A beszélgetés kezdete előtt Menyhért post-it cetliket osztogatott a közönség körében. Később kiderült, a hallgatóságnak fel kellett jegyeznie, mire asszociálnak azzal kapcsolatban, hogy szerintük az elmúlt tizenhat év alatt mi változott a társadalomban. A cetliket később kiragasztották a teremben található tükörre.

Agárdi a köszöntés során megemlítette, hogy beszélgetőpartnereinek munkájában, életében a trauma szerepet játszik, így érdekelte, miért fontos beszélni a témáról nemcsak az egyén, hanem a társadalom szempontjából is.

Menyhért húsz éve foglalkozik traumaelméletekkel, először irodalmi vonatkozásban vizsgálódott, majd azt kezdte figyelni, a digitális korszak beköszöntével mi változik a traumaélmények közlésmódjában. Több tudományág is foglalkozik a kérdéssel, viszont még senki sem próbált interdiszciplinárisan szemlélődni. Hiányzott a „közös nyelv”, melynek megalkotására ő vállalkozott, és elkezdte használni a traumatudatos demokráciát, mint új kifejezést. A Torinói Egyetem Otto című kulturális lapjában publikált, majd Facebookon folytatta a diskurzust, ahol a magyar helyzetre tért ki.

Orvos-Tóth már egyetemi felvételijekor is a gyermekgyásszal foglalkozott, és szakdolgozatának témája is emberi traumákhoz kapcsolódott. Szerinte a kollektív traumák vizsgálatától elválaszthatatlan az egyéni sorstörténet, pedig ő tanulmányai során nem ezt a narratívát érzékelte.

Minden traumát „hazavisz” az ember, ami így az utódgenerációkban is megjelenik, és minden viselkedésnek van alapja – ezen tapasztalatok és meglátások inspirálták Örökölt sors című könyvét is.

Ónody-Molnár dolgozott az Egység Magazinnak, ezáltal a holokauszt rengetegszer szóba került mindennapi munkája során. Később más kisebbségeknél járva megtapasztalta, hogy a közös traumákat általában a szőnyeg alá söprik. Szerinte a mostani rendszerváltó hangulatot kihasználhatnánk, hogy a társadalmunkat ért történésekről beszéljünk.

Agárdit érdekelte, vajon csak a mi országunkra jellemző-e a politikai vezetés okozta traumák elfojtása. Ónody-Molnár szerint ez részben magyar sajátosság, de a mostani fiataloknak már más a hozzáállása, és az újságíró-társadalomban is elindult a párbeszédre való igény. Még a most már ellenzékinek számító kollégák is nyitni kezdtek, de Ónody-Molnár elgondolkozott azon, hogyan vegyék fel velük a kapcsolatot, ha eddig pont miattuk sérültek.

Szerinte fontos, hogy mire használjuk a múltat, van-e erőnk visszanézni, és hogy képesek vagyunk-e újabb perspektívákat bevonni a gondolkodásba. Ónody-Molnár kiemeli, hogy szükséges az önismereti fejlődést közösségi hagyománnyá szervezni, melyhez belátja, hogy kell az érettség is.

Menyhért a traumát egy olyan sérülést okozó életeseményként definiálta, melyhez az adott illetőnek nincsenek megfelelő megküzdési stratégiái, így kontrollvesztetté válik. Megkülönbözteti ettől a traumatizált társadalmat, mely akkor lép fel, ha a közösséget összekötő szövetet fokozatosan aláássák, lerombolják. Akkor is megtapasztalható ez a jelenség, amikor egy csoportban túl sok egyént ér külön-külön trauma, mert akkor egyre kevesebb olyan egyén lesz, aki a másik problémáján tudna segíteni. Egy ilyen csoport védtelen a triggerekkel szemben, így az első lépés a határok meghúzása lenne. Ehhez kapcsolódik a szemlélődő trauma is, amikor a közösség tagjai túl sokszor látnak mást szenvedni, és ezáltal ők is sérülnek.

Orvos-Tóth hozzáteszi, létezik komplex trauma, melybe az egyén beleszületik, és mely során szükségletei nincsenek kielégítve, így akár az idegrendszeri fejlődésben is megfigyelhető torzulás. Ennek során nem alakul ki episztemikus csatorna szülő és gyerek között, mely felnőttkorban episztemikus bizonytalansághoz, más esetben pedig pont túlzott hiszékenységhez vezethet.

És ezzel mit is kezdhet egy újságíró? Ónody-Molnár a MÚOSZ-on belül igyekszik platformot kialakítani, hogy felhívja a figyelmet a szerkesztett tartalom fontosságára, főleg a mesterséges intelligencia térhódításával. Bocsánatkérést nem hallott még azoktól, akik hazaárulónak hívták, de hozzátette, kollégáinak nagyobb szidalmakat is el kellett viselniük. Úgy véli, Menyhért úttörő szerepet tölt be jelenleg azáltal, hogy hangsúlyozza a traumatudatos demokrácia kialakításának pozitív hatását.

Orvos-Tóth szerint a társadalom traumafeldolgozásához meg kell értetnünk, hogy nem véleményalapú megosztottságról beszélünk már, sokkal inkább érzelemalapúról. Sokan már nem akarnak az ellentétes elveket vallókkal közösséget vállalni, mert úgy érzik, az az identitásukat is sértené. Ennek kiküszöbölésére még nem tud jó megoldást mondani, hiszen az érzelmi függőség miatt sokkal nehezebb szót érteni a másikkal. Ennek ellenére Ónody-Molnár szerint az emberek vágynak a közös pont megtalálására.

Orvos-Tóth úgy véli, nemzeti minimumokat kell találni, melyekben mindenki egyetért, de ahogy tapasztaltuk, a gyermekvédelemben sem sikerül dűlőre jutnunk társadalomként. A gyógyulás folyamata generációkon átívelő folyamat lesz.

De mégis kié a felelősség? Orvos-Tóth azt mondja, kell énerő, hogy az egyének személyiségszerkezete ne omoljon össze. Menyhért szerint egy olyan rendszer is szükséges, melyben az állampolgárok megtanulják, hogyan vállalják a felelősséget.

A beszélgetés végéhez közeledve Agárdi a közönség felé fordult, így a színpadon indult diskurzust kinyitotta a hallgatóság számára is. Szóba kerültek a kistarcsai tábor áldozatai, velük kapcsolatban pedig a megbocsátás kérdése – Orvos-Tóth szerint mindig meg kell nevezni a traumát, és nem kell minden esetben eljutni a megbocsátásig. Néhány alapstruktúrát nem is lehet megbontani az elmében, és a terápiáknál is sok esetben eljut az ember egy pontra, amikor abban az adott életszakaszban már többet nem tud fejlődni. A merev világnézetű embereknél sem lehet változást elérni – hiszen radikális nézetűek mindig lesznek –, de mindig vannak olyanok, akik „szélen állnak”, és meggyőzhetőek. Időt kell hagyni, hogy az új struktúrák kialakuljanak a társadalomban.

Fotók: Kabai Henrik