bezár
 

építészet

2006. 11. 13.
Amerika első látásra
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Amerika első látásra Vajon mi kerülhet többe egy amerikai film egy percében – egy jó színész napi gázsija arcközeliben vagy egy nagy költségvetésű díszlet számítógépes utómunkával megspékelve? És hogy alakulhatott ki az a helyzet, hogy ez kérdésként merül fel?
Mindkét számot a piac alakította ki, ugyanis azért kezd el egy producer vagy filmstúdió filmet forgatni, hogy nagyobb bevétele legyen utána, mint amennyi kiadása volt. Ehhez keres forgatókönyvírót, rendezőt, kasszasikert ígérő színészeket. A gond csak az, hogy a kockázatot csökkentendő, a jól bevált recepteket fogják használni, nem az új arcokat és nem a kísérletező szellemű alkotókat keresik meg. Ezért lep meg bennünket csak ritkán egy amerikai film látványa – a science-fiction filmek kopott szutykos szürkék, ahogy a kosztümös filmek nagy része is – ugyanis az utcán ők csak új és modern, "steril" tárgyakat épületeket látnak (a VIII. kertületben nem jártak), ruhát évente cserélnek, kocsit négyévente...

Egy háromhetes körutazás alkalmával New Yorkban, Chicagóban, San Franciscóban és pár amerikai kisvárosban járva döbbentem rá (ami csak egy felületes benyomásra volt elegendő), hogy fejlődhetett ki ekkora iparággá a film az államokban. Az utcák ingerszegények, múlt- és színhiányosak, és csak akkor juthatsz valamilyen színhez, ha színházba vagy moziba mész, vagy egy ruhát veszel – és a boltot már designer tervezte. A szürke épületek ugyan színes gigantplakátokkal vannak tele (még mozognak is, nem úgy mint nálunk) – de ez mind arról szól, hogyan segítsenek neked jól elkölteni az összes szabad pénzt olyan dolgokra, melyekről azt hiszed, hogy szükséged van. Az emberek egyforma, nyereségorientált munkahelyeken, nyertes mosoly áztatta, egyforma személyiséggé próbálnak válni, önéletrajzukat fejleszteni és fogyókúrázni. Alig lehet kávézót találni, amiből nincs másik 6000 Amerika szerte, egyik sem hordozza egyetlenegy ember személyiségét, arculatát, magánkezdeményezését. Mindenből, ami működik, nagy gyár lesz – ami nem megy, az halálra van ítélve. (Aki a rágógumit annak idején suhancként kitalálta, felhőkarcolót építhetett a bevételből Chicagóban…) Olyan egyformák a lakóházak, mint egy számítógépes játékban (cookie cutter housesnak becézik a helybéliek). Igaz, hogy általános jómód van, gondozott kertek, nyugodt, mosolygó emberek (itt meg a fene nagy amerikai hiúságot értettem meg egy csapásra...)

Azt az épületet, ami nekem a legmeghatóbb volt egész Amerikában, persze egy európai tervezte – Santiago Calatrava Contemporary Art Museuma Milwaukee-ban. Teljesen ellentmond minden egyéb formának a környezetében – egy derékszög nincs benne, hófehér, puritán templom, egyszerre meghitt és monumentális, íves madár, aminek a szárnyai naponta egyszer kinetikusan kinyílnak. Pedig a természetben alig van egyenes vonal, éles szögek, négyzetek vagy kockák, az építészet mégis valahogy így alakult ki – magunk köré a térből szabályos kocka formában szeretjük a levegőt kiszakítani, leválasztani magunknak.

A másik gyönyörű – épületnek nem mondtató – szobor, amit Amerikában találtam, az Chicagoban a Millenium Parkban a Bean Sculpture. Természetesen ezt sem amerikai, hanem egy angol képzőművész tervezte: Anish Kapoor. (Valahogy a harc egy kísérletért, az újért nem nagyon jellemző ezen a fölrészen, inkább a harc a bevételért.) Egy óriási, krómozott, amorf merkúr csöppből ihletett forma, amiben a felhőkarcolók tükröződnek. Alábújik a tömeg, és mint egy óriás kanálbelsőben, nézi magát fejjel lefele, torzulva, és próbálja megérteni a fizikát. Az egész építmény a legtisztább, legegyszerűbb forma tökéletesre csiszolt tükör felülettel. Less is more.

Azért találtam olyan épületeket is, amire büszke lehet a világ, ilyen csak New Yorkban van – a Rockefeller Center, a Chrysler Building, más szóval a század eleji, art deco felhőkarcolókat. Be kell ismerni, hogy ilyen nagyméretű minőséget nálunk nem nagyon építettek. Öröm látni a még klasszikus ízlést együtt a már tiszta, modern formákkal, nemes eleganciával sok fekete márvány kevés rézzel, régi jó arányérzékkel, óriásfreskókkal, nagy egyszerű felületekben szép anyagokat. És ők ezt Plazanak hívják (nekünk Budapesten erről a szóról más jut eszünkbe). De ha valamelyik felhőkarcoló tetejéről lenézel a városra – szürke, kopott, nyomasztó óriástömböket látsz sötét utcákkal. Ez is New York...

Viszont két város között annyira nincs semmi, a pár órás autópálya mellett esetleg egy-két raktár található, hogy az ember szinte felordít: történjen már valami! (Így születhetett a heavy metal is…) Esténként az emberek, miután minden nap évek óta ugyanazt kapják mindenhonnan – bármit megadnának egy fantáziavilágért, szóljon az muskétásokról, bankrablókról, igaz szerelemről vagy ógörög harcosokról, csak ne a hiteltörlesztés-terhelte mindennapokról.

Így jöttem rá, milyen nagy kincsünk van: kultúra, művészet, irodalom – ha ez mind arról szól, hogy szórakoztassuk az agyunkat és lelkünket, akkor, amikor az már nem a kötelező feladatait végzi. Akkora erő van bennünk, alkotó emberekben, amellyel rengeteg agyra és érzelmekre is tudunk hatni, de nagy felelőség terhe alatt. Mert mindent elhisznek, ami a TV-ben van, holott azt is csak egy ember tervezte. Egyrészt az ízlést formáljuk, másrészt a múltról mutatunk az embereknek képet, a történelem arcát úgy képzelik el, ahogy azt filmekben látják. Pedig ha tudnák, mennyit össze nem hazudnak a filmesek! (Azt a kalózos francia filmet, amiben idén nyáron dolgoztam, három országban forgatták: Thaiföldön a kincses szigetet és az óceánjeleneteket, melyekhez egy egész díszlethajót megépítettek – igazi hajózási engedélyt kapott az óceánra –, majd felrobbantották; aztán a kabinbelsőket, hajófeneket, börtöncellákat itt építettük meg Magyarországon, a főszereplő kalózt Fóton akasztottuk egy angol kisváros főterének meglévő díszletében; a korabeli kikötőt meg egy angol báró magánkikötőjében forgatták, akinek van 3 igazi régi hajója – az 1492 című filmben láthattuk az egyiket…)

Szóval kívánok a szürke hétköznapokat élőknek, bárhol is éljenek, frissítően ható, igazán újszerű és látványos épületeket, filmeket, melyektől bővül a világképük, és megjön az életkedvük. És kívánok a megrendelőknek és producereknek sok pénzt és egy kis bátorságot, hogy mindezt finanszírozzák.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Esztán Mónika --


További írások a rovatból

építészet

A modernizmus és a múlt illúziója A modernizmus és a múlt illúziója
Építészeti körtúra az ezerarcú Barcelonában
építészet

Építészet, talán ahogy még nem láttuk Építészet, talán ahogy még nem láttuk
Magyar építészet. A szépítő bizottmánytól napjainkig. Kossuth Kiadó, 2017., 343 oldal, 7900 Ft
építészet

A kitettség terei A kitettség terei
Szüts Miklós akvarelljei a Kiscelli Múzeum Templomterében

Más művészeti ágakról

Interjú Révész Emesével az 1. Budapesti Illusztrációs Fesztiválról és napjaink (gyerek)könyv-illusztrációjának hazai helyzetéről
Peter Jackson: Akik már nem öregszenek meg
színház

Játszma mindhalálig Játszma mindhalálig
Láthatáron Csoport: Hagyaték


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés