A pinceablakokon beszűrődő fény emlékeztet a felszínen zajló életre, miközben a tompán beszűrődő utcazaj, a városlakók lépteinek dobogása is érzékelhető marad. A látogató két világ határán tartózkodik, fizikailag már a föld alatt, érzékeivel azonban még mindig a külvilághoz kapcsolódva. A térhez egy nehezen meghatározható illat is társul – dohos pince, savanykás virágok, régi bútorok és egy nagyszülői ház levegőjének ismerős keveréke – amely szinte azonnal az emlékezés érzéki mechanizmusait aktiválja. 

Bánkúti Gergő Kőszikla a házam, zöld mező takaróm című kiállítása egy köztes állapotot tesz meg kiindulópontjává. A befogadó már az első pillanattól egy szüntelen ingamozgás részévé válik, a tekintet, a test és az emlékezet ugyanúgy ide-oda lendül az otthon és a temető, a hétköznapi és a szakrális, az egyéni veszteség és a kollektív gyász között, ahogyan a kiállítás motívumai is állandóan egymásba fordulnak. Ez az ingamozgás a tér megtapasztalását szervezi, egyúttal pedig a kiállítás egész vizuális nyelvét meghatározza. Bánkúti Gergő installációi, szobrai és festményei folyamatos átjárást hoznak létre egymást látszólag kizáró fogalmak között. Az otthon fokozatosan temetővé alakul, a hétköznapi használati tárgyak rituális jelentést kapnak, a vallásos motívumok pedig a családi emlékezet intim rétegeivel fonódnak össze. A befogadói tekintet ugyanebben a ritmusban mozog végig a téren, újra és újra visszatér ugyanazokhoz a jelentéspárokhoz, miközben azok minden alkalommal más hangsúlyt kapnak. 

Ez a folyamatos átjárás a személyes és a kollektív között Pierre Nora emlékezethely-fogalma felől is termékenyen értelmezhető. Nora a lieux de mémoire kifejezést a kollektív emlékezet rögzülési pontjaira használja, olyan tárgyakra, helyekre vagy szimbólumokra, amelyek akkor válnak jelentéshordozóvá, amikor az élő emlékezet folytonossága megbomlik, és a közösség emlékezete materiális formákban őrzi tovább önmagát. Bánkúti Gergő kiállítása ezt a fogalmat sajátos irányba mozdítja el, nála az emlékezet helyei egyszerre tartoznak a kollektív emlékezethez és a személyes mítoszokhoz. 

Ez a jelentésváltozás a kiállítás hétköznapi tárgyaiban válik a leginkább kézzelfoghatóvá. Egy virágtartó, egy üres kisvodkás üveg, egy régi rádió, egy csipketerítő vagy egy kegytárgy eredetileg egyetlen otthon használati tárgya volt, a kiállítás terében azonban fokozatosan elveszítik kizárólagos személyességüket, a személyes emlékezés tárgyai lassan a gyász közös nyelvének részeivé válnak, ez az átalakulás teszi lehetővé, hogy a látogató saját emlékei is beleíródjanak a látottakba. A kiállítás azt az átmenetet teszi láthatóvá, amikor egy családi relikvia már nem csupán valakié, de még nem is pusztán kulturális emlék, hanem a kettő közötti törékeny, újratermelődő állapot. Nem díszletként vagy nosztalgikus kellékként jelennek meg, hanem relikviákként, amelyek tovább őrzik egy hiányzó ember jelenlétét. Ezek a tárgyak különös ismerősséget keltenek, mert egy sajátosan kelet-közép-európai otthonkultúra vizuális emlékezetéhez tartoznak. Ugyanezek a tárgyak vették körül a nagyszüleinket Budapesten, Kolozsváron, Kassán vagy Újvidéken; ugyanilyen enteriőrökben találkoztunk először a halál gondolatával, a ravatalozás szokásaival vagy a családi emlékezés csendes rítusaival. A kiállítás éppen ezt a regionális léttapasztalatot mozgósítja. A másik ember gyásza azért válhat a sajátunkká, mert a tárgyak nem idegen emlékeket őriznek, hanem egy olyan közös vizuális nyelvet szólaltatnak meg, amelyben saját gyermekkorunk, saját családi történeteink és saját veszteségeink is visszhangoznak. 

A tér dramaturgiájának egyik legmarkánsabb eleme a rózsafüzérekből és a csontokból épített szalagfüggöny egymásra felelése. A két installáció első pillantásra formai rokonságot mutat, mindkettő függönyként választ el és köt össze tereket, miközben a látogatót áthaladásra készteti. Anyaghasználatuk azonban két eltérő tapasztalatot sűrít magába. A rózsafüzér a hit, az ima és a közösségi vallásgyakorlat tárgyi kultúráját idézi meg, a csontfüggöny pedig a test végső materialitását, az elmúlás elkerülhetetlen fizikai valóságát teszi jelenvalóvá. A két installáció között mégsem feszül feloldhatatlan ellentét. A befogadói tekintet újra és újra átlendül egyik pólusról a másikra, ahogyan a kiállítás egésze is folyamatos mozgásban tartja az értelmezést. Ez az ingamozgás válik a tárlat szervezőelvévé, a szakrális és a profán, az otthon és a temető, az élők és a holtak világa között soha nem húzódik végleges határ, nemcsak a művek közötti kapcsolatot írja le, hanem magának az emlékezésnek a működését is, amely folyamatosan a személyes és a közös, a jelen és a múlt között leng ki.

A kiállítás másik hangsúlyos pólusát a térben lebegő könny- és Mária-szív-installáció jelöli ki. A leheletvékony üveggömbökből és Mária Szívét idéző kegytárgyakból összeálló kompozíció szinte feloldja a csontok és a föld anyagszerűségének súlyát. Az áttetsző formák alig foglalnak helyet a térben, mégis folyamatosan jelen vannak, törékenységük pedig különös feszültséget teremt. A legkisebb mozdulat, a levegő áramlása vagy a látogató közelsége is azt az érzetet kelti, mintha bármelyik pillanatban kibillenhetnének egyensúlyukból. A gyász itt már az emlékezés sérülékenységében jelenik meg a test múlandósága helyett. A könny egyszerre válik vallási és személyes szimbólummá, Mária fájdalmának ikonográfiai hagyománya találkozik a veszteség legintimebb gesztusával, a sírással. Ebben a lebegő kompozícióban ismét felismerhető a kiállítás egészét átszövő ingamozgás. A csontok nehézsége után az üveg szinte anyagtalanná válik, a föld alá temetett test képzetét a levegőben függő könnyek váltják fel. A kiállítás ritmusa ezzel újra irányt vált, a lefelé húzó gravitációt a felemelkedés lehetősége ellenpontozza, a két pólus kiegészíti egymást, ahogyan a gyászban is egyszerre van jelen a veszteség súlya és az emlékezés törékeny továbbélése. 

A lebegő ingamozgás a halotti maszkok installációjában teljesedik ki. A maszkokat elfedő, mégis áttetsző csipkefüggöny különös kettősséget hordoz, ugyanaz az anyag jelenik meg itt, amely korábban a családi otthonok hétköznapi textíliájaként, asztalterítőként, függönyként vagy vitrinbetétként idézte fel a nagyszülői házak ismerős világát. A kiállítás terében azonban a csipke fokozatosan elveszíti dekoratív funkcióját, és a gyász anyagává alakul. Egyszerre idézi fel a ravatalok textíliáit, a szemfedő finomságát és azt a vékony hártyát, amely az élők és a holtak világa között feszül. Ez a részlet különösen érzékenyen mutatja meg, hogy Bánkúti számára a gyász nem a hiány ábrázolásáról szól, hanem a jelenlét bizonytalanságáról, a halotti maszk egyszerre őrzi az arc emlékét és jelzi annak visszavonhatatlan eltűnését. A csipke ugyanebben a kettősségben működik: elválaszt és összeköt, elfed és láthatóvá tesz. 

A tárlat egyik legfontosabb döntése, hogy a halált következetesen kiszabadítja a modern nyugati kultúrára jellemző tabusítás keretei közül. A kiállítás tere egy olyan köztes világot hoz létre, amelyben élet és halál egymást feltételező létállapotokként jelennek meg, ebben az összefüggésben pedig a mágikus realizmus a kiállítás egészének egy lehetséges hermeneutikai keretévé válik. A túlvilági jelenlét lehetősége, a halottak továbbélése, az állatok lélekvezető szerepe vagy az enyészet természetes körforgása olyan kulturális képzelet részeként jelenik meg, amely mélyen gyökerezik a népi hitvilágban és a kollektív emlékezetben. Bánkúti munkái így a halál hétköznapiságát és kulturális beágyazottságát hangsúlyozzák, azt a szemléletet, amelyben az élők és a holtak világa, a materiális és a transzcendens valóság között átjárás feltételezhető. Éppen ez a természetesség teszi lehetővé, hogy a kiállítás a halált végpontszerű lezárás helyett az emlékezet, a rítusok és a tárgyak által folyamatosan újratermelődő kapcsolatrendszer részeként mutassa fel.

Bánkúti Gergő Kőszikla a házam, zöld mező takaróm című kiállítása érzékeny vizsgálata annak, miként formálódik az emlékezet a tárgyak, a terek és a rítusok közvetítésével. A személyes gyász tapasztalatából kiindulva olyan kulturális és vizuális struktúrákat tár fel, amelyek túlmutatnak az egyéni történeten, és a kelet-közép-európai tárgykultúra közös emlékezeti rétegeit hozzák felszínre. A kiállítás így egyfajta szembenézésre hív: saját családi mitológiáinkkal, a mindennapi tárgyakban rögzült kulturális mintázatokkal és a múlandóság tapasztalatával. A kiállítás 2026. augusztus 20-ig látogatható a Bakáts Bunkerben.

Kurátor: Cserhalmi Luca
Fotók: Varga Máté