Azaz: az átlagember és az amerikai álom viszonyának egyszerre ígéretes, ám már sokszor feldolgozott témájához. A – szokás szerint – kissé "félrefordított", eredeti cím tömören és ironikusan előlegezi meg a történetet: Frank (Leonardo DiCaprio) és April (Kate Winslet) bizakodó, az átlagnál – elvileg – okosabb és ambiciózusabb fiatalok, akik házasságkötésük után hamar azon kapják magukat, hogy akaratlanul is alkalmazkodtak a társadalmi körülményekhez, amelynek elvárásai beolvasztották a szép reményeket.

„Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen…” – határozza meg a kisember nagyszabású ars poeticáját Lester az Amerikai szépségben. A szabadság útjainak is ez a kiindulópontja: a világ realitását idealitássá változtató nagy szerelem észrevétlenül elpárolgott, a lehetőségek már nem fontosabbak a valóságnál, a szereplők pedig hirtelen azon kapják magukat, hogy betöltötték a 30-at, és életük ugyanúgy alakul, mint azoké, akiket titokban, maguk közt lenéznek. Azonban ezúttal Mendes még egy bőrt ráhúz az amerikai álom megvalósíthatatlanságának történetére: visszahelyezi azt az '50-es évek kisvárosi, látszólag idilli, valójában fullasztó és konformista légkörébe, ám ezzel eltakarja azt is, ami mozgóképes debütálásának legfőbb erénye volt: a kíméletlen és maró (ön)iróniát, amellyel kiutat kínál mind a néző, mind a szereplők számára a „reménytelen üresség” perspektívájából. Ennek hiányában pedig nem marad más, mint a lecsupaszított tragikusság, a hétköznapok csendes drámája. Az a dráma, amely a látszólag visszafordíthatatlan, ám kiszámítható, totális elidegenedési folyamatba torkollik – két ember személyes, belső mennyországa fordul át pokollá nem csupán a körülményeknek, hanem a végletes emberi rosszhiszeműségnek köszönhetően. Azonban mit csináljunk, ha mindezek ismerős sakklépésekként köszönnek vissza a vásznon?

A felismerhető következetességgel komponáló rendező most saját csapdájába esett: a minden filmjére jellemző letisztultság és visszafogottság, amely mind a történetmesélés, mind a kompozíciók (színhasználat, beállítások, kameramozgás) területén megfigyelhető, a téma és a karakterek szinte kirobbanó feszültséget hordozó alapszituációjával alkotott termékeny kontrasztot. Ezúttal azonban a téma nem hordoz magában semmi újdonságot: a film nem tesz mást, mint megismétli a közvéleményben az amerikai létmódról és az abból való kitörésről elterjedt sztereotip nézeteket, némi (melo)drámai színezettel feldúsítva, miközben igyekszik elkerülni a közhelyek buktatóit. Az Amerikai szépséggel (Alan Ball forgatókönyvíró megismételhetetlen munkája) ellentétben csak minimális irónia és (ön)reflexió jut szerephez (mindössze a pszichiátriai kezelésben résztvevő fiú jelenlétével), ráadásul a korszak nyomasztó, depresszív kilátástalanságát az altmani mozaikfilmekhez hasonló típusorgiát prezentáló nagyszámú (frusztrált-mániákus) figurák felvonultatásával sem igyekszik abszolválni. A perspektívanélküliség felvázolásának feladata nagyrészt a cselekményre és a két főszereplőre hárul, ám ez nem tartalmaz annyi izgalmat, hogy kitartson közel 2 óráig – arról nem is beszélve, hogy a fordulatok nagy része kiszámítható. Azonban a film legnagyobb baja az, hogy szinte semmi rosszat nem lehet elmondani róla: a polírozott kvázi-tökéletesség medrében folydogál a spirálként egyre univerzálisabb szint felé törő dráma – ám pont ez a tökéletesség veszi el azt a nyers hatást, amit – joggal – várhatnánk el a témafelvetéstől.

A két sztárszínész természetesen igyekszik megfelelni az elvárásoknak, ám karakterük határokat szab teljesítményüknek. Kate Winslet klisével motivált szerepe (a művészlét egyet jelent az önmegvalósítással, némi idealizmussal párosulva), az eleve és (a nézők számára is) egyértelműen bukásra ítélt kitörés(i kísérlet) csupán rezignáltság és reménykedés, szerelem és gyűlölet végpontjai között mozoghat. Ezzel szemben DiCaprio szerencsésebb helyzetben van: Frank már inkább emlékeztet az ellentmondásosságukban emberi Mendes-figurákra öntudatlan önbecsapásaival, apró kis hazugságaival – nem véletlenül nem megy oda, ahol megtalálhatná önmagát, hisz nincs mit megtalálnia. Olyan zseniális portrékat, mint amilyennel a direktor ’99-es filmje zsúfolásig tele volt, ezúttal csak a mellékszereplők között találhatunk: a szerepében a kisstílűség, ellenszenvesség és rosszhiszeműség non plus ultráját nyújtó Helen (Kathy Bates újfent zseniális) mellett annak „őrült” fia, John (Michael Shannon) tudja még életerővel megtölteni a néhol kamaradrámai jelleget öltő jeleneteket – utóbbi természetesen mai szemmel nézve a „legnormálisabb” alak a névtelen kisvárosban. Kettejük egyszerre humoros és gunyoros sorai és jelenetei jócskán ellenpontozzák azt a pár klisés-konvencionális párbeszédet-szituációt, amit a két főszereplőtől kénytelenek vagyunk elfogadni.

Hiába hozza Mendes azt, amit kiválóan tud: pillanatok alatt, mindössze kameraszemszögekkel és beállításokkal mélyrehatóan érzékeltet emberi viszonyokat, kapcsolatrendszereket és érzelmeket, illetve sajátos színhasználatával képes a pozitív jelentéstartalmakat takaró színek dominanciájával egyszerre változatlanságot és némi műviséget is sugallani – mindeközben pedig maróan utal annak hiányára, amit elvileg jeleznie kéne. Ezen műviség reprezentálja azt a néma infernót, amely verbálisan csak közhelyek formájában törhet a felszínre (illetőleg a vászonra) – amit azért ezúttal sem tudtak teljes mértékben elkerülni az alkotók.

A szinte tökéletes direktori munka mellett hiányzik az a drámai puskapor, amivel számunkra is elfogadhatóvá válna, ahogy az amerikai álom rémálommá alakul, ahogy a hétköznapisága alatt meglapuló tragikum feltör a felszínre. Ehelyett azonban csupán a profin tálalt, ám már ismerős átlagosság bomlik ki a szemünk előtt – a végpontig következetesen elvitt dráma már nem képes (meg)hatni: a pszichológiai realizmus követelményei és következményei túl tökéletesen simulnak egymásba ahhoz, hogy akár a szereplők, akár a nézők számára elhozzák a megváltást.

A melankólia illata is csupán azért terjenghet a levegőben, mert a film – pozitívumai ellenére és – ambivalenciája folytán nem tud kilépni a művi tökéletesség fogságából. Annyit pedig mi is megtanultunk a filmből, hogy tudjuk: a kitörés kudarcánál kevés szomorúbb dolog létezik a világon…

A szabadság útjai (Revolutionary Road)
Színes feliratos amerikai-angol romantikus dráma, 112 perc, 2008.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendezte: Sam Mendes
Írta: Richard Yates regénye alapján Justin Haythe
Szereplők: Kate Winslet, Leonardo DiCaprio, Kathy Bates, Michael Shannon
Bemutató: 2009. január 22.
Forgalmazza: InterCom