Azonban ne várjunk „valódi” naplót, már a könyv copyright-oldalán figyelmeztetnek bennünket, hogy a (számomra egyébként nem teljesen érthető módon tűzijáték alcímet viselő) regény fikció: „Az e könyvben szereplő karakterek — a valóban létezett történelmi szereplőket leszámítva — mind teljesen a képzelet szüleményei, bármilyen hasonlóságuk bármely élő vagy holt személlyel teljességgel a véletlen szüleménye, amiért a szerző vagy a kiadó felelősségre nem vonható.” Eme suta szóismétlésektől bájos mondattal egyszerre avatódnak a felismerhető és megnevezett alakok történelmi személyiséggé, illetve hárítódik el minden felelősség az esetleg nem túl kedvező fényben feltűnő szereplők lehetséges támadásai esetén — a felismerhető, valós névvel nevezett figurák közül azonban mindössze egy kapja meg, felesleges túlzásokba is esve a magáét: a Dániel nevű elbeszélő saját közegéből egyedül egy bizonyos Vágvölgyi B. Andrást emleget rendre negatív felhangokkal, nagyképűnek, felvágósnak, önzőnek és önfejűnek, olykor arrogánsnak láttatva. Mintha a szerző nem tudott volna mit kezdeni magával: bár saját szerepét nyilván fontosnak látja (helyesen), valamiféle eltúlzott szerénység (talán álszerénység?) vitte e túlzásokba, hiszen a Vágvölgyi névre hallgató szereplő gyakorlatilag nem tud úgy megjelenni Vágvölgyi regényében, hogy ne kapna legalább egy pici kis rosszallást.

 

 

A „napló” vezetője, Dániel a Fidesz-közeli társaságok aktív embere, ilyenként utazik különböző delegáltakkal például Londonba és az Egyesült Államokba — pozicionálása viszont korántsem megnyugtató, még ha a legtöbb esetben a szerző életeseményeire is ismerhetünk a vele történtekben, máskor azonban inkább elbizonytalanít például a már-már irracionálisan alakuló szexuális életét is bemutatva (nem számoltam össze, hány nőt dug meg, miközben azért van „komoly csaja” is). És még inkább problémás az időbeli elhelyezése is: a naplóformának megfelelően napi beszámolókat kapunk, azaz a leírás, az események megörökítésének ideje voltaképp egybeesik a megtörténtükkel, azonban néhány alkalommal olyan megjegyzéseket olvashatunk, melyek erős utóidejűségre utalnak, vagyis az eseményektől (és a fikció szerinti megírásuktól) jókora, legalább tíz-tizenöt évnyi távolságot mutatnak. A naplót hiteltelenítik azok a kvázi-üresjáratok is, melyek — jobb híján — az adott napi sajtótermékek szalagcímeit sorolják föl, olykor kommentárral is ellátva, bár ezek mind dokumentumértékűek. Ám ezeken kívül a naplóban rögzített események a rendszerváltozás időszakának egy izgalmas perspektíváját mutatják meg, az Ellenzéki Kerekasztal működésének anomáliáit, belső és külső vitákat, a különböző érdekek és ambíciók konfrontációkkal teljes találkozásait; a függelékben jó pár korabeli Vágvölgyi-cikk és ‑interjú olvasható. Valamint tanúi lehetünk a Magyar Narancs lapnév születésének is — és meg kell mondjam, az eredetileg tervezett (R)evolúció név, khm, elég béna lett vón.

 

Dániel könyvét két fő eseményszál szakítja meg állandóan: a Ponyvaregény felcímű nem kicsit túlbonyolítva építi fel a „rózsadombi paktum” névvel jelzett városi legenda történetét, azaz a regény keretei között (megfelelően hosszú felvezetés után) valóban lejátszódik ama rózsadombi villában a különböző államok (USA, Szovjetúnió, Izrael és Magyarország) titkosszolgálatosai között az a bizonyos pókerparti, illetve „összejöttek az amerikaiak meg a szovjetek meg a zsidók és a magyarok is, és elosztották az országot […], a szovjetek, jó, most már mindenki kemény, mint a vídia, szóval az oroszok kimennek, de egy csomó mindennel bent maradnak […] Az amerikaiakat csak a Tungsram érdekli, semmi más! És azt már megkapták. […]” És hogy teljes legyen a kép: „— De akkor ki kerül az oroszok helyére? […] — A zsidók.” (541–542) Nagyon erős slusszpoén, hogy mindezeket a „»Natasha« fn. szt. tiszt” mondja el egy Lenin körúti manikűrösnek — egyértelműen dezinformálási céllal. A másik fő ág a Keserű belügyi romantikáé, melynek „főhőse”, Bakos Kálmán, a BM III/I-es osztályának különleges munkatársa, az államszocialalista berendezkedés hűséges és feltétlenül lojális pártkatonája (ilyenként az „ideális funkcionárius”), aki folyamatosan próbálja az ellenzék mozgolódásait befolyásolni, leginkább megakadályozni, ám egy idő után már csak rezignáltan figyeli az eseményeket, majd maga is részt vesz az említett rózsadombi találkán.

 

A három fő szálnak van ugyan néhány érintkezési pontja, ám nem érzem szerkezetileg jó megoldásnak, hogy ezek nem valóban elkülönülten (külön fejezetekben), hanem egymást váltva, a „napló” napi bejegyzései közé ékelődve szerepelnek. Így, bár nem nehezen követhetőek a különböző események, de a „párhuzamos vágás” egy ekkora terjedelmű regényben mégsem működik oly jól, mint egy filmben működhetne — olvasva inkább tűnik föl fárasztónak és túlbonyolított modorosságnak ez a megoldás. Különösképpen akkor, ha a fő szálak mellé nagy ritkán újabb „melléktémák” néhány tétele is keveredik (például a Kávéház darabjai).

 

 

Mindezeket összevetve sem elfecsérelt idő Vágvölgyi regényének végigolvasása (bár a csuklót ugyancsak megviseli) — ha nem sikerült is maradéktalanul jól megalkotni ezt, mégis fontos események tanúi lehetünk testközelből, illetve valóban szórakoztató részletei sok mindenért kárpótolnak.