Az ausztriai Rechnitz kastélyában 1945-ben Batthyany-Thyssen Bornemisza Margit grófnő estélyt adott. A kedélyes mulatozás vérfürdőbe torkollt, mely során a helyszínen vendégeskedő náci vezetők kétszáz magyar zsidót lemészároltak. Az ügyet, bármily katasztrofális is, nem igazán beszélték ki az idő során, sőt, akkoriban sem lett következménye, nem történt felelősségre vonás. A grófnő Svájcba menekült, és a többi résztvevő is elszökött.

A Jelinek-darabban nem jelenik meg a rechnitzi mészárlás maga. Ehelyett két nő és három férfi hírnökként mondja el a történteket – ókori dramaturgiára hajaz ez az ötlet. A hírnökök eszegetnek, öltöznek, vetkőznek, a szekrényként is funkcionáló fal mögül (melynek teljes szélességébe ajtókat építettek) egyebek között hol fegyverek kerülnek a színpadra, hol ruhadarabok vagy éppen ételdobozok. Stilizálva mozognak a zenére; állóképbe ülnek, ami mulatságos: úgy indul, hogy a színre került fegyvert valaki a testével el akarja takarni, és ehhez csatlakoznak egyre többen, végül kialakul az ötös szoborcsoport – egy természetellenes póz, mintha mi sem lenne természetesebb.

Vagy az ajtófal lehajtható székein ülnek egymás mellett, fogják egymás térdét, vállát, ki mit, a fiatal lány szétteszi a lábát, később meg masszíroztatja azt. Sőt végül a csokitorta csokikrémje folyik le rajta. Tudja itt mindenki, hogy rossz dolgok történnek, de most mit tegyenek? Élik az életüket. És ezt a rosszat, olyan szenvtelenül, máskor pedig olyan békét árasztó műmosollyal adják elő, hogy evidensek az idézőjelek. Itt csokoládés lesz a vár fala, a kezük, a lábuk; ott véres volt.

A darab és annak előadása hátborzongató s félelmetesen groteszk. A komor témát olykor humor hatja át, fanyar humor, folyamatos groteszk játék, a németek önironikus megjegyzéseivel. Nem fogjuk a hasunkat a nevetéstől, nem is idegesítő vagy felesleges poénkodásnak éljük meg a szellemességet. Ez is, mint a műmosoly, inkább eszköz: kontrasztot képez a vérfagyasztó borzalommal, és így hangsúlyozza annak szörnyűségét. Lehetetlen nem összevetni az előző nap látott RUHE-val (a Budapesti Őszi Fesztivál szintén háborús témájú vendégelőadásáról van szó): a Rechnitz idézőjeleivel, kritikusságával és önkritikusságával ellentétben az önmagát nagyon is komolyan vette – és ezáltal vált komolyan vehetetlenné.

A Rechnitz német szövege igen ütős. Nagyon sűrű, nagyon gyors, így az ember egyrészt önmagában nehezen tudja követni az ehhez sűrűségben is passzoló, pergő feliratokat. Másrészt az elhelyezésük se sikerült jól a Thália Színház színpadának két oldalán: a nézői látószögbe vagy a felirat, vagy a színpad fért bele, így a kettőre egyszerre figyelni nagyon nehézkesnek bizonyult.

A szöveg különlegessége abban is rejlik, hogy a konkrét kastélybeli események csak az időnként elejtett megjegyzésekből rakhatók össze, következtethetők ki az erre vonatkozó kerekperec kimondott mondatok híján. A témáról hallgatni szokás. És ezt színházban mi sem jelzi jobban, mint az az abszurd helyzet, hogy hírnökök, szemtanúk nem beszélik el nyíltan a látottakat. Mégis a szavakkal küzdenek, ömlik a szó. Mint mikor egy rémálmot mesélnénk el, ami szavakkal le sem írható.

Elfriede Jelinek: Rechnitz (Az öldöklő angyal)

Hírnökök:
Katja Bürkle
André Jung
Hans Kremer
Steven Scharf
Hildegard Schmahl

Díszlet, jelmez: Anja Rabes
Fény: Max Keller
Zene: Wolfgang Siuda
Dramaturg: Julia Lochte

Rendező: Jossi Wieler

Münchner Kammerspiele, Németország

2009. október 17.
Thália Színház

Budapesti Őszi Fesztivál