A Hollandiában élő flamand írónő 1989 nyarán utazott először — Konrád György műveinek hatására — hazánkba, s így lett második kelet-európai élménye Magyarország. Eme élmény meghatározó mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ezt követő háromnegyed évben még háromszor látogatott ide, s így bár külső, mégis nagyon közeli megfigyelője lehetett a magyar rendszerváltozás eseményeinek. Szemléletmódja révén persze az otthonról hozott humanista-liberális elvek híveivel kerül elsősorban kapcsolatba (de nem kerülhető meg a nyelvismeret hiányosságának kérdése sem: „nekem, aki Nyugatról érkeztem, könnyebb volt kapcsolatba kerülnöm az SZDSZ-es körökkel, és […] sokáig tartott, amíg végül találtam egy MDF-est, aki nem csak magyarul beszélt” — fejtegeti Jeszenszky Gézának [285–286]), de ugyanolyan kíváncsian hallgatja meg minden oldal képviselőjét, sőt keresi a kapcsolatot, a párbeszéd lehetőségét a többi nagyobb párt aktívabb tagjaival.

Személyes hangvételű tudósításai előbb persze jellemzően nem a politikai események köré épülnek, bár szállásadói révén alapos betekintést nyer a korabeli magyar viszonyokba, közállapotokba és az uralkodó mentalitásba egyaránt. Részt vesz a Hősök terén Nagy Imre és társai felravatalozásán, de ekkor még sokkal inkább érdeklik az írók (ahogy ugyanekkor Mészöly Miklóst is: „A francia sajtó öt napon át ostromolt minket, mindenki csak a politikáról akart beszélni, elegem van!” — fakad ki szerzőnknek [22] egy írókonferencia közben); ezért inkább látogatja meg Konrád Györgyöt, keresi fel Eörsi Istvánt, vagy tesz többnapos utazást az Alföldön Mészöllyel. De a levegőben természetesen nagyon „benne van” a változás, így készülhet dokumentumfilm Nógrádban egy 1956-os gyilkosságról, melynek forgatásán Joris ugyancsak megjelenik Schiffer Pál rendező mellett, vagy így lehet szó Egerben az akkor még állami tulajdonú dohánygyár magánosítási terveiről. Egy zalaegerszegi SZDSZ-rendezvényre pedig már Kőszeg Ferenc autójában, Demszky Gábor és Hodosán Róza társaságában érkezik — innentől kezdve egészen otthonosan forog e körökben, s egyre inkább a politikai fordulat izgatja. Későbbi látogatásai alkalmával is elsősorban az SZDSZ-közeli figurákkal mozog együtt, kíséri őket kampányrendezvényeikre, emberközeli portrékat kapunk a nevezetteken kívül többek között Kenedi Jánosról és Rajk Lászlóról; de közben találkozik Jeszenszkyvel vagy épp az irodalomtudósból MDF-szóvivővé lett (és az SZDSZ-ről meglehetősen leegyszerűsítő véleménnyel bíró) Kiss Csabával és az MSZMP- majd MSZP-tag Simonyi Andrással is.

 

Őszi útját a Nádas Péterrel való találkozással kezdi, aki megkapó őszinteséggel és közvetlenséggel nyílik meg az írónő számára — a regény talán legemlékezetesebb részét alkotják ezek az oldalak. Nádas maga is élénken érdeklődik az aktuális események iránt, gyakrabban utazik Budára is Gombosszegről, potenciális SZDSZ-szavazó, bár erős fenntartásai vannak: „nem igazán tetszik a doktrinér múltjuk, de náluk jobbat nem tudok”, jelenti ki (249); a vidéken jóval népszerűbb MDF-ről viszont határozottan rossz véleménnyel van, a választások után pedig egyenesen ezt mondja: „mégiscsak úgy gondolom, jobb, hogy ők győztek, mert ők a legnagyobb dilettánsok. Képzeld csak el, mi történik, ha ellenzékbe kerülnek? Akkor elnyomva maradnának a hallgató többség nacionalista érzelmei. Ezenkívül az MDF-nek semmi tapasztalata nincs az ellenzékiséggel kapcsolatban, ők mindig is csak követők voltak, a veszélyes dolgokat másra hagyták. Ellenzékben csak növekedett volna a nacionalista demagógiájuk, mert nem tanultak meg gondolkodni, ahogy az SZDSZ nem tanult meg kompromisszumot kötni.” (301) Az azóta eltelt időt és történteket is figyelembe véve Nádas már akkor döbbenetesen pontosan látott mindent, viszont abban nem lett igaza, hogy az MDF-kormányzás „megépíti a hidat a nép és az SZDSZ között” (302).

De az éleslátás Lieve Jorist is jellemezte már akkor: rövid itt töltött idő elteltével sokkal jobban felismer bizonyos jelenségeket, mint honfitársaink. Csak két markáns példa: egyszer a tudatos vásárlókra asszociál, amikor a minden választási gyűlést végigjárt kisvárosi választópolgárok kérdéseit hallja: azonnal belátja ugyanis, hogy itt nem a nyugati demokráciát vágyják az emberek, hanem a nyugati jólétet („Tudni akarják, mennyit fognak keresni […]” — 273). Később, épp e választási gyűlést követően egy étteremben szóba kerül Horn Gyula és a szovjet csapatok kivonásáról szóló, frissen aláírt dokumentum, s szerzőnk megjegyzése ekkor: „Hornt egyszer még dicsérni fogják” (275).

 

A választások után a külső szemlélő ismét kívül kerül azokon a körökön, melyekben jó ideig otthonosan mozgott: az új országgyűlés megválasztásával barátai-ismerősei is elmerülnek a feladatokban, melyekre valószínűleg egyetlen párt sem volt teljesen felkészülve még, „Nyerni akarunk, kormányozni nem” — jelezte még korábban a meghasonlottságot Demszky is (270), és az eredmény leginkább valóban „diadalmas vereség” volt (Tamás Gáspár Miklós megkönnyebbült felkiáltása, 307). Feltehető a kérdés, mennyire volt a magyar politikai élet minden azóta lezajlott változása — ide értve az SZDSZ sajnálatos, mostanra pedig határozottan szánalmas és nevetséges bomlását is — „belekódolva” abba az állapotba, melyről az utolsó hét oldal tudósít. Itt ugyanis kissé rezignált hangon arról beszél Joris, hogy a frissen létrejött demokrácia mennyire más arcokat rajzol barátainak: „Nem tudom, mi történt — mondja a Parlamentben az ülésről épp távozó Demszky Gábornak —, de amikor odafent ülök… olyan, mintha egyforma szürke fény hullana mindenkire.” Mire Demszky, aki maga is pontosan tisztában volt a helyzettel („még nagyon sokáig fog tartani, amíg ebből egy normális, élhető ország lesz” — 294), így válaszol: „Örülj neki, hogy te csak kívülről látod. Mi a bensőnkben érezzük.” (317)

Lieve Joris könyve gyakorlatilag letehetetlen: anekdotázó kedve, élményleírásainak szuggesztivitása, rácsodálkozása például a vidék Magyarországára, ugyanakkor politikai éleslátása, alapossága teszik azzá. Akik maguk is éltek és eszmélkedtek 1989–1990-ben, jóízűen nosztalgiázva olvashatják, a fiatalabb korosztály pedig szinte első kézből tájékozódhat e már-már „forradalmi” idők eseményeiről. Az átütő élményt viszont megzavarják a bosszantó elütések, nyelvi hibák és az olykor botladozó fordítás; csak néhány példát emelnék ki: „a Hősök-terén” (15); „A mérnök özvegye, akit Lajossal együtt lőttek az Ipolyba, még mindig Salgótajánban lakik” (77); „hirtelen nevetni kezd saját magát” (127); „Kiderül, hogy rokonszenvez az SZDSZ-szel. Amennyire tudom, a szerelem nem kölcsönös” (156) — kár ezekért, s reméljük, egy második kiadásban javításra kerül az összes ilyen és egyéb jellegű hiba is, mert a regény megérdemelné.