Igaz, nem kizárólag a latinok vitték az estet. Bár azt gondolhatnánk, nem veszélytelen olyan csapatot szervezni a színalatti metálosoknak, akik esetleg ellenszenvesek lehetnek számukra, a román Negură Bunget szerencsére Magyarországon is igen nagy népszerűségnek örvend. 
 

Persze a kolumbiai óriás és a román csapat nem léphetett fel rendes előzenekar nélkül, s hogy kellőképp internacionális legyen a koncert, egy cseh együttest köszönthettünk a klub színpadán. Egy bennfentestől még a koncert előtt megtudtam, hogy a Vesna ugyanaz az együttes, amelyik tavaly játszott a Negură Bunget április 4-i koncertje előtt – csak akkor még Adultery néven futottak. Fejvakargatva próbáltam rájönni, vajon hová tűnhetett a rideg vér-sátán-halál kiállás (vigyázat: csúsztatok!), mert a készülődő együttes éppenséggel inkább hajazott egy kezdő hagyományőrző körre (középkori maskarák, csörgők, hegedű és a többi), mint templomgyújtogatók csapatára. Talán megkomolyodtak az utóbbi évben, ki tudja? Mindenesetre ettől nem tudtam komolyan venni a produkciót – amire persze a zene lakodalmas folk orientáltsága is rátett.

A  Vesna már önmagában egy hatalmas klisé: nagyszakállú metálosok állnak ki a színpadra, a thrashes bőrcuccokat hátrahagyva felkapnak egy-egy viseltes zekét, aztán - a koncertet az ősöknek szentelve - a húrok közé csapnak. Én ezt nem tekintem túl őszintének, hiszen semmi köze a folkhoz, vagy a pogánysághoz. A jelenség maga rendkívül érdekes, hiszen nagyon sok középkoriassággal körüllengetett együttes története alakul így: egy pontig vagányok, kemények - aztán bölcsek, érettek. Persze, ez így van rendjén: ám ki gondolná, hogy metáloséknál ez választást jelent orthodoxság és langyosság között?

Lényeg ami lényeg: a Vesna pont átlagos volt. A hegedűs jól húzta (a zene ettől kapta kellemes mulatós érzetét; mint a Korpiklaani), az énekes kellően ércesen hozta a sámán/mesélő hanghordozását, de semmi több. Elhangzott egy-egy akusztikus szám, volt olyan is, ahol csörgőkkel verték a ritmust, hallhattunk egy népdalt, szóval unalmasnak épp nem volt mondható, ám hiányoltam a pluszt, ami kiemeli őket a tucatpogány metál-együttesek garmadái közül.
 

A Negură Bunget olyan volt ezek után, mint az új Hellboy után egy Tarantino-remek. Kis túlzással ég és föld a különbség – igaz, kívülálló ebből alig érzékelhetett valamit, hiszen a szlávos népiesség ugyanúgy jellemzője volt a Vesnának is. A másság legdomborúbb része itt a zene ambientes légköre: más együttesektől nevetségesnek venném azt az állítást, hogy a zenén keresztül a természet kozmikusságát, megismerésének misztikumát próbálják egy nyelvek feletti akusztikus élménybe önteni – egyszerűen nem hinném el a metál-imázs mögött a szándékot. A Negură Bunget esete azonban azt mutatja: mindig csalódhatunk kellemesen.

Elvileg a román együttes amolyan avantgarde metált játszik (keményebbet, mint az Arcturus, de lényegében hasonlót), ám a folk-érzet és a számok tematikájából jól érezhető történelem iránti érdeklődés sokkal összetettebbé teszi mindezt. Úgy érzem, az ő esetükben felesleges dobozolni, annyira egyediek. Az eredeti szándéknak megfelelően, a zene tényleg olyan nehéz, fojtó, mint a Kárpátok völgyeiben ülő köd: a gitárok elhangolt, vagy nagyon gyors vagy nagyon lassú tempója adja sűrűséget, amit az ének és a billentyűsök párával, élettel telítenek. A Negură pont olyan, mint a hegyvidék: egyszerre zord, vad, sötét és gyönyörű – ezért különleges.

Nem csoda, hogy a fellépés után a társaság harmada hazament: ilyen atmoszférikus élményben az embernek csak ritkán lehet része. A legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor az együttes tagjai tradicionális ütőhangszereket kaptak fel: volt, aki keményfából készült alkalmatosságon kopogott, valaki csörgővel ütötte a ritmust, a dobos igyekezett üstdob-hangzásúvá tenni a nagydobokat, miközben persze a billentyűsök is tették a dolgukat. Hihetetlen, ahogy ezt a kongást-búgást átültetik a metál számokba: a zene légköre érdes, a megszokott hujjongó metál-tapsorkánba pedig fura méltóságteljesség vegyül.

Az ex-kolumbiai Inquisition merőben más: ez a legenda két folyó torkolatánál szökkent szárba, nevezetesen a jellegzetes dél-amerikai thrash és a feszes, észak-amerikai USBM (US black metal) összefolyásánál. Temetőhangzását azonban nem csak ennek köszönheti: olyan különleges zombi-vokállal tupírozták fel a zenét, amilyennel egyetlen más együttes sem él. Elismerem, a leadben csúsztattam egy keveset, hiszen nem az Inquisition az első latin-amerikai halálmetál formáció Magyarországon – viszont hozzá kell tenni, hogy a kimondottan black metálnak nevezhetőek közül az első (a Krisiun és az Imperius Malevolance inkább thrash volt).

Régebben a klisés akciófilm kolumbiai drogbárók levadászását, dzsungelben meghúzódó partizánharcosok kifüstölését vagy nagybajszos, heges arcú renegát tábornokok támaszpontjainak felszámolását jelentette: ez a jellegzetes dél-amerikai nagygéppuskás, dzsungelharcos és machetés világ tökéletesen jellemző a helyi thrash szétesett anarchista hangulatára. Nem véletlen, hogy nem Európában született meg a hihetetlen hírnévnek örvendő Sarcófago (Brazília): az együttes ma a thrashes black metál egyik legnagyobb idoljának számít. Kevesen tudják, de a black metal jellegzetes corpse paintjét, illetve a norvég együttesek „leélt lázadását” is a Sarcófago ihlette.
 

Az Inquisition ezt vitte az Egyesült Államokba: a 90’-es évek végére kialakult USBM feszességével, zenei minimalizmusával, egyszerűségével felvértezve valami egészen különlegeset hoztak létre. A Kolumbiából hozott szétesettség, szétmállás-érzet megmaradt, a technikában viszont felvették az észak-amerikai black metál konformot. Nekroblack, vagyis 'temetőzene halottvokállal' születik ebből: nem ismerek olyan énekest, akinek Dagonnál ocsmányabb, gusztustalanabb lenne az énekhangja.

Élőben a zene diszharmóniáját azonban nem csak ez okozza: a csúf énekhang mellé csúf küllem is járul. A tagok alacsonyak, pocakosak, tagbaszakadtak, a hajuk zsíros és ápolatlan, a ruháik viseltesek és ízléstelenek: ez, és a black metál smink olyan tömény őscsúnyaságot szül a színpadra, hogy dekadenséknek öröm volt nézni. Ha Baudelaire tudta volna, hogy van az út szélén rothadó állatnál ocsmányabb látvány, biztos az Inquisitionről írt volna verset – félelmetes élmény, ám megtapasztalhattuk: a legelképesztőbb hajtóerő az undor.
 

És a foszlottság a hangszerelésben is jelen volt. Nagy csodálatomra az Inquisition duója egyszerre több hangsávot próbált játszani: igaz, élőben nem volt basszusgitár, illetve itt-ott hiányzott a másik gitársáv is, ám a fentiek mindenért kárpótoltak. Ennél zombibb élményem nem hiszem, hogy lesz egyhamar...