bezár
 

irodalom

2026. 10. 18.
Kié a történet?
Az Élet és Irodalom LXX. évfolyamának 42. számáról
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Az ember hajlamos azt hinni, hogy a saját történetét legalább ő maga ismeri a legjobban. Aztán kiderül, hogy a múltját mások is értelmezik, a döntéseit algoritmusok is befolyásolhatják, a történeteiből pedig néha egészen más marad meg, mint amit eredetileg el akart mondani. Az Élet és Irodalom e heti számában meglepően sok írás foglalkozik azzal, hogy ki beszél, ki hallgat, és ki alakítja azt a történetet, amelyet végül igaznak fogadunk el. A politikai elemzések, az irodalmi Nobel-díjhoz kapcsolódó összeállítás, a versek és a könyvkritikák között persze első pillantásra nagy lehet a távolság. Mégis akadnak olyan kérdések, amelyek az egyik oldalról a másikra lapozva újra felbukkannak. Az emlékezés, az önrendelkezés, a kimondhatóság és az elhallgatás kérdései ezek, amelyekre a különböző műfajok egészen eltérő válaszokat adnak.

Vásárhelyi Mária Magyar Péter az üzenet maga című írásának már a címe is eléggé felkelti az érdeklődést. A szerző Marshall McLuhan kommunikációelméletéből indul ki, majd a gonzó újságírás működésén keresztül közelített Magyar Péter politikai szerepléséhez. A gonzó újságíró nem kívülről szemléli az eseményeket, hanem résztvevőjükké válik, és saját személyiségét is beleviszi a történetbe. Vásárhelyi szerint ez a működésmód a politikában is megfigyelhető.

A politikus nem egyszerűen elmondja, mi történik, hanem maga is alakítja az eseményeket, amelyeket aztán a közönség elé tár.

Másként hat ugyanaz a kijelentés a parlamentben, egy televíziós interjúban vagy egy közösségi oldalon közzétett videóban. A személyesség képes közelebb hozni a politikát az emberekhez, de felveti azt a problémát is, hogy mennyire lehet elválasztani a valóságot annak tudatosan megkomponált bemutatásától. Ha pedig a politikus személye válik az üzenetté, az is kérdésessé lesz, mi történik magával a politikai tartalommal.

Ha a döntések és önrendelkezés szavaknál tartunk, Falus András A csendes gyámkodás kora című esszéje egészen más irányból közelíti meg a szabadság kérdését. A mesterséges intelligencia veszélyeit vizsgálva nem a megszokott, emberiség ellen forduló gépekből indul ki. Sokkal nyugtalanítóbb lehetőséget vet fel: mi történik, ha a mesterséges intelligencia egyszerűen mindenben hatékonyabbá válik nálunk, és a saját érdekünkben kezd helyettünk dönteni? A szerző szerint a veszély éppen abban rejlik, hogy az emberi szabadság elvesztése akár egy tökéletesebbnek tűnő világ ígéretével is együtt járhat. A gépek nem feltétlenül ellenségként veszik át az irányítást, hanem olyan rendszerekként, amelyek egyre kevesebb hibát követnek el, és ezért fokozatosan kiszorítják az emberi faktort a dolgokból. Falus ugyanakkor nem a technológia elutasítását javasolja.

Hol húzódik a határ a segítség és a gyámkodás között? És vajon észrevennénk-e, ha ezt a határt egyszer átlépnénk? Az esszé éppen azért nyugtalanító, mert nem egy távoli, látványos katasztrófát képzel el, hanem a szabadság szinte észrevétlen elvesztésének lehetőségét.

A jelenhez és annak értelmezéséhez kapcsolódik Várkonyi Benedek beszélgetése Gyáni Gábor történésszel, A hatalom oldalán vagy azzal szemben címmel. Az interjú egyik legizgalmasabb kérdése, hogy mikor válik egy közelmúltbeli politikai korszak történelemmé. Mennyit kell várni ahhoz, hogy megfelelő távolságból lehessen megítélni az eseményeket? És egyáltalán, létezhet-e teljesen elfogulatlan történetírás, ha maga a történész is átélte azt, amiről ír? Gyáni felidézi a történettudomány korábbi felfogását, amely szerint az objektív vizsgálódáshoz jelentős időbeli távolságra volt szükség. Ma azonban már a jelenkor történetével is foglalkoznak kutatók, és a történész személyes érintettsége önmagában nem zárja ki a tudományos megközelítést. Az interjú a múlt, a jelen és a jövő kapcsolatára is kitér, arra, hogy a későbbi események visszamenőleg megváltoztathatják a korábbiak jelentőségét. Ez azt hiszem, hogy az olvasott beszélgetés egyik legérdekesebb gondolata. Hiszen amit ma döntő fordulatnak tartunk, arról évtizedek múlva akár egészen másképp is gondolkodhatnak.  

Az emlékezés problémája Sándor Iván Kalandozások hajnaltájt (1.) című írásában is megjelenik. A szerző Kertész Imre életművéhez fordul, és a személyes tapasztalat, az irodalom és a történelmi emlékezet kapcsolatát vizsgálja.

Kertész művei nem egyszerűen múltbeli eseményekről számolnak be, hanem azt is megmutatják, milyen nehéz a megtörtént dolgokkal együtt élni, és milyen felelősséggel jár a róluk való beszéd.

Sándor Iván a Kaddis a meg nem született gyermekért című művet is felidézi, amelyben a múlt traumája a jövő lehetőségeit is meghatározza. Kertész írásai arra is figyelmeztetnek, hogy a múlt nem válik semmissé attól, hogy egy történelmi korszak véget ér. Míg Gyáni Gábor a történelmi megismerés lehetőségeit vizsgálta, addig Sándor Iván szövege azt, hogy az átélt történelem miként marad jelen az egyén életében.

A történetekhez való viszony persze nemcsak a politikában és a történettudományban fontos. A lapszám egyik kiemelt témája a 2026-os irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Anne Carson munkássága, amelyről több írás is született. Csehy Zoltán A filológus a szörnyekbe szerelmes című tanulmányában a kanadai költő és klasszika-filológus sajátos irodalmi világába vezeti be az olvasót. Carson műveiben az ókori történetek, mítoszok és töredékek új formában kelnek életre. Emellett fontos a hiány problematikája és annak megközelítései.

Amit a hagyomány nem őrzött meg, azt nem lehet teljesen visszaállítani, de a hiány helyén valami új születhet.

Csehy többek között Carson Vörös önéletrajza című verses regényén keresztül mutatja be, miként kapcsolódhat össze az antik mítosz a modern identitáskereséssel.

A címben ígért önéletrajz mégsem áll össze egy minden részletében egységes, könnyen elmondható élettörténetté. Mintha a szereplőnek azzal is szembe kellene néznie, hogy önmagáról sem tud teljesen szabadon beszélni, hiszen saját történetéhez másoktól örökölt nyelvet és mintákat használ. Carson költészetében így a filológiai érdeklődés és a személyes tapasztalat elválaszthatatlanná válik egymástól.    

A Carson-összeállítás másik fontos darabja Borsik Miklós beszélgetése Fenyvesi Orsolyával, Vágy és megértés között címmel. A Vörös önéletrajza magyar fordítója személyesebb nézőpontból beszél Carson munkásságáról, és arról is, milyen kihívás ezt a különleges költői nyelvet magyarul megszólaltatni. Az interjú egyik legemlékezetesebb témája a színek szerepe. Carson világában a vörös nem csupán színmegjelölés, hanem az érzékeléshez, a vágyhoz és a szereplők önmagukról alkotott képéhez is kapcsolódik. Ugyanazt a színt látjuk-e, amikor ugyanazzal a szóval nevezzük meg? Hogyan lehet lefordítani egy olyan költészetet, amelyben a szavak nemcsak jelentenek valamit, hanem érzéki tapasztalatokat is létrehoznak? Fenyvesi válaszaiból a fordítás nem szimplán nyelvi megfeleltetésként rajzolódik ki, hanem olyan alkotómunkaként, amelyben a különbségeknek és a félreértéseknek is helyük lehet.  

Carson után érdemes elidőzni a lapszám saját szépirodalmi anyagánál is.

Gyukics Gábor versei, köztük a tudják, a pótcselekvés és a légy kedves az idegenekhez, másabb hangon kelnek életre, mégis fontos bennük a másik emberhez való viszony, a várakozás és az önmagunkról való beszéd lehetősége.    

Kozma Ani Levegő című prózájában a történet egy gyár fojtogató világába vezeti az olvasót, ahol a ventilátor zaja nem jelent valódi felfrissülést, a fénycsövek pedig a természetes világosságot próbálják pótolni. A zárt, forró, nehéz levegőjű térrel a vidéki gyermekkor emléke áll szemben. A nedves fű, a föld illata, a hegyek és a tágas táj egészen más életérzést idéznek fel, mint a gyári munka egyhangúsága. Néha egy szag, egy hang vagy egy mozdulat is elég ahhoz, hogy egy egész korábbi világ előhívhatóvá váljon.

Az elhallgatott és továbbörökített történetek Visy Beatrix Jég mélyéről jövök én is című kritikájában is hangsúlyosak. Az írás Terék Anna Jég című kötetét mutatja be, amelyben versekből, egymást váltó szereplői monológokból bontakozik ki egy nagyjából száz évet átölelő családtörténet. A különböző nemzedékek sorsát háborúk, erőszak, elszakadások és veszteségek alakítják. A kötet szereplői sokszor nem tudnak kitérni a történelem elől, még akkor sem, ha csupán túlélni szeretnék az eseményeket.

Az elbeszélés természetéről Darvasi László gondolkodik Különleges mesék című könyvkritikájában. Bernardo Atxaga Obabakoak – Az utolsó szó keresése című kötetéről ír, amelynek egymásba fonódó történeteiben a mese, a legenda, a valóság és a képzelet határai folyton elmozdulnak. Darvasi már az írás elején arról írt, milyen különös, hogy egy évtizedekkel korábban megjelent könyv ma is ennyire újszerűnek hat. Az író által megteremtett Obaba nem egyszerűen kitalált helyszín, hanem olyan világ, amelyet az elbeszélések tesznek létezővé.

Darvasi kritikájának egyik visszatérő kérdése, hogy mitől jó egy történet. Attól, hogy pontosan elmagyarázza a világot? Vagy inkább attól, hogy valami megfejthetetlent hagy maga után, amihez az olvasó később is visszatér? Nem feltétlenül kapunk egyértelmű válaszokat, és a történetek sem mindig kínálnak megnyugtató lezárást. Talán éppen ettől maradnak emlékezetesek.

Darvasi írása Carson költészetének bemutatásával is érdekes kapcsolatba kerülhet, ha abból a szempontból vizsgáljuk, hogy mindkét szerzőnél fontos az örökölt történetek újramondása, valamint az a lehetőség, hogy az irodalom olyasmit is hozzáférhetővé tegyen, amit puszta magyarázattal nehéz lenne megragadni.

A lapszám végére érve nekem leginkább az tűnt fel, mennyiféleképpen lehet ugyanarról az alapvető emberi igényről beszélni, szeretnénk megérteni, mi történik velünk, és szeretnénk valamilyen formában továbbadni a tapasztalatainkat.  Persze nem minden írás olvasható ugyanannak a kérdésnek a változataként, és talán nincs is szükség rá, hogy így legyen. A kérdés tehát továbbra is az, hogy kié a történet. Azé, aki átélte? Aki elmondja? Aki értelmezi, vagy aki később továbbadja? Egy történész, egy költő és egy politikus alighanem mást felelne erre, és az olvasó sem feltétlenül ugyanazt viszi magával, amit a szerző eredetileg fontosnak tartott.    

Az aktuális lapszám kapható az Írók Boltjában és az újságárusoknál.

nyomtat

Szerzők

-- Tarpai Zsófia --


További írások a rovatból

Az Élet és Irodalom LXX. évfolyamának 41. számáról
A Minden és semmi ‒ irodalompolitikai kerekasztalról
A 2026-os Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál megnyitójáról
Az Élet és Irodalom LXX. évfolyamának 20. számáról

Más művészeti ágakról

Beszélgetés a gyerekirodalomról a Prae 20-on
Barrie Kosky Macbeth-rendezése a Bécsi Állami Operaházban
Beszélgetés az Üveggolyó-könyvek gyermek-és ifjúsági színházi adaptációjáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés