bezár
 

gyerek

2010. 05. 19.
Csak "volt egyszer" egy szegény ember?
Gondolatok a VI. Gyermekirodalmi Fesztivál és Vásár kapcsán
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Csak "volt egyszer" egy szegény ember? 2010. április 30. és május 2. között a Művészetek Palotájában, több mint ötven kortárs gyermekkönyvszerző és illusztrátor részvételével lezajlott a VI. Gyermekirodalmi Fesztivál és Vásár. A fesztivál egyik célkitűzése idén is a kortárs magyar gyermekirodalom és az olvasás népszerűsítése volt. „Együtt lenni jó!” mottójával a családi együttlét, a közös olvasás fontosságát is hangsúlyozta. Nem utolsó sorban pedig a szegénységet is témájává tette, amellyel több ízben komoly társadalmi és (ezzel összefüggésben lévő) irodalmi hiányosságokra is rámutatott. Közel húsz résztvevőt szólaltattunk meg.
Sándor Csilla, a Csodaceruza főszerkesztője, egyszersmind a fesztivál megálmodója elmondta, úgy érzi, mára – hat év munkájával – sikerült a fesztivált ismertté tenni a nagyközönség számára. Ehhez a korábbi évek tapasztalatain túl hozzájárult az is, hogy sikerült szponzorokat és médiatámogatókat találni, valamint egy ideális helyszínt, a MÜPÁ-t. A kiadók kapcsolódása a programokhoz továbbra is passzívnak mondható, és „hagyományosan” az iskolásokat és a szakmabelieket a legnehezebb a programokra csalogatni, viszont a családokat nem kell külön győzködni arról, hogy „együtt lenni jó”, mindig igen aktívak.

Idén a könyvfesztivált és a gyerekkönyvfesztivált időben csupán egy hét, a fejekben azonban legföljebb az a bizonyos „gyerek” szó választotta el. Holott a XVII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál és a VI. Gyermekirodalmi Fesztivál és Vásár hivatalosan még névrokonságban sem áll egymással. „A Nemzetközi Könyvfesztivál Gyermek(b)irodalmi rendezvénye teljesen más forrásból táplálkozik, a rendezők is mások, mégis találkoztam olyan írással, amelyik összemosta a kettőt. Ebből a szempontból szerencsétlen volt az időpontválasztás, nehéz volt újra mozgósítani a fáradt gyerekkönyvkiadókat, de azért például a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése színesítette a programjainkat” – mondta el Both Gabi, a Csodaceruza szerkesztője, a fesztivál egyik szervezője.

Both Gabi szerencsés konstellációról is beszámolt: a Népszabadság százezer példányban jelentette meg a fesztivál nyitónapján azt a kiadványt, amelyben az elmúlt 10 év 50 legjobb gyermekkönyve szerepelt. Elsősorban Nyulász Péter és Pompor Zoltán, de Győri Hanna és Gombos Péter is sokat segített abban, hogy létrejöhetett, Kuczogi Szilvia, a Népszabadság projectvezető igazgatója pedig minden segítséget megadott hozzá. „Tudomásom szerint ekkora publicitást még soha nem kapott a magyar gyermekirodalom – tette hozzá Both Gabi.

Nyulász Péter, a lista ötletgazdája elmondta, a megkeresett szakmai partnerek komolyan vették az ötvenes ajánlatok összeállítását. A javaslatok alapján világossá vált, hogy a közönséget is be kellene vonni – így indult el a közönségszavazás az Egyszervolt.hu-n. Az is látszott, hogy a végeredmény komoly érdeklődésre tarthat számot. „A fesztivál szakmai programjain kiderült, ennél is többről van szó: a lista léte, a listán található művek műfaji jellege hivatkozási alapot jelent, s komoly szakmai felvetések fogalmazódtak meg.
A lista tehát minden bizonnyal tudományos értékű elemzéseket generál, várhatóan orientálja a vásárlói-olvasói érdeklődést is, minek nyomán akár a kiadói-kereskedői gyakorlatot is befolyásolhatja.”

A szakmai ajánlatok alapján a Friss Tinta! című antológia, a közönség szavazatai szerint Bartos Erika Anna, Peti és Gergő sorozata, a két lista összesítése alapján pedig Berg Judit Rumini című könyve végzett az élen. Berg Judit megkeresésünkre elmondta, szerinte néhány jó és fontos könyv, szerző lemaradt például a szakmai listáról, mint ahogy azt is eldönthetetlennek érzi, hogy egy könyv a 15. vagy a 37. helyen szerepeljen-e. „A Rumini sikere hatalmas boldogság és büszkeség – még akkor is, ha pontosan tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen listák mennyire esetlegesek” – mondta.

Nyulász Péter úgy véli, a hirtelen ötletből született „listázás” képes lesz akár évi rendszerességgel működni. „Talán ez az a forma, amely hozzásegíthet minket egy olyan kommunikációs eszközhöz, amely rendszeresen eljuttathatja a legfrissebb, értéket hordozó gyermekkönyvek hírét a budapesti nagykörúttól távolabb eső vidékekre is.”

Top 50

A „budapesti nagykörúttól távolabb eső vidékek” nemegyszer szóba jöttek más kontextusban is. Például a meseíró és illusztrációs pályázat kapcsán, amelynek az Európai Unió „Szegénység és a Társadalmi Kirekesztettség Elleni Küzdelem Nemzetközi Éve” kapcsán a szegénység és a társadalmi kirekesztés volt a témája.

Háy János, a meséket elbíráló zsűri elnöke már a díjkiosztón a zsűri csalódásának adott hangot; tapasztalataikat Győri Hanna összegezte. Egy pályázat margójára című írásában kifejtette, a pályázatra beérkező elbeszélések zöme mind helyszínében, témaválasztásában, mind narrációs eszközeiben megmaradt nagyjából a Nyugat első nemzedékének hagyományánál, és általában ezt a hagyományt is rontott formában őrizte meg, beengedve a hatásvadász, giccses elemeket. „A szegénység esetében a meghatás, az együttérzés szimpla kihívása (…) elfedi a problémát, és gátja a megismerésnek. Mivel a művek gyerekeknek születtek, ezért sokszor próbálnak lemenni egy elképzelt gyerekszínvonalra, (…) csakhogy ez a művi naivitás kevés kivételtől eltekintve gügyögésbe fullad, ami a gyerekek lenézése. A gügyögés másik oldala a mindentudás álarcát magára öltő didaxis, mely a cselekményt nem a figurák jellemének függvényeként kezeli, hanem a mondanivaló szolgálatába állítja (…), ezzel hiteltelenné téve a szöveget.”

Ezt a gondolatot – noha nem is a dilettáns művekről beszélt – megerősítette Lovász Andrea is A téma agressziója című előadásában. „Napjaink szocio-kulturális viszonyai között az egyik legtöbbet hangsúlyozott kérdés az értékszférák különbözőségének nemcsak megtűrése, de pozitív előjelű elfogadása, egyáltalán a másság, különbözőség személyes és szociális integrálása. (…) A negatív előjelű egzisztenciális és szociális kérdések szerepeltetése gyerekirodalmi (vagy azzá vált) művekben (…) nem új jelenség. Már a népmesék is úgy kezdődtek, hogy »élt egyszer egy szegény ember«. Csakhogy (…) a mesék sosem magáról a szegénységről, árvaságról, kitaszítottságról, fogyatékosságról szóltak, hanem éppen arról, hogy mindezek majdhogynem lényegtelen tulajdonságok, hiszen a boldogulás, boldogság ezektől független.”

Lovász Andrea hangsúlyozta: Móra és Móricz gyerekirodalmi hagyományának köszönhetően az árvasághoz, szegénységhez olyan érzelmi, kötelező etikai viszonyulási formák tapadtak, amelyek egysíkúvá teszik a befogadást. Az emocionális olvasat egyik csapdája az, hogy az olvasók együttérzésére számítva éppen a hős elkülönbözőségét, fogyatékosságát erősíti, így fel- vagy megoldást nem kínál, hiszen a minél erősebb érzelmi hatás kiváltásáért, a katarzis eléréséért a szerzőnek az az érdeke, hogy a hőst mindvégig szerencsétlennek, árvának, nyomorultnak láttassa. Ha a szerző maga is kizárólag érzelmi munkát vár az olvasójától, a szemléleti távolság teljes megszüntetésével éppen saját irodalmiságát, szöveg-létét negálja. „A meghatottságtól megremegő hangok között kevés az okosan, jól megírt szöveg, kevés az irodalom.”

És kevés az irodalom, szinte nincs is, ha a „felnőtt” irodalom és a szegénység kapcsolatát vizsgáljuk, derült ki abból a beszélgetésből, amely szándékosan az irodalom egésze felé nyitott.

Bódis Kriszta

Ennek során Bódis Kriszta kifejtette, úgy véli, az emberi teremtőképesség misztifikálása hatalmi kérdés, ám az alkotás képessége belső lehetőség, tehát egy fölszabadító szemléletváltás eredményeképpen könnyen hozzáférhető mindenki számára. Egy olyan attitűdöt képviselt, amely tolerálja a sokféleséget, s bár nem kívánja megszüntetni a „nagy művész” vagy a „nagy mű” mítoszát, elengedhetetlennek tartja, hogy egy kevésbé esztétizáló, a jelenlegitől eltérő társadalmi és lélektani aspektusból tekintsünk alkotásra, alkotóra – vagyis hagyjuk megszólalni a mélyszegénységben élőket, és tekintsük irodalomnak élettörténetüket.

Kiss Ottó szerint is a leghitelesebben az tud beszélni az adott társadalmi rétegről, aki benne él, onnan jön. „Jó esetben egy-egy réteg kitermeli magából a tehetségeket, azt az írót például, aki aztán mindnyájunknál autentikusabban és erős, irodalmi értékkel is bíró nyelven tud megszólalni, mint ahogy ez mondjuk Tar Sándor esetében is történt. Ha van feladat, akkor ezt az önkifejezést segíteni, ahogy azt bizonyos értelemben Bódis Kriszta évtizedek óta csinálja.”

„Futkároz a hátamon, sokunk hátán a hideg, ha az irodalom feladatáról hallok – így Parti Nagy –, holott nyilván ad magának feladatot az irodalom, adnak az írók maguknak, s ennek a feladatadásnak nem lehet, hogy ne legyenek szociális aspektusai, már csak azért is, mert a művészet egyszerűen nem állhat a gazdagok, sikeresek, győztesek oldalán. Szóval teszem a magam módján, de ne adják feladatba.”

Závada szerint: „Van a kérdéskörnek az a nézőpontja, hogy a mai szegénység rettentő valósága és szubkultúrája – különösen az ebben felnövekvő ifjúság – hogyan lehet (és hogyan kéne legyen) egyfelől élvezője-olvasója, másfelől alkotója-teremtője az irodalomnak. Ennek egy további kiágazása az a probléma, hogy ha a nyomorban élő fiatalokat segítő akciók között (nevelési-szocializációs céllal) írásra ösztönző foglalkozások is vannak, akkor miféle célkitűzésekkel, ösztönzésekkel érdemes motiválni azokat a fiatal alkotókat. Én arra hajlok, hogy tudatosítani kell: az, hogy ezek fiatalok a saját életükről írnak, vágyaikról, elképzeléseikről hírt adnak, az övéik jelenét-múltját dokumentálják, az önmagában is nagy érték – minden további nélkül is.”

Kiss Ottó elmondta: „Én arról a vidékről írtam, írom a prózáimat, ahonnan jöttem, és az a mindennapi valóság, ami ott természetes, innen nézve szegénységnek tűnhet; az a próza, amit többé-kevésbé realisztikusnak szántam, máshonnan nézve erős fikció.”

mesegyár

Az „erős fikció” kategóriájába tartozik az a Magyar Gyermekkönyv Intézet is, amely egyelőre csak virtuálisan, a facebookon létezik. „Az elképzelés annyira reális, amennyire komolyan vesszük – állítja Pompor Zoltán. Nagyon nagy szükség lenne egy olyan koordináló intézetre, egyesületre, alapítványra – nevezzük bárhogy –, amely a gyermekirodalomban az utóbbi években tapasztalható pozitív tendenciákat szervezett mederbe terelve országosan, több fórumon tudná képviselni a gyermekkönyvek ügyét. De amíg megelégszünk azzal, hogy a virtuális térben elméletileg támogatunk egy fiktív szervezetet, és elnézzük, hogy két-három szent őrült idejét, pénzét áldozza arra, hogy újságot adjon ki, konferenciát, fesztivált szervezzen, s mi eközben nem csinálunk mást, mint nyomunk egy Tetszik-et, akkor nem fog a közeljövőben megvalósulni.” Bizakodásra ad okot, hogy az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum – amely kb. 65.000 kötetes gyermek- és ifjúsági irodalom különgyűjteménnyel rendelkezik – nemegyszer felajánlotta: falai között helyszínt biztosítana az intézet számára.

A szakembereknek szóló rendezvények között került sor a Könyvtári Intézet aktuális sokrétű olvasásfejlesztési programjának, azon belül kiemelten a Családi Olvasás Éve program bemutatására. „Mondhatnánk azt is, hogy ez a mi »zöld« programunk – foglalta össze Bartos Éva. Ahogyan a környezetvédők féltik és óvják bolygónkat, ezen keresztül az emberek egészségét, biológiai jövőjét, úgy szeretnénk mi »szellemi zöldekként« a humán értékek védelmében az emberek mentális egészségét, érzelmi és intellektuális igényességét és harmóniáját megóvni az olvasás, a könyvek, az irodalom jelentőségének hangsúlyozásával. Az emberi erőforrásokba való beruházás, beleértve az olvasásfejlesztést is, szerves része annak a nyitásnak, mely a családok megerősítésével a társadalom belső békéjéhez vezet.”

A Családi Olvasás Éve programsorozat elsődleges célja különböző olvasásfejlesztő és népszerűsítő programok szervezése minden korosztály számára, valamint a könyvtárak szerepének meghatározása az olvasóvá nevelés folyamatában, elsődlegesen pedig
az olvasási kompetenciák – beleértve a digitális írás-olvasást is – fontosságának hangsúlyozása.

Fenyő D. György magyartanár szerint, aki a Mit olvasnak a gyerekek? beszélgetést vezette, „az életkor előrehaladtával a gyerekek az internetet olvassák, de azt is látnunk kell, hogy az interneten mindenfélét olvasnak, jót és rosszat is – vagyis ezzel csak annyit mondunk, hogy egy más csatornán olvasnak, mint a korábbi generációk. Ha az internetezést a televíziózással állítjuk szembe, akkor például azt látjuk, hogy a világhálón egészen másként szocializálódnak a gyerekek, mint a tévé előtt, és meggyőződésem, hogy sokkal több optimizmusra ad okot ez a fajta szocializálódás.”

Olvasó gyerek, gyerekolvasó

A fesztivál egyik önálló projektje a Mesepiac volt. Paulovkin Boglárka úgy fogalmazta meg a piac célkitűzéseit: lehetőséget kívánt biztosítani a gyerekkönyvkiadók számára, hogy válogathassanak eddig még kiadatlan anyagokból, illetve az ezeken a munkákon keresztül bemutatkozó szerzőkből és illusztrátorokból. Utóbbiakból nem is volt hiány: a illusztrációs pályázaton fődíjas Rófusz Kinga éppúgy bejelentkezett a piacra a „portékájával”, mint az az édesanya, aki a saját gyerekei körében már sikeres mesefüzérét hozta el megmutatni. Kiadók azonban – többen ugyan „igazolt hiányzással” – nem vettek részt az eseményen.

A találkozás egyfajta műhelyhangulatot mégis biztosított: „Sokszor többet ad egymás munkáinak megismerése, sajátunkkal való összehasonlítása, mint bármilyen kiadói randevú. Segít elhelyezni önmagunkat ezen a bizonyos mesepiacon. Nem szeretem, hogy csaknem kizárólag személyes kapcsolatok, ismeretség által kerülhet az ember a kiadás közelébe. Egyébként is elég zártnak tűnik azok köre, akik a »minőségi« mesekönyvek körül tevékenykednek. Ennek nem kellene így maradnia. Az, hogy nem jöttek el a kiadók, szépen szimbolizálja, hogy sokszor el sem jut a kiadókon belül a megfelelő asztalra egy ajánlat, egy kézirat.”

Lackfi János Aranysityakban

A fesztiválról szóló összefoglalásból természetesen nem lehet kihagyni a gyerekeknek szóló programokat, ám szinte képtelenség ezek közül igazságosan válogatni. Radnóti Blanka, a fesztivál arculattervezője egy „mesegyárral” szimbolizálta a fesztivál sokszínűségét. És valóban „gyártódtak” mesék a helyszínen is: Berg Judit például két méreten aluli, béka méretű kis dinóról talált ki egy történetet, akik a zsírkréta korszakban éltek az idők hajnalán. Három illusztrátora, Gévai Csilla, Kálmán Anna és Pásztohy Panka igyekeztek követni a mese alakulását és a gyerekek kívánságait.

Közös mesehallgatásra is lehetőség nyílt, az Örkény Színház színészeinek jóvoltából. Bíró Kriszta a Hallgass ide! sorozatról beszélt. „Úgy gondolom, a kicsik jó értelemben vett »színházi nevelése« – ami persze rémesen hangzik, csak hirtelen szellemesebb nem jut eszembe –, ott kezdődik, hogy meséket interpretálunk nekik. Aki éppen olvas, nem »szerepel«. A mesék között (ha kell: alatt) beszél a gyerekekhez, esetleg válaszol a kérdéseikre. A történetnek a gyerekek fejében kell képet nyernie. Nem film, nem tévé, nem számítógép, nem kütyü – emberi hang által. Így lehet megmutatni ennek a korosztálynak, hogy a színház nem valami poros múzeum. Élvezhető és átélhető.”

Lackfi János az Aranysityak antológia bemutatója kapcsán elárulta, izgult, vajon hányan jönnek el, hiszen szombat reggel 10 óra nem ideális időpont. Pesszimista elképzeléseire rácáfolva mégiscsak összegyűlt 50-60 ember, köztük 8-10 szerző. Elmondta, beszélt olyan érdeklődőkkel is, akik Pécsről vagy Szegedről jöttek fel a fesztivál s benne az antológia kedvéért. „A közönség humorra és szépségekre fogékonyan reagált, jó hangulat lengte be az amfiteátrum gyanánt lépcsőzetes, felül nyitott Zászlóteret. Szép reggel volt.”

Nádori Lídia, aki – nem egyedül a fesztivál szereplői közül – „több funkcióban” is fellépett, Marék Veronikával, „az idő nagy művészével” beszélgetett. „ A közönségben ült olyan anya, aki a kislányát Annipanni után nevezte el Panninak, de olyan gyerek is, aki még egyáltalán nem ismerte Marék Veronika meséit. Mindannyian elbűvölten hallgatták. Ilyenkor szokták föltenni a kérdést: mi a titka? Mert tényleg nem mondott semmi rendkívülit vagy megrendítőt, de még fergetegesen humorosat sem. A saját életéről mesélt, főleg a gyerekkoráról, meg arról, hogy a gyerekkorában föltalált játékokat, rajzokat, meséket hogyan mentette át a felnőtt, alkotó életébe. Aztán megmutatta a bábokat, meséinek főhőseit, elmondta mindegyikről, hogy mi a története. A bábok megelevenedtek a kezében, átvették a szót, kezet fogtak a bátrabb gyerekekkel. Végül néhány kedves, szellemes verses képrejtvénnyel szórakoztatta el a közönséget.

Szóval: miért hallgattuk tátott szájjal, karonülőktől apukákig? Talán az elbeszélés és a beszélgetés nyugodtságára csodálkoztunk rá. Hogy mennyire ironikusan, vagy éppen fájdalmasan egyszerűek tudnak lenni a dolgok, amik szeretnek bonyolultnak látszani. Időművészetileg pedig nélkülözhetetlen erény, hogy Marék Veronika tud összpontosítani. A tárgyra, amiről beszél, az emberre, akivel beszélget. Így aztán magától értetődő, hogy fölötte nem jár el az idő.”

Nádori Lídia, a Sárkány a lépcsőházban című mesekönyv szerzője péntek délelőtt egy csapat óvodással találkozott. „A legfőbb tanulság az volt, hogy ötven óvodással is kiválóan el lehet beszélgetni, lehet nekik mesélni, lehet rájuk figyelni külön-külön, és együtt is. Egészen addig, amíg be nem lép a képbe a többi felnőtt, akik megpróbálják »mederben tartani« a beszélgetést.”

A felnőttek másként is csalódást okoztak. Kedves Ismeretlen címmel könyvgyűjtő akció indult a mélyszegénységben élő gyermekek számára (a Literán tévesen jelent meg: nem az Olvassunk együtt! mozgalom keretén belül). A szervezők azt kérték – innen a cím –, hogy minden könyvhöz társuljon egy szöveg is, amellyel az adományozók megszólítják a leendő olvasót. „Szörnyű csalódással töltött el az a tény, hogy ellopták azoknak a könyveknek a jó részét, amelyeket megcímeztünk, üzenetekkel láttunk el” – mesélte Both Gabi. Az is nagyon rosszul esett, hogy a Cellux csoport által tervezett nagyszerű malacpersely tartalmát szintén közkincsnek tekintették, és a nagyobb címletű bankjegyeket eltulajdonították belőle!”

Kedves Ismeretlen könyvgyűjtőakció

Boldizsár Ildikó mesekutató Volt egyszer egy szegény ember című előadásában a népmesei szegénységről beszélt. Elmondta, ez a szegénység: belső szegénység, valamely képesség hiánya. E belső szegénységből eljutni egy gazdag birodalomig, a királyságig, nem anyagi javak megszerzését jelenti. Sokkal inkább arról szól, hogy a bennünk lévő király milyen módon befolyásolja életünk minőségét.





nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tamás Zsuzsa --


További írások a rovatból

Mészöly Ágnes válaszai a prae.hu körkérdésére

Más művészeti ágakról

Serge Bloch - Davide Cali: Moi, j’attends / I Can’t Wait / Alig várom
Christof Kurzmann és Mats Gustaffson duója az Újbudán
irodalom

Mosoly, sellők és sorok Mosoly, sellők és sorok
Margó 2019 – Umami, Darvasi László, André Aciman
art&design

Arcátlan Arcátlan
Klímariadó! - 19. ARC Közérzeti Kiállítás


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés