A kis Momo egy elhagyatott amfiteátrumban él egymagában, de nem egyedül: barátai, Beppo, az utcaseprő és Gigi (a filmben Gino), az idegenvezető fiú mellett sokan látogatják, minthogy figyelmes hallgatásával és jelenlétével különleges élményben részelteti a többi embert. A tudatosan meg nem nevezett helyen és időben – amely azonban oly nagyon hasonlít az „itt”-re és „most”-ra – az amfiteátrum romos, de nevetéstől és tánctól visszhangzó falain kívül sötét árnyék vetül az emberekre: az öltönyös-aktatáskás, egyre nagyobb számban felbukkanó szürke urak fondorlatos módon behálózzák az embereket, hogy elvegyék tőlük a legértékesebbet: az idejüket. Egyedül a különös kislány képes szembe szállni az időtolvajokkal, hogy Hóra úrnak, az időmesternek a segítségével „visszahozza az embereknek az ellopott időt” – ahogyan a regény alcíme fogalmaz.

Adaptációs szempontból mindig érdekes, hogy egy örökérvényű klasszikust mikor és milyen apropóból veszünk elő újra, s az miként tud szólni az adott korhoz. Az 1972-ben született regény a gyermekirodalomhoz illeszkedő mesés fordulataival azt a célt szolgálta, hogy korának elidegenedettségét felmutassa, az úgynevezett első világbeli, modern társadalmak rossz beidegződéseit pellengérre állítsa. Ami a hetvenes években még finoman futurista hangoltságú vízió volt (a modernkori kapitalizmus nagyvonalakban felvillantott keretei között a termelőtevékenység kegyetlen pörgetése, a megállíthatatlan hajsza a haszon után), az 2026-ban, a filmadaptáció korában az információs társadalom atomizálódása, a mediatizált mindennapok valósága lett robot barátokkal, százötvenmilliós, globális influenszerekkel, fiziológiás folyamatainkat a nap huszonnégy órájában monitorozó okosórához hasonló eszközzel – a regénybeli szürke uraknak mint a hagyományos tőkés figurájának szimbolikus szivarjai pedig színes, vape-re emlékeztető asztmapipákká alakultak.

Ezzel áll szemben az alteritás kultúrája, a már az eredeti írói szándék szerint is a régmúlt homályába vesző amfiteátrummal és a mindenfajta társadalmi kötöttségtől mentes Momo alakjával, aki, ne feledjük, hogy családi kötődések és mindenfajta személyes múlt nélkül éldegél a világban, s akit így semmilyen módon nem köt a kortárs életvitel, társadalmi szabályrendszer. Egymaga áll szemben az egész világgal, és puszta létezésével adja mindennek a kritikáját. A szürkék által fokozatosan bekebelezett világ mind jobban egy globalizált nagyváros technokrata képét ölti magára felhőkarcolókkal, zárt és szegregált intézményekkel, és nem utolsó sorban óriási digitális kijelzőkkel, miközben a mindennapi élet fölött egyre inkább a multinacionális vállalatok hatékonyságelvű, steril munkaszervezése uralkodik el.

A fésű által nem megzabolázható hajú, bájos rongyaira keveset adó Momo éppúgy égbekiáltó ellentétben áll mindezzel, mint a megjelenésében a 18. század divatját idéző Hóra mester, akinek birodalmában a végtelen számú, kisebb-nagyobb, a legváltozatosabb anyagból és stílusban készült órán kívül a dúsan faragott bútorok, kézzel szőtt szőnyegek és főként meleg tónusok, puha textúrák, mély, gazdag színek dominálnak. 

Michael Ende történetének tanulságát – mely szerint „az idő maga az élet, és az élet a szívben lakozik” – Ditter filmje vizuálisan a jelenvalóságtól való elvágyódás és a múlt iránti nosztalgia köntösébe burkolja. Annyiban pedig híven tovább viszi az irodalmi előkép szándékát, hogy kicsinek és nagynak egyaránt érvénnyel hívja fel a figyelmét arra, hogy a jelenvalót lehet és kell is bátran kritikával kezelni. 

MOMO (12) színes, szinkronizált német családi fantasy Rendezte: Christian Ditter Írta: Michael Ende regénye nyomán Christian Ditter Fényképezte: Christian Rein Producer: Christian Becker Vágó: Sandy Saffeels, Friedemann Schmidt Zene: Fil Eisler Szereplők: Alexa Goodall, Araloyin Oshunremi, Claes Bang, Laura Haddock, MartinFreeman, Kim Bodnia, Jennifer Amaka Pettersson. Forgalmazza a Mozinet. Bemutató: 2026. július 23.

Képek: Mozinet