bezár
 

színház

2009. 04. 02.
Lehet-e büntetlenül költő a tigris?
A Tokiói Kamaraopera vendégjátéka a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Lehet-e büntetlenül költő a tigris? Kicsit úgy éreztem magam, mintha visszaugrottam volna az időben, vissza egészen a huszadik század elejéig, hogy a pesti Broadway-n, egy impozáns színház falai között, „klakkban-frakkban” találkozzam a messzi-messzi, varázslatos-misztikus kelet (esetünkben Japán) zenei kultúrájával. A brosúra is ilyesmivel kecsegtet: A hold és a tigris legendája. It happened long ago…

Szkéné színház

Szóval réges-rég történt, így kezdődik a Kogetsu-Den meséje, melyben egy hivatalnok éjszaka át akar kelni a nagy hegyen, de a falusi fogadósasszony próbálja lebeszélni. Az út veszélyes, mert egy szörny embereket támad meg holdfényes éjszakákon… A hivatalnok mégis elindul, mondván, nem hisz a mesékben, és még egy fiát kereső öregasszonyt is útitársául fogad.

Az úton aztán tényleg jön a vadállat, akiről kiderül, jó ismerős: véletlenül az öregasszony tigrissé változott fia, aki egyben a hivatalnok rég elveszett jóbarátja is. A fiúra nagy karrier várt, szép családja volt, mégis mindent elhagyott, hogy költő lehessen. Ugyanabban a fogadóban szállt meg, mint a hivatalnok, ám egyszer csak eszét vesztve az erdőbe rohant. Hogy tigrissé változott, az ég büntetése. Néha még visszatér emberi lelke, ahogy ezúttal is.

A sztori akkor válik érdekessé, amikor a hivatalnok megkérdi, hogyan segíthetné a családját. Ám a költőt csak a régi házban maradt kéziratai érdeklik; jussanak el értő kezébe. Talán megválthatná magát, de továbbra is csak a költészet foglalkoztatja, noha vérengző vadállatként nem számíthat átütő irodalmi sikerre. Anyját már meg sem hallja. „Az anya hangja soha nem jutott el a fiú füléhez, tekintete soha nem jutott el a fiú szeméhez. Hajnalodni kezdett, és a holdfényben a férfi és az öregasszony egy üvöltő tigris árnyát látta meg.”

A fentiek alapján arra számítottam, hogy hagyományos japán zenét fogok hallani (ami sokszor ugyancsak szokatlan lehet az európai fülnek), ám az előadás csak külsőségeiben (előadásmód, díszlet, jelmez) köthető bármiféle keleti színházi tradícióhoz. A zenei anyag ugyanis hamisítatlanul kortárs alkotás, így nélkülöz bármilyen felismerhető dallamot, motívumot, figyelmen kívül hagy hangnemeket, ellenben vannak benne néhol hörgések és fejhangok is (a férfiak torkából). Ennyiben nem is tér el túlságosan az európai vagy amerikai modern zene világától, melynek sok szerzője ma már klasszikusnak számít (Weilltől Schönbergen át Craigig és Kurtágig), de Hitoshi Tanaka műve valahogy mégsem olyan, mint amit szívesen fölteszek otthon, és beleborzongok. Ez a muzsika érzelmileg idegen, amit sugároz, nem kerül párhuzamba a dráma benső történéseivel.

Ha nem ragadott volna el a mese egyébként igencsak realisztikus fordulata (márpedig a költő urat nem érdekli saját magán és költészetén kívül semmi – ne várjunk egymásra borulásra, feloldozásra, happy endre), akkor nagyon könnyen egy egészen külső nézőpontban találhattam volna magam, ahonnan nézve komikussá válhatnak a színpadi események. Főként, ha ez az ábrázolás egy számunkra idegen nyelven, idegen színházi nyelven történik. Az előadás mégis leköti az embert, mert az előadók professzionalizmusa nyilvánvaló, a képek tisztasága, a díszlet visszafogottsága, jelzés-értékűsége (sziklás hegység hatalmas tusrajza), a tigris-ember mozgása, megjelenése (maszkírozott, festett arc, hatalmas paróka, mint például az Inuyashában, méretes-réteges ruha, hajdobálás, körbepörgések) őrzi mindazt, amiért vonzódhatunk a keleti operához.

Visszatérve a cselekményre (vagy tanmesére), akad gondolkodnivaló: mi is a tanulság? A túlzott önbizalommal kivívjuk az istenek haragját? Vagy ha tisztán a költészetnek élünk, az mindenképp a való élettől való elszakadással jár (amiről pedig szólnia kellene)? Van-e értelme olvasók nélkül, és végül fel kell-e érte áldozni mindent? (Minden költő őrült? Száműzött zseni?) A fentiek alapján e probléma felvetése és a költő döntése a legerősebb oldala az operának – ami leginkább megérinti a nézőt.

Egy olyan kamaraopera vendégjátékát láthattuk, amely 1969 óta létezik. Japánban ritkán játszott műveket, kortárs darabokat egyaránt bemutat, s mint a mostani példa mutatja, igyekszik összekapcsolni a japán színházi hagyományokat az új színházi lehetőségekkel. Megalakulása óta több mint száz produkciót tudhat maga mögött. A társulat több nemzetközi díjat besöpört (Suntory Zenei-díj, Giraud Opera-díj, National Arts Fesztivál díja), Izraeltől Moszkván keresztül Angliáig sokfelé bemutatkozott. Létezik honlapjuk is, bár egyelőre csak japánul – aki ismeri a nyelvüket, bátran böngészhet rajta!

Atsushi Nakajima–Sakae Nakamura–Hitoshi Tanaka: A hold és a tigris legendája

Atsushi Nakajima San-Getsu-Ki című története alapján a librettót írta: Sakae Nakamura
Zene: Hitoshi Tanaka

A tigrissé változott költő: Yoshiaki Takezawa (bariton)
Egy kormányhivatalnok: Akira Watanebe (bariton)
A költő anyja: Tomoko Morinaga (mezzoszoprán)
Fogadós asszony: Masami Tanto (szoprán)

Yumino Toyoda – hegedű
Leonid Gulchin – brácsa
Rio Toyoda – cselló
Masami Nakagawa – fuvola
Kiai Nara – zongora
Sumire Yoshihara – ütőhangszerek

Vezényel: Yuko Amanuma

Díszlet: Toshiaki Suzuki
Jelmez: Kikuko Ogata
Fény: Ikuo Murobushi és Shinji Ayabe

Rendező: Masayoshi Kuriyama

A
Tokiói Kamaraopera vendégjátéka a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
Thália Színház
2009. március 22.

nyomtat

Szerzők

-- Szonday Szandra --


További írások a rovatból

A Shakespeare 37 sorozat második évadának záróepizódjai
Horváth Csaba rendezése Székesfehérváron
Komáromi Jókai Színház - Szkéné: Don Juan, vagy az apák réme
Az Átrium Színház A trianoni csata című előadásáról

Más művészeti ágakról

Vaktérkép
A Poszthumanizmus és... sorozat újabb eseménye
gyerek

Októbertől a magyar mozikban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés