bezár
 

zene

2009. 07. 23.
Angyalok nyelvén hápogott
Relatív (Át)Hallások Nemzetközi Független Kortárs Zenei Találkozó az Artus Kortárs Művészeti Stúdióban, 2009. május 31.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Angyalok nyelvén hápogott Az experimentális zene másik érdekessége, hogy nincs egzakt helye vagy ideje: a zenei kompozíció örök, nincs kezdete és nem is lehet befejezni – a koncert mindig csak egy szelet, egy parányi elemi elvonatkoztatás. Paradox, mert miközben elvonatkoztat a fizika világától, azon keresztül hat: a zene csak hullámok áriája, már nincs benne semmi magasztos, Bach forog a sírjában, miközben Ben Patterson miniatűr faszékeket tologat az Artus színpadán.

 

A második nap Tabbouch Linda és Turcsány Villő játékával kezdődött: a T:T nevű duó előadásának célja az volt, hogy bemutassa, lényegében az ember hangszálai is hangszerek (itt a hangszer a szó konkrét jelentésében értendő) – pontosan ezért az előadás címe aHanOka. A T:T valószínűleg abból indult ki, hogy az énekesek általában kevés megszólaltatási technikát alkalmaznak; nem használják ki az összes hangot, amit ember ki tud hozni magából. Pedig akár úgy is rezegtethetjük a szálakat, hogy a távozó hang egyáltalán nem fogható meg fonológiai szempontból, sőt, talán még az emberiesség szembevizelését is megkísérli. Mert kiderült, hogy úgy fejleszthetünk gyönyörűen gurgulázó torokhang-trillákat vagy érces kacajokra emlékeztető nyelvkattogást, mintha azok nem is az előadókból szólnának – a duó néha angyalok nyelvén hápogott, néha szirének gyöngyhangján brekegett. 

 

Ehhez kíséretnek mindössze egy basszusgitár és egy alkalmanként belépő fuvola volt adott, az is csak a produkció végén: intrónak talán egy halma (kínai kősakk) akusztikus hangjátékát hallhattuk – a zenét a művésznők „vokálja”, illetve a sakkfigurák és az asztal surlódó hangjai adták. Elgondolkodtam, hogy vajon ez a különleges angyalvokál a nyelviség paradoxának, az individuum elbeszélhetetlenségének valamilyen bonyolult allegorikus megkísértése volna, de aztán rájöttem, voltaképp felesleges ezen gondolkodni – ez kísérleti zeneként is bőven értékelhető. Nem csak érdekes és a maga módján rendkívül demonstratív volt, de sikerült egyfajta „új esztétikai minőséget” teremtenie. 

 

Az Oli Mayne, Bartha Krisztián és Varga Zsolt szereplésével összeálló fesztiváltrió szintén egy antikonvencionális jelenség bemutatására épített: itt a ritmus egyeduralkodó zenealkotó volt, a dallam vagy mondjuk a hangszín nem kapott nagy szerepet. Bár az előadás teljesen akusztikus volt: bámulatos ügyességgel állítottak elő karcos, nyikorgó (vagy éppen búgó, zúgó etc.) hangokat, mintha azokat egy mindentudó program generálta volna. Ehhez két ütőhangszer asszisztált (egy régi, sérült vibrafon és dobok), illetve bizonyos részeknél sípok, szaxofon és különféle csörgők, fémlapok, gumijátékok, egyszerűen bármi, amivel az előadók tartani tudták a zene törzsies jellegét. Ha nem tudnám, hogy a trió amolyan szabadimprovizatív experimentális zenét játszik, én azt mondanám „tribal blues” – elnézést a címkézésért, de valahol tényleg emlékeztetett mindkét műfajra. A koncert érdekessége, hogy miközben nem tudni, hogyan adták a hangot, pontosan mivel és mit csináltak a zenészek, összességében „jó lüktetése” volt.

 

A kétnapos fesztivál fő vendégét nem kell bemutatnom – Ben Patterson a fluxus mozgalom hét alapítójának egyike, experimentális zeneművész – és bár kevesen tudják –, az ezredforduló után egyszemélyes „fluxusperformanszok” kitalálója. „A fluxus aranykora” című előadássorozatával már számos országban lépett fel, a konferálás szerint hatalmas sikerrel. A mintegy órás előadás célja az volt, hogy nagy vonalakban vázolja az experimentális zene hajnalának nagy vívmányait, filozófiáját, illetve érzékeltesse a konvenciómentesség és az intézményi kritika humoros (sokszor már banálisan humoros) oldalát, amolyan „stand up comedy”-t csináljon. Remegő kézzel, kissé öregurasan bár, de Ben Patterson eljátszotta a miniatűr fluxust az Artus színpadán.

A legtréfásabb talán az, hogy az olyan nevek, mint George Maciunas, La Monte Young vagy George Brecht és az olyan neves alkotások, mint a Piano Activities vagy a Drip Music, tényleg elmesélhetőek apró hangszerek, bábok és egyéb szerkentyűk szintjén. Pláne azért, mert Patterson rengeteg „fluxkit” ötletet adott elő (a fenti szerzők nyomán). Ha nem tudnánk, mekkora zeneművészeti jelentőséggel bírt a mozgalom, hasunkat fogva nevetnénk a „művek” képtelenségén. Idő hiányában persze csak a legnevesebb (vagy a legtréfásabb) fluxusalkotások fértek bele – a közönség nem csak komoly információkat, de bizalmas érdekességeket is megtudhatott a 60’-as évekbeli experimentális „klubéletről”. Patterson még meg is számoltatta a közönséget, csak hogy lássuk, nagyjából mekkora összegekért „adták el” produkcióikat akkoriban. Mondanom sem kell, az idős zeneművész „stand up performansza” hatalmas siker volt.

Az est talán legkevésbé ügyes előadása az Intimacy & Distance Radióművészeti Fesztivál utolsó élő audiovizuális (lényegében rádió) közvetítése volt, ami a Budapest (Artus), Lisszabon és Tbiliszi háromszögben több underground rádió közös élő projektjét takarta. Elsőre talán kissé sutának hangzik ez a megfogalmazás, azonban a produkció legnagyobb hibája tényleg ez volt: ügyetlenül keverték össze a Tbilisziből szóló adást az Artusban generálttal. A végeredmény nem amolyan Fischer-Okami-féle (Relatív Áthallások – 1. nap

) fehérzajos elektronikus káosz volt, hanem – szónoki túlzás bár, de – kimondottan zavaró karcmassza.

A háttérben ugyanaz a kisfilm talán tízszer is lement: egy papírcsónak hintázik egy lápos tavon, a szél ide-oda dobálja. Valami nagyon hasonló történt a zenével is. Volt valami furcsa úti zene a zajár mögött, ami talán Tbilisziből jött, de az Artus közvetítése ide-oda dobálta – azt viszont pontosan sosem lehetett tudni, hogy a torzítások melyik fala közé szorult éppen.

Csak annyi volt világos, hogy mindenkiben egyre vészesebben érlelődött a távozás iránti igény – miután a közönség fele kioldalazott, én is a távozás mellett döntöttem. Így visszagondolva kár, mert emiatt lemaradtam az Abstract Monarchy Trio előadásáról – akkor azonban bármit megadtam volna egy hűvös, zajmentes környezetért. Sokat megmagyaráz, hogy az adás munkacíme Energia volt.

 

Végül úgy gondolom, nem volt igazán nagy ügy a „rádióperformansz” sem. A két nap előadásait végignézve valahogy tudatosult, hogy a zene experimentálisan abszolút világába bármi belefér – ha kellően abszurd, akár egy rozsdás ereszalj csikorgása is varázsolhat – éppenséggel fogyasztásra nem alkalmas, de – „zenét”. Az egész rendezvény nagy filozófiai/esztétikai kérdése voltaképp ez: mitől zene? A válasz persze mindig ugyanaz az unalmas közhely, mégis ez a legelhihetőbb az összes közül: a lényeg a befogadó hozzáállása.

 

Egy ilyen rendezvényen pedig kétlem, hogy találunk konvencionális elvárású nézőt. Ha valóban létezik néhány tucat univerzalista zeneszerető ember idehaza (és a koncerteken láttam, hogy létezik, mert az ott ülők kimondottan élvezték a koncerteket), tán valóban illik átgondolni a mindenki által gyakran használt „Ez nem zene!” leminősítést – nekünk, kritikusoknak pedig azt kellene végre megtanulnunk, hogy a „zenei” jelző egyszerűen nem jelent semmit (már egy ideje).

A fényképeket készítette: Lányi Dániel

További információ az előadásokról: ITT


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

Szerzők

-- Sárosi Ádám --


További írások a rovatból

A Prae körkérdése zeneszerzőkhöz: Magala Ronnie válaszol
Interjú Illés Mártonnal zenei energiákról, a kortárs zene helyzetéről, tanulmányokról
Akiket elkapott a tömegpszichózis
Darvas Ferenc és Várady Szabolcs szerzői lemezéről

Más művészeti ágakról

A Rumini című táncszínházi előadásról
Neked már megvan a heti Praedád?
art&design

Háttérinterjú Deák Erikával, a Deák Erika Galéria alapítójával a hazai művészeti képzésről, a pályakezdők lehetőségeiről és arról, hogy mit jelent galeristának lenni
Neil Schusterman: Kaszás. Lampion Kiadó, 2022


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés