak változásra van szüksége. Ha nem cselekszünk időben, és nem teszünk még ma környezetünkért és emberi kapcsolatainkért, mi is igen gyorsan egy digitalizáció uralta világban találhatjuk magunkat, ahol bár az algoritmusok folyamatosan kísérnek és figyelnek minket, mégis egyedül maradunk a tömeg közepén.

Kép forrása: Napkút Kiadó