Van abban valami sorsszerű, hogy Németh egyszemélyes folyóiratának, a Tanúnak 1932 szeptemberében megjelent első száma 96 év múltán, szintén szeptemberben került elém. Ez két dologra mutat rá: íróként a jövőnek is dolgozunk, és a nyomtatott folyóiratok vitálisan fontosak. Egyébként a Tanú kiadásának helye sem mellékes: Kecskemét, az alföldi tündérkert-mezőváros, ahol napjainkban a Forrás folyóirat garantálja a némethi minőség-örökség tovább vitelét, melyet Füzi László, a Németh-oeuvre mély ismerője főszerkeszt.

Az egyszemélyes folyóiratok akkoriban nem számítottak annyira szokatlannak. Ott voltak például Szabó Dezső Ludas Mátyás-füzetei, vagy Szabó Lőrinc Pandorája, és más egotrippek. Az 1934-ben kiadott Ember és szerep című, kiváló önéletírásában Németh azzal indokolja a Tanú (a folyóirat borítóján még rövid u-val szerepel, de én a mai helyesírást használom) megindítását, hogy elfogyott körülötte a levegő: „Nem tudom, végeztek-e már ki embert úgy, hogy egy átjárhatatlan kamarába zárták s fokról-fokra elszívták tüdeje elől a levegőt. Én ismerem ennek az embernek az érzéseit.”

Az Ember és szerep szintén Kecskeméten, a Tanú kiadójánál jelent meg 1934-ben, és az is egybefonja az orgánummal, hogy a nagy szerepig, a Tanúig tartó szellemi út GPS-e. Ebben írja le azt a mondatát is, hogy "Egy író, aki csak szép: szajha." Szerintem ez az egyik legjobb könyve. Hogy miért? Mert ebben az életrajz szépprózája az esszével keveredik.

A Tanú beköszönő írásában pedig így magyarázza folyóirat-bizonyítványát: „Évek óta gondolok rá, hogy tanulmányaimat önálló folyóiratban adom ki (…) A zúg-szempontok gyámságát nem lehet elég soká kijátszani. Aki több folyóiratba ír, mondanivalója töredékeit átlophatja talán, de hol az olvasó, aki összegyűjti. A tisztátalan írások szomszédságát is megelégeltem. Maláriás vidéken nem lehet büntetlenül élni: ha nem kapom meg a maláriát, megbetegszem a kinintől.” Az Ember és szerep sem véletlenül kezdődik tehát ezzel az aranyköpés-mondattal: „Egyedül vagyok, nincsenek mellettem csak az írásaim.”

A Tanú ‒ szintén a beköszöntő ars poeticája szerint ‒ „meghívó egy tanácskozáshoz”, melyet a szerző önmagával folytat. A „szellemi élet klorofilja” kíván lenni, de legfőképpen „Tanú. Nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. Azontúl hogy írás: erkölcs!” Az utolsó mondat Németh irodalom-felfogásának cégére is lehetne. A lapszám a Tanú munkatervével zárul: „A Tanú kritikai folyóirat, de a kritika itt nem könyvismertetések reménytelen sorát jelenti. A tanú művek (…) tömegén át világnézetünk alapkérdéseit frissíti fel.” Németh feladatokat is ad folyóiratának, például ezt: „a magyarság szerepét keresi, létezése tényén túl értelmet a létezéséhez.” 

Hogy mit tartalmazott a kritikai folyóirat első száma? Egy nagy, de Németh esszéstílusához képest meglepően vértelen tanulmányt Proustról az Eltűnt idő nyomában apropóján, egy másikat Arisztophanészről, aztán Ferdinand Friednek a kapitalizmus végéről írt könyvét mutatja be, majd Új regények címszó alatt nagy merítésben elemzi az adott időszak magyar regénytermését. Többek között Móricz, Tersánszky, Szomory, Füst, Kassák és Szabó Dezső művei kerülnek kritikusi ebédlőasztalára. (Számomra bőven ez a lap legérdekesebb blokkja, Németh itt van igazán elemében, ez az ő terepe.) A Goethe-esszéjét az úgynevezett Kritikai napló követi, melyben például Virginai Woolf Orlandóját, és Ortegának A tömegek lázadása című könyvét is taglalja. Láthatjuk, hogy Németh László a fél szemét mindig a külföldi irodalmon tartotta, szóval szűklátókörű véletlenül sem volt.          

Az új magyar regényekről azt az általános és erősen kritikai megjegyzést teszi, hogy „A magyar regény menthetetlenül elpocsolyásodik”, és szerinte „szinte jelképes, hogy legnagyobb regényírónk ép az az ember, aki a pongyolaságot, mint művészi formát igazolta”. Itt Móriczra céloz. Tersánszky stílusát így foglalja össze: „csibészmód figurázni s a legelőkelőbb művészi igényeket kielégíteni.” Szomory Dezsőt kifejezetten kedveli - ahogy például én is, nekem is itt sorakoznak könyveinek első kiadásai a polcomon -, ám mégis a „nyelv idegenjének” látja: „talán minden nyelvben idegen lenne, de a magyarban különösen az.”

Füst Milán prózáját versnek érzi: „e regényben több jambus-sort találok, mint a kitűnő költő összes költeményeiben.” Kassák Lajosban a „korlátoltságot” nehezményezi: „Érdeklődése támadó. Eleve megveti a polgári műveltséget s csak addig tanul tőle, amíg szembe tud állni vele.” Micsoda pontos döfések! Németh nagy vívó volt.

Az új magyar regények esztrád-műsora Szabó Dezső Karácsony Kolozsvárt című regényével zárul. Bár Németh Lászlóra hatott az író, itt mégis csúnyán lehúzza: „egy vak indulat vesz benne elégtételt a világon. Összegzés ez a könyv, de olyasféle, amilyen a paranoiás fejében marad meg a világról. Ennyi egy fényes szellem roncsa!” A paranoiával egyetértek, de a „fényes szellem roncsával” már nem egészen, mert szerintem ez egy jó regény Szabó Dezsőtől, és igazság szerint a legbékülékenyebbnek tűnő munkája is, mert e szatírából végre az emberiség közös nevezője is kihajol: "És keresztények és kommunisták és zsidók és pogányok olyan egyetlen sírású, egyetlen halálú keserves egyazon emberiség voltak." Érdekes, hogy Németh ezt nem vette észre.

A cukrászdák kínálatába újabban a „minden-mentes” sütemények is beletartoznak. Ennek az analógiájára Szabó Dezsőt „minden-ellenes” írónak lehet nevezni, akinek legnagyobb és legmenthetetlenebb hibája - én sem akarom felmenteni alóla, sőt! - kétségkívül a zsidóellenessége volt. De szemben állt a kereszténységgel-katolicizmussal, a németséggel, az egész Horthy-korszakkal, a kapitalizmussal, a kommunizmussal, a magyar arisztokráciával, az úri osztállyal, majd a nyilasokkal, és leginkább és legvégül a fasizmussal. Egyedül a parasztokkal nem állt szemben, meg a szegényekkel. 

Fontos megemlíteni, hogy van Szabó Dezsőnek egy aránylag ismeretlen könyve, az 1943-as Levelek Kolozsvárra, mely szerint a szerző szerencsére egészen hátat fordított addigi „tanainak”, minden társadalmat érintő ellen-nézetének, és szellemi önnemzéssel egy univerzálisabb, „ezoterikusabb”, és ami a legfontosabb: elfogadóbb Szabó Dezső megszületésén dolgozott, aki csak azért nem „nőtt meg”, mert 1945-ös halála meggátolta benne. Németh viszont szerencsére bőven túlélte a háborút, így a változásra is nagyobb tere, ideje maradt.  

Ha Németh Kassák korlátoltságát emlegette, akkor ez a vád Szabó Dezső ellen is felhozható, és részben ebből fakadnak monomániái, ideológiai torzulásai is, viszont Németh nem ismerte ezt a hübriszt. Ám tudok olyat is mondani, amiben szerintem Szabó nyer: Németh a szépprózájában számomra gyakran olyan objektív marad, mint egy belgyógyász (az esszéin szerencsére mindig átüt a gondolkozás szenvedélyessége, amelytől izzón szubjektív lesz), viszont Szabó sohasem száraz a szépprózában sem, ha valami, akkor az nem. 

Miért nem vette észre Németh László a Tanúban a Szabó-könyv objektíven kitapintható értékeit? Véleményem szerint főként azért, mert Németh még annál is többet tanult Szabó Dezsőtől, amennyit az irodalomtörténet vagy ő maga elismert. (Például abban is rokonok, hogy mindketten szerepekben gondolkoztak, amelyre Németh Lászlónál már az Ember és szerep címe is utal.) Vagyis Németh folyamatos hatásiszonyban volt ezzel az egyszerre patetikus, egyszerre ironikus, sokszor bravúrig stílromantikus íróval szemben.

Ő volt az a szirtfok, vagy Németh számára sokkal inkább zátony (!), melyet állandóan és minél nagyobb ívben ki kellett kerülnie. Vagyis amikor nem hatott rá, voltaképpen akkor is hatott. Talán szépprózáinak túltárgyiasítása is lehetett eme ellenhatás eredménye. 

Egyébként Szabó is a Nyugat folyóiratban indult, ahogy Németh László, akit a tényleg pótolhatatlan irodalmi szerepű Osvát Ernő fedezett fel, majd tett útfélre, de szerencsére Babits Mihály újra felvette a stoppost a folyóirat automobiljára, ám csak egy darabig vitte. Ahol kitette, ott viszont még nem volt város. Németh Lászlónak saját magának, teljesen egyedül kellett építenie egyet, és ez lett a Tanú című folyóirat.

Németh a magyar regények mustráját egy örökkétig megszívlelendő tanáccsal fejezi be. Legyen ez a pár sor az esszém zárszava is: „Magyarországon az író csak akkor öregedhet meg békével, ha türelmesebb Sárközi papnövendékénél. Máskülönben lehúzza őt az indulat hínára, mint Szabó Dezsőt.”

Kép forrása: mek.oszk.hu
Címlapkép: Démusz Ella és Németh László