bezár
 

színház

2009. 10. 20.
Háború utáni csend?
Muziektheater Transparant: RUHE
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Háború utáni csend? A téma a világháború. Ez máig érzékenyen hat, még ha az előadás tárgyilagos próbál is maradni, csak visszaemlékezéseket használ. És mindezt csak Schubert-zene kommentálja. Állítólag a Muziektheater Transparant RUHE című előadása zene és színház egyben. A zene zeneként hat, a színház távol tart. Nem jó értelemben távolít el.
Szkéné színház
Állításuk szerint egyformák vagyunk, történetet mesélnek, énekelnek, akár én is tehetnék így, akár én is lehetnék olyan. Spontán körbeülünk, spontán körberendezett székekkel, nem színháziakkal, amolyan toldottak-foldottak ezek a nappaliból. Ugyanígy a játszók: a Collegium Vocale Gent énekegyüttes tizenkét tagja is körbeül köztünk szétszórva, annyi különbözteti meg őket tőlünk, hogy ők énekelnek, és hogy énekléskor felállnak. Egyébként szék és ruha ugyanolyan civil, csakúgy, mint a két színész esetében.

Ami velük, a két mesélővel megtörtént, velem is megtörténhet, és ne higgyem, hogy különb vagyok, mert nem. Ők úgy csatlakoztak a háborúban az SS-hez, ahogy mi is csatlakoznánk, ha behálóznának minket, ha nem is tudnánk róla. Talán azt hivatottak bizonyítani, ők csak belesodródtak az eseményekbe, s hogy nem tehetnek róla. Empatizálni kéne, és felmenteni.

Ez esetünkben nem igazán megy. A színésznő – egyébként gyönyörű angol kiejtéssel mondja visszaemlékezését – próbál természetes lenni, és mi sem egyszerűbb ennél, ha egyszer a mindennapok ruháját hordja, nincs se jelmeze, se szerepneve. Spontán játszik, játssza a spontánt, megakad, nyökög, ahogy szoktunk. Mert a mesélés, beszélés ezzel jár. Az ember keresi a szavakat, főleg ha kínos a téma, ha háború a téma, és akadályozza a személyes zaklatottság, az átélt borzalmak.

Mégsem megy. Túl szép, túl kidolgozott a hezitálás, a szókeresés, a spontán történetmondás. Nem könnyű természetesnek lenni. Mert ott az arcára ragasztott mikrofon – ezen a smink se segít. Látom. Ott járkál köztünk, mit tegyünk, érzem, ahogy játszik. Játssza a hétköznapit, a „nem színházat”, hanem valóságot. Ez pedig nem könnyű, mert a Millenárison vagyunk, mert színházjegyet vettem. És mert annyira próbál természetes lenni, hogy az mesterkéltté válik. Az arcunkba kiabál, mutogat. Mesél az SS-kórházról, a sebesültekről, a menekülésükről. Bárki kerülhet az ő helyzetébe, és sajnálom is ezeket az embereket, remélem, én nem kerülök ilyenbe, vagy leszek elég erős, hogy ne csatlakozzak, de vele nem tudok együtt érezni.
RUHE
A férfi mesélőnk SS-katona lett annak idején, nem is érti, hogyan. A lövészárok vált otthonává, a háborún kívüli világ volt furcsa. Persze, most meg a színház akar valóság lenni, hogy magunkra ismerjünk, tudjuk, csak a véletlenen múlt, hogy ez a bácsi állt fel közülünk történetét megosztani, megtehette volna bárki más is. Elvileg tehát most a színház a valóság maga, ami azon kívül van, az a furcsa. De minél közelebb akarják erőltetni a színházat, annál távolabbinak érzem, annál kevésbé tudnak belerángatni.

Ellenben forduljunk a művészethez – ezt javasolják ők is. Az énekesek feljebb lépnek, székre állnak, onnan énekelnek háromszor húsz percet. Ez nagy szerencse. Egyrészt, mert Schubertet daloltak, a nyugalmat árasztót, másrészt mert nem akárhogyan. Az ember benne ül a zenében, körbeéneklik – az ötlet, a hatás nem új, de attól még nagyszerű; külön is hallatszanak a szólamok, egyben is, fentről jön; a zene mindenek felett. Ők kezdik az előadást, átvezetik az egyik történetet a másikba, majd lezárnak.

Hogy miért pont Schubert, nem tudom. Ha a német dalszövegből kellett volna kiderülnie az összefüggéseknek, akkor nyilván feliratozták volna. Így azonban maradt a feltételezés, hogy szükség volt a nyugodt, békés lezárásra, a Ruhéra, a Nyugalom című dalra, és akkor már elé tették a többi Schubertet – mindenesetre jól tették: annak a maga lazító erejével volt szívdobogtató hatása.

A végén, tehát a Ruhe közben az énekesek elvonulnak, énekelve kivonulnak. Kilépnek a valóságjátszás teréből, ők talán elhatárolódnak, kis különítményben él a zene tovább. Így nem tudja félbeszakítani őket a hangokat eltorzító történetmondás, mint eddig. Most már nem fölöttünk lebegnek, hanem a kottatartójuknál állnak félkörbe, tőlünk messze énekelnek a terem sarkában. A flamand Annelies Van Parys improvizációszerű művébe folyik át, így torzul el, és válik maibbá Schubert darabja. Amíg köztünk voltak, addig is nagyszerű volt, olyan valóban egyszerűen. Egyszerű volt, mint egy profi énekegyüttes. Hangvillával, kezdőhang-megadással, pici vezényléssel, szép hanggal és összhanggal. Nem tettek úgy, mintha nem zenélnének.

Armando, Hans Sleutelaar: RUHE

Muziektheater Transparant (Belgium)

Próza: Carly Wijs, Tom Jansen
Ének: Collegium Vocale Gent

Zene: Franz Schubert, Annelies Van Parys
Színpadi adaptáció: Tom Jansen, Josse De Pauw
Díszlet, fény: Herman Sorgeloos

Rendező: Josse De Pauw

Millenáris Teátrum
2009. október 16.

Budapesti Őszi Fesztivál


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Mátrai Diána Eszter --

Budapesten születtem, itt végeztem angol, magyar és színházi dramaturg szakot. 2008 óta vezetem a prae.hu színházi rovatát. Szeretem Mozartot, Shakespeare-t, a somlói galuskát és a világbékét. S hogy magamról is mondjak pár szót: távol áll tőlem az önirónia.


További írások a rovatból

színház

Fel kell rúgnunk a színpadot! Fel kell rúgnunk a színpadot!
Interjú Sardar Tagirovskyval
A Katona Klub előadása a Katona József Színház Sufnijában
Shakespeare Amit akartok (Vízkereszt) a Szkénében
színház

Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma
Csórics Balázs Lélektükrök című önismereti irodalmi estjének napok múlva is dolgozó visszhangjai

Más művészeti ágakról

Corneliu Porumboiu: A hegyek szigete
Kövek. Barkácsolás, gyűjtögetés és Adalbert Stifter


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés