bezár
 

zene

2009. 01. 11.
Barokk és metál
Haggard és Remember Twilight koncert a Diesel klubban, 2008. november 17.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Barokk és metál Kevés olyan együttest ismerek, amely képes cáfolni a hagyományos nézetet, miszerint a komolyzene és a metál közötti szakadék nagyjából akkora, mint a távolság Timbuktu és Budapest között. A német Haggard azonban bebizonyította: alattunk a sátáni metál, felettünk az angyali barokk, s a Haggard a létránk e két világ között!
A szimfonikus metál igen kényes műfaj, talán a legkülönlegesebb a metálon belül: a szimfonikus jelző alapkövetelménye nem egy egyszerű motívum, mint mondjuk a folk metálban; vagy egy jellegzetes riff, mint a thrashben, hanem a klasszikus szimfonikus hangszerek teljes arzenáljának alkalmazása. Tévedés, miszerint metált csakis gitárral lehet csinálni: már az Apocalypticában találkoztunk csellóval, a Korpiklaaniban hegedűvel, az Eluveitie-ben fuvolával, sőt a magyar Sear Blissben még harsonával is – pedig a fenti bandák által reprezentált metál hol van még a szimfonikustól! Mindez azért különösen fontos a rajongók számára, mert észrevételeim szerint az alkalmazott hangszerek száma valamiért egyenesen arányos az együttesek megítélt egyediségével.
Haggard
Ha így nézzük, a német Remember Twilight egészen jó értéket kaphatott a közönségtől: a gitárok, basszus, klarinét, hegedűk plusz énekes felállással operáló bandát azért is érdemes hallgatni, mert különösen jól vegyítik a metalcore/hardcore elemeket részben a szimfonikus, részben pedig a folk metállal. Módjával ugyan, de az RT élt a core-os műfajok hírtelen tempóváltásaival és punkos szétesettségével, s eközben mégis megtartotta a szimfonikus metál harmóniára törekvő, „zenésen” zenei légkörét, illetve azokba bújtatta a folk metál jellegzetes motívumait. Végeredményben a Remember Twilight nem különösebben egyedi vagy áttörő, ám ha az ember kikapcsolódásra vágyik illetve a velősebb, nehezen emészthető zenék után valami lazábbra, az egyik legjobb, amit választhat a műfajon belül.

 
Bevallom, kissé hanyagul fogalmaztam, amikor azt állítottam, hogy a RT lényegében kevésbé ’nehéz’ zene, mint mondjuk a Haggard. A szövegek tartalmassága messze felülmúlja a legtöbb metál együtteséit: témáik erősen filozófiai ihletésűek, a számokban érezhetünk nietzschei (Gott ist tot! – állítja az egyik szám szövege), ill. hegeli hatást, pontosabban meggyőződésem, hogy szinte az egész német idealista filozófia a szövegek közé van mosva. Ez elképesztően szimpatikus, tekintve, hogy a legtöbb úgymond ’színalatti’ metál együttes voltaképp csak ürügynek használja a filozófiát – hogy a metál lázadó voltát legitimebbnek tüntesse fel a külvilág számára. Végre egy együttes, amely nem csak ujjal mutogat egyes gondolati rendszerekre, de valóban énekel is azokról (mert feltehetőleg ért hozzájuk).

A koncert másik rokonszenves vonása a magas szakmai tudás, szakértelem mellett mutatott szerénység volt, ami a legtöbb ’sör-metál-háború’ jelszavú együttesnél igencsak hiányzik. Egy-két apró hiba dacára is „hibátlannak” éreztem a koncertet. Előzőleg úgy gondoltam, hogy a Haggard előtt csak kontrasztos produkciót láthatunk – mégsem így volt.
 
Az est „főattrakciójához” érve elöljáróban megjegyezném, hogy az alkalmazott hangszerek számát tekintve az egyik legegyedibb metál együttessel van dolgunk – ez a kijelentés azonban két különböző problémát is felvet.
Haggard
A Haggard talán a legkülönösebb német formáció – és nem csak azért, mert a szó szoros értelmében nem tekinthető ’együttesnek’, hanem azért is, mert rengeteg zenei stílust mos össze. Ha innen közelítünk a zenekarhoz, azt mondhatnánk, hogy a Haggard már nem is metál, hiszen eklektikus zenei masszájának legfőbb gyökerei a barokk fúgák, a klasszikus etűdök, az oldschool goth zene és csak kisebbrészt a melodikus death ill. a doom metál (nem kifejezetten metálos váltás az, amikor 3 percnyi cirádás vonósverseny után lépnek be a gitárok). Ráadásul az elektromos gitárok pattogós riffjeit sokszor operaénekesnők hihetetlen sebességgel előrobbanó trillázása követi – 3 oktáv magasan, fúvósok sötét pátoszával a háttérben. Az együtt megszólaló zenekar játéka legtöbbször fájdalmasan szomorú fekete himnusz, ima, de vannak egészen más érzelmeket megjelenítő dalaik is: van heroikus, méltóságteljes, gőgös, vagy egyszerűen csak csordultig szerelmes, finom, gyengéd téma.
 
Egy más megközelítésben a Haggard metál-problémája voltaképpen az, hogy a tagok létszáma minimum 20-25 körül mozog – több vonós (hegedű, cselló, nagybőgő), fúvós (kürt, fuvola, klarinét) és vokalista (alt, szoprán, tenor) alkotja az együttes gerincét, ami miatt akár beszélhetnénk kisebb szimfonikus zenekarról is. Viszont akkor nem vettük figyelembe a zenészsereg mögött trónoló metáldobost, a szólógitárt, a basszerost és azt, aki a különféle hangszerek játékából létrehozza a Haggard démoni szimfóniáját, Asis Nasserit, az együttes death-vokalistáját, gitárosát és egyben frontemberét.

A Haggard éves turnéi általában keresztezték Magyarországot, azonban nem tudok olyan koncertről, amely ennyire tökéletesre sikerült volna: most nem volt egy órás hangolás, túlzottan foghíjas szólam vagy indokolatlanul rövidre vágott szett; egyszerűen csak zseniális volt. Figyelemre méltó különbség a Haggard és a többi együttes között az, hogy itt a közönség nem azért élvezi a zenét, mert magas a véralkohol-szintje, hanem mert akkora szakmai tudás és ezáltal zenei hatás jellemzi őket. Nem csoda, hogy az énekesnők megmozdulásai aratták a legnagyobb sikert: nem akármilyen tehetségről tettek tanúbizonyságot. Aki nem hiszi, hallgasson bele ebbe:


 
Haggard - Eppur Si Muove

A koncert menete - hagyományosan - a következő volt: az első körben vegyesfelvágott régi és új lemezekről, közöttük a híres Awaking the Centuries, a Lost (Robin's Song), The Observer vagy az Origin of a Crystal Soul, aztán egy hosszas szavalás, amolyan minnesänger módra (ütemes, dallamos és érces) a közönségkedvenc Fiffi Fuhrmanntól, egy kevés közönségénekeltetés (The Final Victory), aztán néhány szám az új lemezről, a Thales Of Ithiria-ról. Az érdekes igazából az volt, hogy 3-szor (!) tapsolták vissza az együttest – nyilván ez előre bele volt kalkulálva a majdnem három órás játékidőbe, ám akkor is félelmetes, ha egy együttes ennyi visszatapsolással számolhat. Olyan volt, mintha tényleg színházban lettünk volna – a színpad megvilágítása, a zenészek viselkedése is erre az érzésre játszott rá. Külön jó, hogy az utolsó számok alatt Fiffi még egy kevés tűzfújással is megpróbálkozott.
 
Azt hiszem, életem egyik legjobb koncertje volt. És nemcsak azért, mert a profi szervezésnek köszönhetően az együttesek maximális teljesítményt nyújthattak (és nyújtottak is), hanem azért is, mert megfelelő közönség gyűlt össze. Márpedig a Haggard azon bandák között van, amelyek a leginkább kiérdemlik a tiszteletet és érdeklődést.

Fotók: Lányi Dániel

nyomtat

Szerzők

-- Sárosi Ádám --


További írások a rovatból

A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Kecskés D. Balázs válaszol
Interjú Borlai Gergővel a véletlenek működéséről, a hazai és külföldi zenei szcéna működéséről, a zene marketingjéről
Mayhem-koncert + Mortiis, Exodikon a Barba Negrában, 2022. április 29.
Interjú Pusker Júliával fordulópontokról, külföldi érvényesülésről, a klasszikus zenei előadóművészet minőségének alakulásáról

Más művészeti ágakról

art&design

Győri Blanka gondolatai* Joó Irma munkáiról
art&design

Háttérinterjú Deák Erikával, a Deák Erika Galéria alapítójával a hazai művészeti képzésről, a pályakezdők lehetőségeiről és arról, hogy mit jelent galeristának lenni
Háborúról, (politikai) költészetről és személyességről Bozsik Péterrel, Orcsik Rolanddal és Terék Annával
Vaktérkép


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés