Javier Marías Amikor halandó voltam című kötetében változó témájú, és – valljuk be őszintén – változó színvonalú novellákat találunk. Van itt minden: gyilkosság, öngyilkosság, nyomozás, szerelem, pornó; de a kísértethistóriák sem hiányoznak. A kötet egyik különlegessége, és szerintem az egyik legnagyobb erőssége, mégis egyfajta egységesség, egy közös világ, amiben az egymástól független történetek játszódnak.

E közös világ megteremtésének legfontosabb eszköze a kötetben domináló első személyű narráció. Legtöbbször egy középkorú, spanyol értelmiségi férfi meséli el az eseményeket – kivéve persze a Csak semmi aggály pornófilmes anyukáját. Ám ezt a történetet is szorosan a kötet világához kapcsolja a helyszín, Madrid, a testőr visszatérő motívuma, és az egyik mellékszereplő, Custardoy, akit egy korábbi elbeszélésből, a Befejezetlen alakokból már jól ismerünk. A novellákban újra meg újra megjelenik Párizs, Madrid, London és Barcelona, többször is feltűnnek bizonyos olasz barátnők, Luisa, a feleség, valamint orvosok, testőrök, cselédlányok és öregasszonyok.

Bizonyos írói technikák is jól körvonalazzák a kötet világát. A narráció rendszerint belső fokalizációval párosul: van, hogy a narrátor maga a főhős, máskor inkább csak az események szemtanúja, külső szemlélője. Ezekben a novellákban gyakoriak a rövid kis bevezető szövegek a történet előzményeiről, körülményeiről, a főszereplőkről és viszonyaikról. A rövid magyarázatok mindig elhatárolják a narrátort a történettől, fokozatosan kivonják belőle, háttérbe húzzák. Marías szövegeiben mégis mindig megmarad a személyes kapcsolat: az elbeszélőt általában barátság fűzi a főhősökhöz, ezért aggódik értük, érzelmileg kötődik hozzájuk.

Az első személyű narráció és a belső fokalizáció lehetőséget ad arra, hogy Marías korlátozott képet tárjon az olvasó elé: annyit tudunk csak, amennyit a szereplő-narrátor tud, és fokozatosan értesülünk az eseményekről. Így követjük őt nem csak felismeréseiben, de találgatásaiban, bizonytalanságában, tévedéseiben is. Ezzel a technikával elsősorban a kötet bűnügyi történeteiben találkozunk, amiket a narrátor általában utólag mesél el, tehát már a végkifejlet ismeretében, minket mégis apránként értesít csak – közben azonban beszúr egy-egy előreutalást vagy sugalmazást.

Ám bizonyos novellákban, például a Véres lándzsában, vagy Az éjszakás orvosban ezek az utalások félrevezetők. A Véres lándzsa hemzseg az apró, misztikus elemektől, amikre a narrátor fel is hívja a figyelmet, aztán kiderül, hogy ezek teljesen irrelevánsak. A kötet nyitó novellája pedig a sugalmazott erotikus végkifejlet helyett egy bűnügyre fut ki, ám ez nem okoz az olvasóban egy szemernyi meglepetést sem; Az éjszakás orvos vége még így is kiszámítható. Másik példa a fenti technikára a kötet címadó darabja. Az Amikor halandó voltamban a szellem-narrátor szintetikus látásmódjából mi nem részesülünk, csak hírt kapunk felőle. A fantazma fokozatosan tisztázza csak, mi mindenben tévedett élő emberként, előrebocsátva, hogy az a perspektíva, amiből elmeséli az eseményeket, téves, és utólag korrigálni fogja. Személy szerint engem jobban érdekelt volna a szintetikus látásmód, mint a mindentudás és mindenlátás keservének írói bemutatása, de ezt nem kísérelte meg a szöveg.

Vannak azonban olyan novellák is, amik nem a fabulára, hanem bizonyos lelki folyamatokra, filozófiai kérdésekre, esetleg az élet és a művészet közötti párhuzamokra (Befejezetlen alakok) koncentrálnak. A Minden rossz visszatérben például az első sorokból értesülünk a főszereplő haláláról, tehát a meglepetés nem játszik szerepet, helyette viszont egyfelől a főhős belső küzdelmei kerülnek a középpontba, másfelől az írófigura megkettőzése és szembeállítása. A lelki szenvedések bemutatása nem belülről történik, mint egykor, a szentimentalizmus és romantika korában, hanem kívülről, egy külső, „egészséges” szemlélőn keresztül. Ez az alaphelyzet eszünkbe juttatja a szenvedő, ihletett zseni és az elégedett, földhözragadt értelmiségi jól ismert párosát – gondoljunk csak Thomas Mann Doktor Faustusára vagy Julio Cortázar Az üldöző című művére. Maríasnál azonban kérdéses, hogy valóban zseniális-e az ideggyenge író. Gyanús eltérés Leverkühn-höz és Johnny-hoz képest, hogy Marías főhőse írói munkájában borzasztóan precíz és alapos, igazi elismerést pedig senkitől se kap. Ez a kétség újraértelmezi a jól ismert szituációt, és kiemeli a novellát a kötet síkjából, annak ellenére, hogy a mű befejezése irodalmilag nem túl jelentős.

Végezetül ebbe a kategóriába tartozik a kötet legkiemelkedőbb alkotása is, A bizonytalan időben. Érdekes módon a történet főhőse egy Szentkuthy nevű, kitalált magyar focista. A futball témája adva volt, hiszen – mint ezt Marías is elárulja az előszóban – a novella megrendelésre készült, és ez volt a kötelező motívum. Viszont miért pont magyar, és miért pont Szentkuthy a neve? Marías a központi figurát Puskás, Kubala, Kocsis és Czibor utódjának nevezi, amivel a futballtörténelem egy bizonyos korszakához köti, és egyben egy idegen kultúrához is kapcsolja: ő a külföldi csoda. Még a nevét sem tudják kiejteni, ezért Kentucky-nak becézik, esetleg Sültcsirkének – egy számukra ismerősebb idegen kultúra nyomán. Igen ám, de nekünk többet mond ez a név egy kis szójátéknál: mi tudjuk, hogy ki volt Szentkuthy Miklós.

Így hát a magyar olvasónak bizonyára jól esik a magyar foci hőskoráról olvasni, amit egy magyar író neve fémjelez a műben, de ettől még persze nem lenne jó a novella. A címben szereplő bizonytalanság kettős értelmet nyer a szövegben: egyfelől utal az akarat bizonytalanságára, másfelől a küszöbön álló dolgok bizonytalanságára – arra a szakadékra, ami elválasztja őket a megvalósult dolgoktól. Szentkuthy egy fiatal lány igenlő akaratának áldozata lesz, mert ő nem tud ezzel szembeállítani egy másik igenlő akaratot. Ám ez nem elég a boldogsághoz, és a küszöbön álló dolog, a lövés, mégis bekövetkezik, ahogyan a labda is átgurul a gólvonalon – még ha megállításával a focista egy pillanatra meg is mutatta a két oldal között tátongó mélységet.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy vannak a kötetnek kimagasló teljesítményei, összességében mégis középszerű és érdektelen írások gyűjteménye. Ezen a tehetséges, fiatal fordítónak (Kutasy Mercédesz) sem sikerült változtatnia, aki bravúros megoldásokkal gyönyörködteti az olvasót, és méltó tolmácsa Marías „elegáns, de nyelvileg nem túl komplikált" prózájának. Ám talán éppen az említett elegancia megtartása miatt válik időnként mesterkéltté a magyar szöveg. Az „a csudába” kifejezés például elég hiteltelenül hangzik egy pornófilmezésre kényszerült édesanya szájából, szemben az eredeti „vaya” (ugyan már/menj már) fordulattal, ami teljesen hétköznapi spanyolul). A túlzott szöveghűség okán is találkozhatunk természetellenes szó- és mondatfordulatokkal: a bakancska [botitas] szó magyarul igencsak sután hangzik, bizonyos mondatok pedig nehezen értelmezhetőek a spanyol mondatszerkesztés megtartása miatt.

A kötetet maga Marías válogatta össze, elsősorban felkérésre készült írásaiból, és ez – bárhogy tagadja is a szerző – meglátszik rajtuk. Félreértés ne essék, nem holmi isteni sugallatot hiányolok belőlük, amit Marías az előszóban kifiguráz, ám novellái sokszor üresek, mondanivalótlanok, esetleg rosszul megírtak. A felvillantott írói technikák gyakran nem bontakoznak ki, nincsenek végigvezetve, pedig regényeiből kifejezetten technikás íróként ismerhetjük meg. Tamás Etelka például A szívem fehérről írt recenziójában a mű időstruktúráját emeli ki: „Javier Marías A szívem fehér idejét a kronologikusan, egymásutániságában építkező történetek időrendjének megbontásával teremti meg. Az ok-okozati viszony lehetetlenné válik, az idő telését függeszti fel. Mintha az elbeszélésmód, illetve narrátori hang szerint különböző első és a következő fejezetek közötti rés megszüntetését akarná betölteni”. Talán a novella, rövidségénél fogva, nem ad kellő teret Marías technikai tudásának bizonyítására. Ezt sugallja az is, hogy a kötet legsikerültebb darabjai hosszabbak az átlagnál. Ahogy M. Nagy Miklós is kifejti, Marías nem afféle bohó írózseni: „már tizenhét éves korában túl okos (a filozófus papa káros hatása?), már ekkor sem találja az ösztöneit (vagy már ekkor el tudja rejteni őket) – gondoljunk csak bele, hogy mit művelt volna a Farkasvilág alapötletével egy ösztönösebb tehetség: szadizmus, pornográfia, burleszk, bármi az eszébe juthatott volna… A maríasi szöveg, mivel nem tud - bár néha görcsösen szeretne - varázslatos lenni, megpróbálja a tökéletességet célba venni”. Erőssége tehát a csiszoltság, a megszerkesztettség, a diszkrét stílus, a visszafogottság. Erre azonban nem bizonyult megfelelő terepnek a novella műfaja. A kötet – összességében – szépirodalomnak középszerű, szórakoztató irodalomnak pedig nem elég kegyetlen, mocskos, izgalmas…egyszóval nem elég szórakoztató.


Javier Marías (Madrid, 1951-) spanyol író, műfordító és publicista, 2006 óta a Spanyol Királyi Akadémia tagja. Írói pályafutását a Novísimos irodalmi körben kezdte, novellák írásával, ám hamarosan áttért a regény műfajára: 1970-ben írta meg első regényét (El dominio de los lobos), ami magyarul is megjelent Farkasvilág címmel, Benyhe János fordításában. Ezt további regények követték, melyek közül kettő magyarul is megjelent: A szívem fehér (Corazón tan blanco) Mester Yvonne fordításában, és Holnap a csatában gondolj rám (Mañana en la batalla piensa en mí) Pávai Patak Márta tolmácsolásában. Hazájában regényei mellett számos publicisztikai írása és néhány novellája is napvilágot látott. Művei több jelentős díjban részesültek, valamint 34 nyelven, 44 országban jelentek meg, nemzetközi hírnevet hozva szerzőjüknek. Érdekes módon azonban hazánkban – és erre Pávai Patak Márta is utal – nem aratott olyan elsöprő sikert, mint mondjuk Németországban. A három magyarul is megjelent regény nem keltett különösebb visszhangot sem a kritikában, sem az olvasók körében. Egy-két könyvajánlót és recenziót leszámítva néma csend és felejtés övezi. Valószínűleg ezért is nem jelent meg újabb regénye magyar fordításban 2001 óta, és talán ezért kínál az Európa Kiadó 2008-ban éppen a – jóval kevésbé ismert – novelláiból ízelítőt a magyar közönségnek.