Az előadás anyaga azonban sajnos nem Goldoni vagy Beaumarchais, hanem egy Mozart-opera, amiben, mint zenés színházban, énekelni is kéne: ez a követelmény pedig mindvégig komoly problémát jelent a Magyar Állami Operaház előadói számára.

A tapasztalat annál is szomorúbb, mert az előadás szcenikai megvalósítása valóban ragyogó, a jól átgondolt és kimunkált rendezés, és annak szellemisége és megvalósítása mellett maximálisan elkötelezett szereplőgárda ideális találkozása; az a fajta közös munka, amiből öröm lenne a lehető legtöbbet látni a MÁO színpadain. Székely Kriszta a szerelmesek iskoláját az Instagram/TikTok-generáció közegébe ülteti át, nem egyetemes érvényű, filozofikus tanmeseként, hanem egy maroknyi felszínes, különösebb perspektívák, a világ és az élet iránti mélyebb érdeklődés nélküli fiatal összegabalyodásaként ábrázolva az opera történetét.

A színpadkép (s egyben a rendezői olvasat) meghatározó eleme az Eiffel Műhelyház színpadának LED-fala, melyen a két és fél órán át zubogó képfolyam (Czeglédi Zsombor frappáns és hatásos videóterve) megteremti a digitális világ sötét erdejét, amelyben a négy fiatal szerelmes kilátástalanul bolyong. A modern, tengerparti villa/nyaraló képét a nyitány alatt művészettörténeti-popkulturális utalások Boschtól Dalín, Basquiat-n és Haringen a Super Marióig ívelő sorozatának szűrőjén keresztül csodálhatja a közönség, a „bevonuló” ifjak távozásával párhuzamosan pixeles számítógépes játék űrhajója száll fel, a Soave sia il vento keserű búcsúja alatt a bella vita militar emlékeztetőjeként játékbombák potyognak a kivetítőkön. (A második felvonás legpompásabb húzása, hogy a kivetítőkön az addig színes-virágos, Eschert idézően labirintusos belső teret a Tutti accusan le donne terzettjében a „Così fan tutte” tételmondatának elhangzásakor vízár önti el, elmosva minden színt és életet, a menyegzőre már minden kopár, fekete-fehér.) Minden mediatizált, minden egy dekontextualizált, elkoptatott referencia tárgya, semmi sem komoly, közvetlen, életbe vágó. S természetesen mindenkinek elválaszthatatlanul a kezéhez ragad a telefon, Despina már NFC-vel fogadja Alfonsótól a kenőpénzt, Dorabella a körlámpába gondosan beállított telefonján streameli a Smanie implacabili jól kimért szenvedését.

Telitalálat, hogy ebben a közegben Don Alfonso, a nagy filozófus felnyírt hajával, kipödört bajszával, permanensen félmeztelenül grasszálva a manosphere-ből szalajtott guruként tűnik fel, aki szabadidejében valószínűleg egy podcast-mikrofonnak mondja fel a nők elemi hűtlenségéről alkotott nézeteit.

Hűtlenségük – s azzal együtt ne felejtsük: a férfiak céltudatos, eltökélt hűtlensége – pedig ebben a közegben végül semmit nem igazol, csak saját létük sekélyességét. Ezt sugallja a zárlatban a kivetítőkön meginduló, a szerelem szabad, kontrollálhatatlan jellegét hirdető hashtag-szózatok háttere előtt kibontakozó free love összeborulás

(mely a mindenki mindenkivel egyenletben is kizárólag heteroszexuális formációknál marad): a szereplők közti emberi kapcsolatoknak legfeljebb mennyiségi változását mutatja, minőségit semmiképp. (Vö. Fodor Géza soraival A Mozart-opera világképében: „a Così fan tutte következetesen konzekvencia nélküli embereket ábrázol. Olyan embereket, akik valóban nem ismerik önmagukat, akiknek az élete nem tud sorssá válni. Ha időlegesen fel is fedezhető bennük valamiféle rejtett következetesség, ez bármikor megszakadhat, és sohasem vezet döntő lépéshez.”)

Az önámítástól az önámításig ívelő anti-Bildungsoper parádésan zajlik. Székely intelligens, ihletett színészvezetése színes, plasztikus portrékat rajzol fel, életszerű, természetesnek ható viszonyokkal, érintkezésekkel, reakciókkal, az énekesek túlterhelése nélkül is mindig mozgalmas színpadi világgal, melynek humora sosem csap át a vígoperáknál oly veszélyes, kínosan túlsrófolt poénkodásba. Jól érezhető a jellembeli, a zenei anyagra tökéletesen építő-reflektáló distinkció Kálnay Zsófia rámenős és kikapós, a buffa-kereteket tekintve leginkább szerethető Dorabellája és Megyimórecz Ildikó visszafogottabb, érzelmesebb Fiordiligije közt; Dobák Attila Guglielmója lezserebb, vagányabb, felszarvazottságában (mint az a menyegző E nel tuo, nel mio bicchiero kvartettje alatt látványosan kibontakozik) indulatosabb, mint Pál Botond fel-felhorgadó, ám kevésbé karakán Ferrandója. Kovács István jógapózokban (többnyire gondosan elrendezett lótuszülésben, helyenként fél lábon állva) éneklő, intrikáló, kárörvendő Alfonsója lenyűgöző, maradéktalanul emlékezetes színészi alakítás, Kapi Zsuzsanna Despinája a szerep bevett megjelenítésétől radikálisan nem tér el, de színpadi megjelenésében hasonlóan sziporkázóan kimunkált. Schnábel Zita az Eiffel kamaraszínpadához igazodó díszletezése minimális eszközhasználattal (egy kanapé, egy-egy kisszék, piperésdoboz, LED-körfények) is szuggesztív, a színpadi mozgásoknak-folyamatoknak tökéletes teret adó környezetet hoz létre, Pattantyus Dóra jelmezterve neonszínekkel, a fiúkon susogós selyem-bársony melegítőkkel, a lányokon a XVIII. századot stilizáltan idéző köntösökkel, feltornyozott frizurákkal dolgozik, markáns, egyedi arculatú, kedves látványvilágot teremtve.

De hátra van még a feketeleves: a hangok világa, mely legalább olyan lesújtó, kiábrándító élmény, amennyire üdítő és felemelő az előadás színpadi megvalósításának színvonala. Nem kívánok a fellépők lelkébe belegyalogolni, de alapvető vokális és szereposztásbeli problémák mellett nem lehet szó nélkül elmenni – akkor sem, ha néhány bonyolító tényező figyelembe is vehető (a május 23-i előadást az OperaVision élőben közvetítette, aminek tudata nyilvánvalóan a legedzettebb énekes számára is pszichés teher, hát még egy olyan műben fellépve, amit a MÁO utoljára hét éve játszott). A drukkolás azonban egy bizonyos ponttól kezdve már nem kifogás. A Così csak nyomatékosítja, hogy

Mozart mindig felfed – szereplői esetében az affektációk maszkja alatt munkálkodó igazi érzelmeket, vágyakat, gondolatokat, előadói esetében minden, de minden hangi erényt és gyengeséget.

Az együttesekben az énekesek még helyenként kollegiálisan fedhetik el egymás hangi problémáit: az operaénekestől elvárható hangerő hiányát (Dobák), a színtelen, száraz tónusú, labilis instrumentumot (Pál), a Mozart-repertoárban vaskalapos módon kívánatosnak tekinthető, elemi hangi szépség hiányát és a hangképzés egyenletességét (Megyimórecz). Az áriákban azért sikeresen kibukik minden – hogy Guglielmo Donne mie, la fate a tanti áriáját a gigantikus, harminc fős mozarti zenekar is képes elfojtani; hogy a megkérdőjelezhetetlenül kutya nehéz Un’aura amorosa nem Ferrando átszellemült, mámoros derűjéről tanúskodik, hanem az operastúdióban nevelkedő énekes reszketeg, nazális tenorjának korlátairól; hogy a kétségkívül impozáns hangerejű, ám Mozarthoz túlzottan is érdes tónusú, erős vibrátójú, az évad egyéb pontjain Violettát is megtestesítő szoprán Fiordiligije alig evickél át a Come scoglio viharos koloratúrafutamain és nyaktörő ugrásain, olyan hangot mutatva fel, mely (a jóval magabiztosabb Per pietà, ben mio rondójában már) egyébként egyértelműen jelzi az érettebb repertoár iránti affinitásának potenciálját, énekesi teljesítményében azonban itt és most esetleges és egyenetlen. Mindehhez képest üzembiztosabb alakításokat nyújt Kálnay Zsófia áriáiban kissé csiszolatlan, a Prenderò quel brunettino játékos viháncolásában ragyogó, az Il core vi dono szerelmi kettősében forró szenvedélyű Dorabellája, Kovács István fátyolos és fojtott hangú, de stabil Alfonsója és Kapi Zsuzsanna tűzről pattant Despinája.

A zenekari árokban Török Levente gyors tempókkal, célratörően vezényel, gavalléros, táncos könnyedséggel, a MÁO Zenekarát puha, üde tónusú, a műhöz illően ironikus, fanyar humorú, pezsgő hangulatú játékra inspirálva, mely a szcenírozáson hasonlóan tökéletesen kihasználja a kamaraterem intim, közvetlen jellegét. Hogy az árok és a színpad közti kommunikáció nem mentes az időnkénti botlásoktól (Dobák többször látványosan előreszalad, a fináléban a súgó jól hallható tolmácsolása ellenére is Kovács egy ponton alaposan megkésve lép be), nem írható a karmester tiszta, visszafogott gesztusainak, jól követhető, precíz jelzéseinek számlájára, az előadás összképéhez mindenesetre jól illik. Így csináljuk mi.

(Mozart: Così fan tutte. Magyar Állami Operaház, 2026. május 23. Az előadás adatlapja itt elérhető. Fotók: Nagy Attila)