zene
2009. 03. 03.
Eszközművészet és művészeteszköz
A nemrég tovatűnt gépmechanikát visszaidéző kortárs műalkotások
A művészek és mesterek évszázadokon át készítettek műalkotásoknak szánt gépeket. Az automaták története olyan hagyományokat is érint, mint például az Európai óramű-konstrukciók vagy a japán karakuri ningyo.
Nemrégiben a művészek a robotikával és a beépített elektronikával kezdtek foglalkozni, hogy önálló mechanikusokat és elektromos eszközöket hozzanak létre. Kezdetben az ilyen munka általában mérnökökkel való együttműködéssel vagy nagy cégek szponzori tevékenységével járt, ám a belépési küszöb értéke mostanára lecsökkent – rengeteg olcsó fejlesztés elérhető manapság. Ezek közül néhányat - mint például a népszerű Ardunio mikrokontrollert - pont a művészek csoportjának szánták. Sok művészeti iskola tanít ma már elektronikát, robotikát, gyors prototípus-előállítást és wearable computing-ot (testre szerelhető számítógéptechnikát). Ugyanakkor a fogyasztói elektronika is a Moore törvény által megjósolt exponenciális ütemben fejlődött. A manapság gyerekjátékokként eladott robotok egy évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlenek lettek volna.
A Vague Terrain ezen száma kilenc művész munkájáról szól, akik a gépek világában tevékenykednek.
Miriam Clinton (más néven iriXx) komponista is című munkájában a múlt ikonikus eszközeit használta fel: John Harrison kronométereivel, Charles Babbage differenciálművével, és Arthur Scherbius Enigmájával is találkozhat az olvasó. A felsorolt eszközök mindegyikéről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy megváltoztatták a történelem menetét, ám a megalkotásukhoz szükséges készség digitális korunkban majdhogynem teljesen kiveszett. Clinton rámutat arra, hogy bár a hóbortos steampunk divathullámban és a módosabbak karóráinál újra és újra fetisizálódnak a fogaskerekek és az óraművek – amik már nem praktikus megoldások valamilyen valós problémára –, ám a felhasznált eszközök a maguk idejében véresen komoly csúcstechnológiának számítottak. Ezek a gépek is kiemelkedő esztétikai alkotások, amelyeket gondosan stilizáltak a világméretű ipari formatervezés előtti korban.
Brad Borevitz az automaták múltbéli világát szólítja meg Inscription of the Girly Man című művében. Mindig nagy kihívást jelentett a legkiválóbb alkotómesterek számára az olyan gép létrehozása, ami úgy tud írni, mint az ember. Ilyen volt Pierre Jaquet-Droz is, akinek Kis Írója (Little Writer) lenyűgözte a 18. század európai udvartartásait, vagy Tanaka Hisashige, aki létrehozta a karakuri ningyo-t (nyersfordításban „meglepő mechanikus baba”), ami japán betűket tud írni. Borevitz a feje tetejére állítja és támadja ezt a hagyományt egy nyers erővel rendelkező ipari robottal, amely üzenetét egy masszív betonelembe kalapálja, és eközben a férfiasság, a mechanizáció, illetve a tárgy művészetben való szerepének kérdéseit is felfedezi.
Ken Gregory Napszívói (Sun Suckers) individuális gépekként léteznek, amelyek a napsugarakat elnyelve rovarszerű ciripeléssé alakítják azokat. Bár, minthogy a rovarok is úgy hallgatják egymást, ahogy mi hallgatjuk őket, a mű ereje abban a felismerésben rejlik, hogy ezek az eszközök nem csak individuumok, hanem egy közösség tagjai is. A darabok gyönyörű, „kézzel-gyártott” tárgyak – láthatóvá téve a mechanizmust, amely mégis átláthatatlan marad –, nincsenek mozgó fogaskerekek vagy pulzáló izmok, amelyekből kikövetkeztethetnénk a hang létrehozásának mechanizmusát – hinnünk kell abban, hogy Gregory azt mutatja, amit valóban hallunk.
Hasonlóképp, Jessica Field Maladjusted Ecosystem-je is egy robotközösség egyéni, ugyanakkor konfliktust keltő vágyakkal. Az ökoszisztéma működése vagy zavara (malfunction) a tagok közötti konfliktusból fakad. Ahogy az antilop sem vágyik arra, hogy egy oroszlán eledele legyen, vagy az oroszlán sem az antilopcsorda populációját egyensúlyozza ki, Field gépei a feledésben tapasztalják meg közös életüket - kivéve, ha szükségleteik szembekerülnek egymással. A gépeket persze ő készítette és programozta, így benne rejlik egy másik jelentés is társadalmunk fő kérdéseiről. Gonosz, vagy pusztán csak hozzá nem értő Alkotó termékei vagyunk? Vagy – ahogy Field gépeinek esetében – egyszerűen az ingerek fogaskerekei és vak reflexei volnánk? Field tovább homályosítja ezt a kérdést a gépek átlátható mechanikusságának bemutatásával, azokat hol szilárdan beprogramozottakként, hol akarattal és vágyakkal rendelkező lényekként írja le. Daniel Dennett filozófus terminológiájával élve a „tervezet” és az „intencionális” hozzáállásai között mozog, jól tudván, hogy a kettő együtt nem lehetséges.
Hasonlóan Fieldhez és Gregoryhoz, Peter Flemming szintén bemutatja műveit, ám egy lépéssel tovább halad, amikor átalakításokkal reprodukálja a Montreal-Saskatoon Szélmalom-motort a Vague Terrain olvasói számára. Flemming az új művész-iparos generáció ékes példája. A munkájában szerepet játszó motorok irányításához szükséges komponens előállításához szabadon hozzáférhető CAD-et (Computer Aided Drafting), a nyáklap specifikációinak megtervezéséhez pedig CAM-et (Computer Aided Manufacturing) használt, a lapokat pedig végül maga forrasztotta össze. És bár a dizájn „nem megfelelően, valamely nyílt forrású licensz alatt lett közzétéve”, műve mégis ugyanolyan szabadon felhasználható és tovább alakítható eszköz maradt az olvasó számára. E dolog fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni: olyan időket élünk, amikor az eszközök összeszerelési leírásai oly könnyen megoszthatóak, ahogy az MP3. Együtt az eszközök gyors és olcsó előállítási képességével (melyek manapság annyira könnyűek, mint egy nyomtatási parancs kiadása) és a megosztott tudás új gazdaságával -mint a Creative Commons és a General Public License - mindez érdekes jövőt ígér az eszközök művészete számára.
Darsha Hewitt is transzparenssé teszi a létrehozott folyamatot, jelen esetben személyes jegyzetfüzetét mutatva be számunkra, amelybe eszközeinek diagramjait és vázlatait rajzolta. Rajztílusa nagyrészt a feltaláló III. Forrest M. Mims előtti tisztelgés, aki rengeteg csináld-magad elektronikáról szóló könyvet és cikket írt az internet és a számítógépes grafika előtti időkben. Darsha aprólékosan megrajzolt és magyarázó szövegekkel ellátott vázlatai a jegyzetpapíron azonnal Mimséit idézik fel azok számára, akik ismerték munkáit. Ugyanakkor Hewitt anyagok iránti nyilvánvaló érdeklődését és örömét is közvetítik az alkotások. Stílusa szándékosan anakronisztikus, még a jegyzetfüzet borítójaként szolgáló Rona Jaffe borító is Mims jegyzeteinek korába nyúlik vissza. Néhány árulkodó nyom kivételével inkább 1978-as, mint 2008-as dokumentum.
Erin Gee Formants című alkotásában a mechanizmus inkább rejtett, mint explicit – egy olyan területre jutottunk, ahol teljesen kézenfekvő, hogy egy test nélküli hajból álló fej énekel ha megfésülik, anélkül, hogy elárulnák a „trükköt”, mely megtörné varázsát. A gépek és emberek érzelmi kapcsolatának új világába lépünk be. A jövő gépei nem lesznek felismerhetőek – lehet, hogy a barátaink, háziállataink, szeretőink lesznek vagy olyasvalamik, amire ma még nem lenne fogalmunk. A haj erős szenzuális és érzelmi konnotációkkal bír és mi, befogadók csak tűnődhetünk azon, hogy egy gép hajának fésülése intim cselekedetnek mondható-e?
Nicholas Steadman szintén a gép-intimitással foglalkozik, ám After Deep Blue című munkája nem merít az emberek érzelmi jeleiből vagy a sztereotip módon megnyugtató állatokból, mint például a nyuszi vagy a kiscica – ehelyett inkább egy kígyóra amlékeztet, amely a legtöbb ember számára az érző lény antitézise. És mégis, ezen a hideg műanyag testen megszülető viselkedés az, amit legalábbis intimnek, csaknem érzelminek foghatunk fel. Egy gép, amely, mint mi is, keresi az emberi érintést és reagál rá. A szegmentumaiba programozott okokból teszi ezt, ám mester-program nincs benne – a viselkedés az egyes szegmentumok interakcióiból születik meg, épp úgy, mint Field ökoszisztémájánál, vagy Gregory Napszívó mezőjénél, amelyek viselkedése szintén az autonóm cselekvők interakciójából származik. Vajon a mi érzelmeink is hasonlóan redukálhatóak (és így reprodukálhatóak is) egy interakciós sorozatra? Steadman szerint nem járunk messze attól, hogy a gépek átmenjenek a Turing-teszt intim változatán.
Rob Cruickshank, Toronto
A szöveg a Vague Terrain negyedévi online folyóirat 12. számának (2009, január) bevezetőjeként került közlésre, angol nyelven. Hargitai András fordítása a szerzők engedélyével készült. Köszönet Szedlák Ádámnak a lektorálásért.
"Ez a bőség ugyanolyan módon táplálja a hackerek és a 'circuit bender'-ek underground kultúráját, mint ahogy a II. világháború utáni autópiac árubősége tüzelte az 50-es és 60-as évek „hot rod” őrületét. Martin Wisinowski cikke az utóbbi idők amatőr hardver és szoftver hacking fejlesztéseiről ad részletes áttekintést. Ugyanakkor azért mégsem teljesen függünk az ipari selejttől. A gyors prototípus-előállítás és a kis pélányszámú egyedi gyártású gépek megjelenésével a művész egy egész gyárat birtokolhat a nappalijában, és oly könnyedén állíthat elő elektronikus eszközöket, mint ahogy az előző generációk nyomdai vagy kerámiai alkotásokat tudtak létrehozni. "
A Vague Terrain ezen száma kilenc művész munkájáról szól, akik a gépek világában tevékenykednek.
Miriam Clinton (más néven iriXx) komponista is című munkájában a múlt ikonikus eszközeit használta fel: John Harrison kronométereivel, Charles Babbage differenciálművével, és Arthur Scherbius Enigmájával is találkozhat az olvasó. A felsorolt eszközök mindegyikéről túlzás nélkül állíthatjuk, hogy megváltoztatták a történelem menetét, ám a megalkotásukhoz szükséges készség digitális korunkban majdhogynem teljesen kiveszett. Clinton rámutat arra, hogy bár a hóbortos steampunk divathullámban és a módosabbak karóráinál újra és újra fetisizálódnak a fogaskerekek és az óraművek – amik már nem praktikus megoldások valamilyen valós problémára –, ám a felhasznált eszközök a maguk idejében véresen komoly csúcstechnológiának számítottak. Ezek a gépek is kiemelkedő esztétikai alkotások, amelyeket gondosan stilizáltak a világméretű ipari formatervezés előtti korban.
Brad Borevitz az automaták múltbéli világát szólítja meg Inscription of the Girly Man című művében. Mindig nagy kihívást jelentett a legkiválóbb alkotómesterek számára az olyan gép létrehozása, ami úgy tud írni, mint az ember. Ilyen volt Pierre Jaquet-Droz is, akinek Kis Írója (Little Writer) lenyűgözte a 18. század európai udvartartásait, vagy Tanaka Hisashige, aki létrehozta a karakuri ningyo-t (nyersfordításban „meglepő mechanikus baba”), ami japán betűket tud írni. Borevitz a feje tetejére állítja és támadja ezt a hagyományt egy nyers erővel rendelkező ipari robottal, amely üzenetét egy masszív betonelembe kalapálja, és eközben a férfiasság, a mechanizáció, illetve a tárgy művészetben való szerepének kérdéseit is felfedezi.
Ken Gregory Napszívói (Sun Suckers) individuális gépekként léteznek, amelyek a napsugarakat elnyelve rovarszerű ciripeléssé alakítják azokat. Bár, minthogy a rovarok is úgy hallgatják egymást, ahogy mi hallgatjuk őket, a mű ereje abban a felismerésben rejlik, hogy ezek az eszközök nem csak individuumok, hanem egy közösség tagjai is. A darabok gyönyörű, „kézzel-gyártott” tárgyak – láthatóvá téve a mechanizmust, amely mégis átláthatatlan marad –, nincsenek mozgó fogaskerekek vagy pulzáló izmok, amelyekből kikövetkeztethetnénk a hang létrehozásának mechanizmusát – hinnünk kell abban, hogy Gregory azt mutatja, amit valóban hallunk.
Hasonlóképp, Jessica Field Maladjusted Ecosystem-je is egy robotközösség egyéni, ugyanakkor konfliktust keltő vágyakkal. Az ökoszisztéma működése vagy zavara (malfunction) a tagok közötti konfliktusból fakad. Ahogy az antilop sem vágyik arra, hogy egy oroszlán eledele legyen, vagy az oroszlán sem az antilopcsorda populációját egyensúlyozza ki, Field gépei a feledésben tapasztalják meg közös életüket - kivéve, ha szükségleteik szembekerülnek egymással. A gépeket persze ő készítette és programozta, így benne rejlik egy másik jelentés is társadalmunk fő kérdéseiről. Gonosz, vagy pusztán csak hozzá nem értő Alkotó termékei vagyunk? Vagy – ahogy Field gépeinek esetében – egyszerűen az ingerek fogaskerekei és vak reflexei volnánk? Field tovább homályosítja ezt a kérdést a gépek átlátható mechanikusságának bemutatásával, azokat hol szilárdan beprogramozottakként, hol akarattal és vágyakkal rendelkező lényekként írja le. Daniel Dennett filozófus terminológiájával élve a „tervezet” és az „intencionális” hozzáállásai között mozog, jól tudván, hogy a kettő együtt nem lehetséges.
Hasonlóan Fieldhez és Gregoryhoz, Peter Flemming szintén bemutatja műveit, ám egy lépéssel tovább halad, amikor átalakításokkal reprodukálja a Montreal-Saskatoon Szélmalom-motort a Vague Terrain olvasói számára. Flemming az új művész-iparos generáció ékes példája. A munkájában szerepet játszó motorok irányításához szükséges komponens előállításához szabadon hozzáférhető CAD-et (Computer Aided Drafting), a nyáklap specifikációinak megtervezéséhez pedig CAM-et (Computer Aided Manufacturing) használt, a lapokat pedig végül maga forrasztotta össze. És bár a dizájn „nem megfelelően, valamely nyílt forrású licensz alatt lett közzétéve”, műve mégis ugyanolyan szabadon felhasználható és tovább alakítható eszköz maradt az olvasó számára. E dolog fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni: olyan időket élünk, amikor az eszközök összeszerelési leírásai oly könnyen megoszthatóak, ahogy az MP3. Együtt az eszközök gyors és olcsó előállítási képességével (melyek manapság annyira könnyűek, mint egy nyomtatási parancs kiadása) és a megosztott tudás új gazdaságával -mint a Creative Commons és a General Public License - mindez érdekes jövőt ígér az eszközök művészete számára.
Darsha Hewitt is transzparenssé teszi a létrehozott folyamatot, jelen esetben személyes jegyzetfüzetét mutatva be számunkra, amelybe eszközeinek diagramjait és vázlatait rajzolta. Rajztílusa nagyrészt a feltaláló III. Forrest M. Mims előtti tisztelgés, aki rengeteg csináld-magad elektronikáról szóló könyvet és cikket írt az internet és a számítógépes grafika előtti időkben. Darsha aprólékosan megrajzolt és magyarázó szövegekkel ellátott vázlatai a jegyzetpapíron azonnal Mimséit idézik fel azok számára, akik ismerték munkáit. Ugyanakkor Hewitt anyagok iránti nyilvánvaló érdeklődését és örömét is közvetítik az alkotások. Stílusa szándékosan anakronisztikus, még a jegyzetfüzet borítójaként szolgáló Rona Jaffe borító is Mims jegyzeteinek korába nyúlik vissza. Néhány árulkodó nyom kivételével inkább 1978-as, mint 2008-as dokumentum.
Erin Gee Formants című alkotásában a mechanizmus inkább rejtett, mint explicit – egy olyan területre jutottunk, ahol teljesen kézenfekvő, hogy egy test nélküli hajból álló fej énekel ha megfésülik, anélkül, hogy elárulnák a „trükköt”, mely megtörné varázsát. A gépek és emberek érzelmi kapcsolatának új világába lépünk be. A jövő gépei nem lesznek felismerhetőek – lehet, hogy a barátaink, háziállataink, szeretőink lesznek vagy olyasvalamik, amire ma még nem lenne fogalmunk. A haj erős szenzuális és érzelmi konnotációkkal bír és mi, befogadók csak tűnődhetünk azon, hogy egy gép hajának fésülése intim cselekedetnek mondható-e?
Nicholas Steadman szintén a gép-intimitással foglalkozik, ám After Deep Blue című munkája nem merít az emberek érzelmi jeleiből vagy a sztereotip módon megnyugtató állatokból, mint például a nyuszi vagy a kiscica – ehelyett inkább egy kígyóra amlékeztet, amely a legtöbb ember számára az érző lény antitézise. És mégis, ezen a hideg műanyag testen megszülető viselkedés az, amit legalábbis intimnek, csaknem érzelminek foghatunk fel. Egy gép, amely, mint mi is, keresi az emberi érintést és reagál rá. A szegmentumaiba programozott okokból teszi ezt, ám mester-program nincs benne – a viselkedés az egyes szegmentumok interakcióiból születik meg, épp úgy, mint Field ökoszisztémájánál, vagy Gregory Napszívó mezőjénél, amelyek viselkedése szintén az autonóm cselekvők interakciójából származik. Vajon a mi érzelmeink is hasonlóan redukálhatóak (és így reprodukálhatóak is) egy interakciós sorozatra? Steadman szerint nem járunk messze attól, hogy a gépek átmenjenek a Turing-teszt intim változatán.
Rob Cruickshank, Toronto
A szöveg a Vague Terrain negyedévi online folyóirat 12. számának (2009, január) bevezetőjeként került közlésre, angol nyelven. Hargitai András fordítása a szerzők engedélyével készült. Köszönet Szedlák Ádámnak a lektorálásért.
Szerzők
-- Hargitai András --
