film
2008. 12. 31.
Adásban a jövő!
Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? és a Szárnyas fejvadász
Milyen a jó science fiction? Az igénytelen művekben az írók elmerülnek abban, hogy fantáziájuk erőltetésével kipréseljenek magukból valami minél hihetetlenebbet. A műfaj legnagyobbjai számára a jövő csupán a feltételes mód közegeként szolgál, ráébresztenek minket arra, hogy (nemsokára) új problémákkal kell szembesülnünk.
Hol van az emberi létezés határa? Mi különböztet meg egy élettelent egy élőtől? Mi a mesterségeset a természetestől? Milyen egy ideális utópisztikus társadalom?
Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
Philip K. Dick rengeteg regényt írt, s pár írása részleteiben nem tökéletesen kidolgozott, például nyilván sokakat idegesített a Csordulj könnyem, mondta a rendőr suta lezárása. De egyet soha nem tagadtak PKD kritikusai: az író ötletei zseniálisak. Három csont nélküli (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, Ember a fellegvárban és a Kamera által homályosan) művet hagyott az utókorra, melyek megbecsülése irodalomi körökben azóta is folyamatosan nő.
Philip K. Dickhez az vonzza mágnesként az olvasók tömegét, hogy fordulatos és lendületes történetekbe ágyazta bele ötleteinek hadát. Fényesebb pillanataiban filozófiai mélységeket tudott elérni, mégsem untat és nem nehézkes. Amerikai stílusú, dialógusokra és cselekményre kihegyezett történet az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? is, de közben nagyon komplex, nagyon sokrétű. Igazi multidimenziós mű, ami épp annyira élvezetes a szórakozásra vágyó olvasóknak, mint azoknak, akiket „nagy kérdések” foglalkoztatnak.
A történet Rick Deckard egy napját követi végig, úgy, hogy ebben a túlzsúfolt huszonnégy órában ott van egy kicsit mindennek az esszenciája. A jövőkép az eltorzult formáival, szélsőséges emberi kapcsolataival a mi mindennapjaink elfajulása. Ebben a jövőben - egy olyan háború utóhatásaként, melynek céljaira nem is emlékszik senki - radioaktív por fedi az égboltot, lassú rohadásra ítélve mindent. Sokan emigrálnak, a Földön maradtak pedig kialakítják a maguk emberi válaszát a társadalmi folyamatokra. A megritkult állatállomány felértékelődik, a háziállatok kizárólagos státuszszimbolómmá válnak. Szégyen a másállat (a háziállatok tökéletes reprodukciója), az ember ösztönösen ragaszkodik az élőhöz. De mi az, ami él? Ami igazából él?
Az androidokat annyira valósághűvé fejlesztették, hogy csak speciális tesztek során lehet bebizonyítani artifikális mivoltukat. A hasonlóság szinte tökéletes, csak az empatikus reakcióik (vagy pedig reakció-imitációik) késnek az emberekéhez képest. De ha már az androidoknak is álmaik vannak, jobb életre vágynak, kedvelik a művészetet, akkor vajon mennyire számítanak élettelennek?
És a valódi emberek élete mennyire mű? Dick jövőképében az emberek nagy része érzelmileg lepusztult, telefonon kell hangulatokat rendelniük ahhoz, hogy kizökkenjenek a sivárságból. Az embereknek lehetnének érzéseik, de nekik sincsenek. Az androidoknak ellenben vannak, de nem igaziak.
Az öntudat és önazonosság kérdése is átitatja a könyvet, feltűnik olyan android, aki embernek érzi magát, és egy olyan ember, akit androidnak hisznek. Megkérdőjeleződött személyiségek sorával találkozunk szinte minden létező variációban. Philip K. Dick ezenkívül egy fiktív vallással, a mercerizmussal, rávilágít a hit természetére is. Lényegtelen, hogy igaz-e a hit tárgya, mert az igazság nem tetten érhető: „a mercerita nem érti, csak érzi a gonoszt”. Az embereknek a vallás megadja az összetartozás, összekapcsolódás élményét, és lelkileg egy magasabb szintre emeli őket, még akkor is, ha nem értik az ok-okozatiságát. Pont ez a fajta hit az, amit valószínűleg nem élhetnek át mesterséges teremtmények. De vajon szükség van-e erre a hitre?
A jó író kérdez, gondolkodásra ösztönöz, Dick könyve sem akar ránkerőltetni válaszokat, hanem a felvetett kérdéseket helyezi több nézőpontba. Nincs abszolút igazság, ennek szellemében állnak előttünk ezek a kérdések, nem jó vagy rossz áll itt szemben egymással, hanem két egyenrangú fél.
Ez képezi a főhős szüntelen belső vívódásának alapját is.
Szárnyas fejvadász
Ridley Scott 1982-es adaptációját mindig is a science fiction műfaj egyik magaslataként tartották számon. Azon kevés alkotások egyike, amelyeknek a légköre beszippant, és vákuumban tart minket a film végéig. Vizuálisan és zenéjét tekintve letisztult, következetes és hatásos. A film minden eszköze egy sötét, komor egység része, Scott nem lépi át teremtett világa határait, de szerencsére kitartóan feszegeti azokat.
A film képiségét előszeretettel hozzák párhuzamba a Metropolis képeivel. A többszörös hasonlóságon kívül azonban van egy markáns eltérés. Míg a cyberpunk archetipusnak is nevezhető Metropolisban ember alárendeltje másik ember, és a város struktúrája is ezt a hatást erősíti, addig itt a gép és ember, (alkotó–teremtő) közötti konfliktus dominál. A Szárnyas fejvadász poliszát kulturális zavar, összemosottság jellemzi.
A filmben temérdek szimbólum és szimbolikus esemény szerepel. Ezek jól mutatják a film törekvéseit. Nem lecsupaszítani akarták a művet és feltuningolt akciókkal tágítani a nézőbázist, mint ahogy tették ezt mások a Felejtés bére című Dick-adaptációban. A szimbólumok némelyike rendkívül találó, mint például az origami madarak, vagy a gépbagoly mint halálmadár. Vannak kevésbé szerencsés darabok is, ilyen például a film elhíresült esőmonológjának kelléke, a szájbarágós fehér galamb vagy pedig az unikornis.
Az unikornis más szempontból is különleges eset. Aki figyelemmel kísérte a film pályafutását, nyilván tudja, hogy a filmnek létezik unikornismentes valamint unikornissal dúsított változata is (nyilván igazodva a fogyasztói tendenciához, hiszen már mindenből van diétás és megacukros is). A filmet szokás időnként kiadni egy még teljesebb, "ez aztán abszolút az eredeti szándék szerint javított" változatban is. Ennek a kevésbé szimpatikus oldala a többletbevételre irányuló nyilvánvaló cél a kiadó részéről, és másik oldala, hogy ez nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a filmet kultusz-státuszában tartsa. Sokan még örültek is a derült égből unikornisnak, hozzátéve hogy érthetetlen, de szép része a filmnek.
A film és a regény
A film szimbólumait már említettem, feladatomnak érzem itt megjegyezni, hogy eltérnek a regény szimbólumaitól, melyek közül néhány kimaradt, még olyan egészen képi természetűek is, mint Munch festményei.
A regény néhány elemét, dialógusát szó szerint emelték át. Pár szálat, ahogyan ezt a filmes adaptációkban általában szokták, likvidáltak. A kimaradt dolgok közül fontos például a mercerizmus, vagy a rendőr, akit robotnak hisznek. Kicsit fájlalom a kompromisszumot, de a közérthetőség szempontjából nyilván fontos volt. Nagyjából minden filmes átdolgozásra elmondható, hogy a történet egyszerűbbé válik, de ugyanakkor az egész gazdagodik egy új dimenzióval, a képi megfogalmazással. Éppen ezért, amíg nem követnek el az alkotók bosszantó hibákat, (pl: úgy csonkítják meg a történetet, hogy értelmetlenné válik a kihagyott rész miatt) addig ezzel kár is foglalkozni. Sokkal érdemlegesebb az, hogy a kép, ami létrejön, mennyire a regény sajátja. A Szárnyas fejvadász vizualitása nem állítható egyértelműen párba a regény által sugalmazottal, de kétségkívül remek és magával ragadó.
A regény és a film is kötelező darab, ebben a sorrendben. Mindkettő új szín volt annak idején a saját műfajában, mostanra pedig hagyatékának és kulturális befolyásának köszönhetően e két kultdarab ismerete nélkülözhetetlen.
Legközelebb a mítosszá duzzadt Dűnéről és annak multikulturális visszatükröződéseiről lesz szó.
Szárnyas fejvadász (Blade Runner)
Színes magyarul beszélő amerikai sci-fi, 114 perc, 1982.
Rendezte: Ridley Scott
A forgatókönyvet Philip K. Dick regénye alapján írta Roland Kibbee, Hampton Fancher, David Webb Peoples
Szereplők: Harrison Ford, Rutger Hauer, Sean Young
Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
Philip K. Dick rengeteg regényt írt, s pár írása részleteiben nem tökéletesen kidolgozott, például nyilván sokakat idegesített a Csordulj könnyem, mondta a rendőr suta lezárása. De egyet soha nem tagadtak PKD kritikusai: az író ötletei zseniálisak. Három csont nélküli (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, Ember a fellegvárban és a Kamera által homályosan) művet hagyott az utókorra, melyek megbecsülése irodalomi körökben azóta is folyamatosan nő.
Philip K. Dickhez az vonzza mágnesként az olvasók tömegét, hogy fordulatos és lendületes történetekbe ágyazta bele ötleteinek hadát. Fényesebb pillanataiban filozófiai mélységeket tudott elérni, mégsem untat és nem nehézkes. Amerikai stílusú, dialógusokra és cselekményre kihegyezett történet az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? is, de közben nagyon komplex, nagyon sokrétű. Igazi multidimenziós mű, ami épp annyira élvezetes a szórakozásra vágyó olvasóknak, mint azoknak, akiket „nagy kérdések” foglalkoztatnak.
A történet Rick Deckard egy napját követi végig, úgy, hogy ebben a túlzsúfolt huszonnégy órában ott van egy kicsit mindennek az esszenciája. A jövőkép az eltorzult formáival, szélsőséges emberi kapcsolataival a mi mindennapjaink elfajulása. Ebben a jövőben - egy olyan háború utóhatásaként, melynek céljaira nem is emlékszik senki - radioaktív por fedi az égboltot, lassú rohadásra ítélve mindent. Sokan emigrálnak, a Földön maradtak pedig kialakítják a maguk emberi válaszát a társadalmi folyamatokra. A megritkult állatállomány felértékelődik, a háziállatok kizárólagos státuszszimbolómmá válnak. Szégyen a másállat (a háziállatok tökéletes reprodukciója), az ember ösztönösen ragaszkodik az élőhöz. De mi az, ami él? Ami igazából él?
Az androidokat annyira valósághűvé fejlesztették, hogy csak speciális tesztek során lehet bebizonyítani artifikális mivoltukat. A hasonlóság szinte tökéletes, csak az empatikus reakcióik (vagy pedig reakció-imitációik) késnek az emberekéhez képest. De ha már az androidoknak is álmaik vannak, jobb életre vágynak, kedvelik a művészetet, akkor vajon mennyire számítanak élettelennek?
És a valódi emberek élete mennyire mű? Dick jövőképében az emberek nagy része érzelmileg lepusztult, telefonon kell hangulatokat rendelniük ahhoz, hogy kizökkenjenek a sivárságból. Az embereknek lehetnének érzéseik, de nekik sincsenek. Az androidoknak ellenben vannak, de nem igaziak.
Az öntudat és önazonosság kérdése is átitatja a könyvet, feltűnik olyan android, aki embernek érzi magát, és egy olyan ember, akit androidnak hisznek. Megkérdőjeleződött személyiségek sorával találkozunk szinte minden létező variációban. Philip K. Dick ezenkívül egy fiktív vallással, a mercerizmussal, rávilágít a hit természetére is. Lényegtelen, hogy igaz-e a hit tárgya, mert az igazság nem tetten érhető: „a mercerita nem érti, csak érzi a gonoszt”. Az embereknek a vallás megadja az összetartozás, összekapcsolódás élményét, és lelkileg egy magasabb szintre emeli őket, még akkor is, ha nem értik az ok-okozatiságát. Pont ez a fajta hit az, amit valószínűleg nem élhetnek át mesterséges teremtmények. De vajon szükség van-e erre a hitre?
A jó író kérdez, gondolkodásra ösztönöz, Dick könyve sem akar ránkerőltetni válaszokat, hanem a felvetett kérdéseket helyezi több nézőpontba. Nincs abszolút igazság, ennek szellemében állnak előttünk ezek a kérdések, nem jó vagy rossz áll itt szemben egymással, hanem két egyenrangú fél.
Ez képezi a főhős szüntelen belső vívódásának alapját is.
Szárnyas fejvadász
Ridley Scott 1982-es adaptációját mindig is a science fiction műfaj egyik magaslataként tartották számon. Azon kevés alkotások egyike, amelyeknek a légköre beszippant, és vákuumban tart minket a film végéig. Vizuálisan és zenéjét tekintve letisztult, következetes és hatásos. A film minden eszköze egy sötét, komor egység része, Scott nem lépi át teremtett világa határait, de szerencsére kitartóan feszegeti azokat.
A film képiségét előszeretettel hozzák párhuzamba a Metropolis képeivel. A többszörös hasonlóságon kívül azonban van egy markáns eltérés. Míg a cyberpunk archetipusnak is nevezhető Metropolisban ember alárendeltje másik ember, és a város struktúrája is ezt a hatást erősíti, addig itt a gép és ember, (alkotó–teremtő) közötti konfliktus dominál. A Szárnyas fejvadász poliszát kulturális zavar, összemosottság jellemzi.
A filmben temérdek szimbólum és szimbolikus esemény szerepel. Ezek jól mutatják a film törekvéseit. Nem lecsupaszítani akarták a művet és feltuningolt akciókkal tágítani a nézőbázist, mint ahogy tették ezt mások a Felejtés bére című Dick-adaptációban. A szimbólumok némelyike rendkívül találó, mint például az origami madarak, vagy a gépbagoly mint halálmadár. Vannak kevésbé szerencsés darabok is, ilyen például a film elhíresült esőmonológjának kelléke, a szájbarágós fehér galamb vagy pedig az unikornis.
Az unikornis más szempontból is különleges eset. Aki figyelemmel kísérte a film pályafutását, nyilván tudja, hogy a filmnek létezik unikornismentes valamint unikornissal dúsított változata is (nyilván igazodva a fogyasztói tendenciához, hiszen már mindenből van diétás és megacukros is). A filmet szokás időnként kiadni egy még teljesebb, "ez aztán abszolút az eredeti szándék szerint javított" változatban is. Ennek a kevésbé szimpatikus oldala a többletbevételre irányuló nyilvánvaló cél a kiadó részéről, és másik oldala, hogy ez nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a filmet kultusz-státuszában tartsa. Sokan még örültek is a derült égből unikornisnak, hozzátéve hogy érthetetlen, de szép része a filmnek.
A film és a regény
A film szimbólumait már említettem, feladatomnak érzem itt megjegyezni, hogy eltérnek a regény szimbólumaitól, melyek közül néhány kimaradt, még olyan egészen képi természetűek is, mint Munch festményei.
A regény néhány elemét, dialógusát szó szerint emelték át. Pár szálat, ahogyan ezt a filmes adaptációkban általában szokták, likvidáltak. A kimaradt dolgok közül fontos például a mercerizmus, vagy a rendőr, akit robotnak hisznek. Kicsit fájlalom a kompromisszumot, de a közérthetőség szempontjából nyilván fontos volt. Nagyjából minden filmes átdolgozásra elmondható, hogy a történet egyszerűbbé válik, de ugyanakkor az egész gazdagodik egy új dimenzióval, a képi megfogalmazással. Éppen ezért, amíg nem követnek el az alkotók bosszantó hibákat, (pl: úgy csonkítják meg a történetet, hogy értelmetlenné válik a kihagyott rész miatt) addig ezzel kár is foglalkozni. Sokkal érdemlegesebb az, hogy a kép, ami létrejön, mennyire a regény sajátja. A Szárnyas fejvadász vizualitása nem állítható egyértelműen párba a regény által sugalmazottal, de kétségkívül remek és magával ragadó.
A regény és a film is kötelező darab, ebben a sorrendben. Mindkettő új szín volt annak idején a saját műfajában, mostanra pedig hagyatékának és kulturális befolyásának köszönhetően e két kultdarab ismerete nélkülözhetetlen.
Legközelebb a mítosszá duzzadt Dűnéről és annak multikulturális visszatükröződéseiről lesz szó.
Szárnyas fejvadász (Blade Runner)
Színes magyarul beszélő amerikai sci-fi, 114 perc, 1982.
Rendezte: Ridley Scott
A forgatókönyvet Philip K. Dick regénye alapján írta Roland Kibbee, Hampton Fancher, David Webb Peoples
Szereplők: Harrison Ford, Rutger Hauer, Sean Young
Szerzők
-- Székely Dávid Attila --
További írások a rovatból
film
Beszélgetés Hevér Dániel rendezővel és Kertész Zsanett forgatókönyvíróval a Valami madarak című filmjükről
Más művészeti ágakról
irodalom
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
