Nem vagyok túl tájékozott szufi-ügyben, de misztikus érdeklődésem következtében azért teljesen tudatlan sem maradtam. Mindenesetre a cím, elektromos szufi kicsit mellbevágó. Aztán felcsendül a zene, többé-kevésbé naiv, akusztikus hangzásával, hamisítatlan arab/tunéziai énekével, s valami nagyon-nagyon furcsa felépítéssel, amit leginkább talán (az arab zenére jellemző) melizmatikus jelzővel illetnék.

Melizmatikus, mert a szövegből, a szöveg dallamából indul ki, azt járja körül, díszíti, röpíti irdatlan magasságokba, húzza mélységbe. Belülről szólnak a hangok, a szöveg mélyéből, értelméből, és a zene bár európai füllel is élvezhető, sőt fantasztikus, mindvégig érezni, hogy a szabályok, amelyek mozgatják, „belülről” jönnek. Rituális zene.

Dhafer Youssef - Yabay

Rituális zene, de nem az extázis értelmében, inkább spirituális, magasba emelő, ahogy az énekhang is most magasságokba kúszik, hogy egybefonódjon a többi hangszerrel. Hangszert mondok, mert többnyire egy gitárszerű pengetős hangszert hallunk, fuvolát, valamiféle fúvós (időnként trombita, máskor tárogatószerű) hangszert és persze dobot, a lehető legzseniálisabb fajtából: egyszerű, csak ott szól, ahol kell, és ahol szól, ott mindig rendet teremt, megmutatva a káosz „lelkét”.

Aztán basszust hallani, és szinte már jazz az, ami szól, csupán a pengetős hangszer hangja kissé szokatlan az egyébként tökéletes jazz-hangzásban. Arab jazz – gondoltam magamban.

Remélem nem bizonyul felesleges kitérőnek az előbbi néhány lelkes hang. Annyit mindenesetre érzékeltet szándékaim szerint, miféle elvárásokkal érkeztem a koncertre, ahol sajnálom, de alig tudtam figyelni a Barabás Lőrincz Eklektricre.

Pedig jól játszottak, és kellemes zenét. Valahogy azonban a dinamika, amit használtak, nem volt elég kifinomult: lehet, hogy a szokatlan terem ismeretlen akusztikájának köszönhető, vagy a technikusok hanyagságának. Mivel azonban több fiatal magyar együttestől is hallottam már ilyet, újra felhívom arra a figyelmet, hogy a hangoknak finoman össze kell olvadniuk, illetve elválniuk egymástól, ami sokkal nagyobb dinamikát követel meg a játékosoktól, mint ami nálunk szokás.

A hangzás, a zene kellemes volt és kellően változatos. Valóban volt benne valami (easy) jazz és hip-hop, legalábbis a színpadon (zenei hozzájárulásához képest) aránytalanul nagy helyet elfoglaló DJ-nek köszönhetően. A zongoristától is hallottunk néhány érdekes futamot, Barabás Lörincz pedig igazán szépen, finoman trombitált.

Mégsem tudtam legyőzni azt, amit szinte minden együttesünk hallgatásakor érzek: szép, szép, de mintha ezt már hallottam volna. Ezúttal többféle anyagból lett összegyúrva a produkció és inkább csak hangulati hasonlóságokat értem tetten, szóval minden elismerésem a rendkívül fiatal zenészeké, akikből remélem egyszer valóban önálló hangzású zenekar áll majd össze.

És itt jött a meglepetés. Dhafer Youssef együttese ugyanis - ő maga hiába tunéziai, mint a róla szóló információk állítják – norvég zenészekből áll. Nem mintha előítéleteim lennének a norvég zenészekkel szemben. A szufi misztériuma omlott össze bennem. Ahogy az sem simogatta a lelkemet, hogy a székekre leülő hosszú hajú fiatalemberek (hagyományos) elektromos gitáron játszanak.

Dhafer Youssef - Odd Poetry

Elektromos gitáron, ez igaz, de a gitár a laptopba volt bekötve, ahogy Dhafer Youssef „akusztikus” pengetős hangszere is. Még a dobos is, amikor épp nem dobolt, laptop és különböző digitális eszközök körül matatott.

Szóval nem csak a szufi misztériuma omlott össze bennem. Mindaz a finom elektronikával áthatott akusztikus hangzás, amit az Electric Sufi-n hallottam, nagyrészt laptopok terméke.

De nem minden. Dhafer Youssef éneke és játéka ugyanis mindezért kárpótolt. Ugyanúgy éreztem a színpadon, hogy a zene a lelkéből árad, hogy a melizmatikusan énekelt szöveg, majd az abból kikanyarodó újabb és újabb szöveg nélküli énekhangok, s a hangszerek (?) egymásba fonódó hangja, mindez belülről szól.

Nagyszerű zenészek voltak, akik tökéletesen bántak az elektronikával, csupán eszközként, s nem végcélnak használva azt. Youssef mellett a dobost emelném ki különösen, aki hihetetlen érzékkel kezelte az ütőshangszereket (és mellesleg az elektronikát). Ahogy valószínűleg nem véletlenül állt fel a keverő mögül a tapsviharban egy berlini (keverő)technikus.

Felejthetetlen előadásban volt részünk, amit a közönség hatalmas ovációval jutalmazott. Talán csak én éreztem úgy, hogy az egykori szufi bölcsből (elektronikus) mágussá vedlett Dhafer Youssef.