A több mint 300 alkotást felvonultató tárlat szokatlan alaptézise először gondolkodóba ejtheti a látogatót, azonban hamar kiderül, hogy a kiállítás nagyon is valós és időszerű kérdéseket vet fel. A kurátorok koncepciója meggyőzően mutatja be a modern városi funkciók elhajlását a szórakoztatás felé és a vidámparkok tematizált világának hatását az urbanizmusra. A bemutatott építészeti fantáziavilágok és azok befolyása a mai városszemléletre sokat árulnak el világlátásunkról, a kiállítás azonban nem az esetleg felmerülő társadalomkritikai szempontokat helyezi előtérbe, elsődleges célja a gyönyörködtetés, a levonható következtetéseket a látogatóra bízza.
 

A kiállítás menete laza kronologikus elrendezést követ, s egy-egy olyan kiemelt téma köré épül, mint a 60-as, 70-es évekbeli utópikus város és épület-tervek, Hollywood filmdíszletei, vagy Las Vegas építészete.

A kiállítás nyitányaként a századforduló nagy világkiállításainak csodálatos világa tárul elénk, a különböző nemzeti pavilonok egymástól eltérő, különféle történelmi korszakokat vagy stílusokat idéző kavalkádjával. A látogatót a világkiállítások építészetének legnagyobb ikonja, az óriási – ám gyakorlati funkció nélküli – Eiffel-torony fogadja. Szintén itt kerül említésre az egyik első modern értelemben vett vidámpark is: a legendás Coney island-i Dreamland, amely 1904-ben épült, majd pár évvel később leégett – erre utal egyébként a kiállítás címe is.
 

A vurstlik fantáziavilága a szürrealistákat is elbűvölte, így a kiállítás szervezői egy egész termet szenteltek Salvador Dali egyik kevéssé ismert munkájának, az 1939-es New York-i Nemzetközi Vásár alkalmából készült Dream of Venus (Vénusz álma) nevű pavilonnak. A különös – leginkább egy életre keltett bizarr erotikus álomra emlékeztető – építmény, melynek homlokzatán Leonardo Keresztelő szent János című festménye volt látható, és aminek belsejében egy víz alatti világ félmeztelen szirénjei úsztak egy zongora körül(!), már magában hordozza a kiállítás által vizsgált jelenségek főbb jellemzőit: a „magas” művészet és a populáris, szórakoztató műfajok keveredését, az arányok és szabályok elmosódását, valamint az építészeti funkcionalizmus elvének mellőzését.
 

A kiállítás menete ezt követően – néhány évtized kihagyásával – egyenesen a posztmodernitás világába vezeti a látogatót. Las Vegas, a giccs Mekkája, a „pastiche”, vagyis az építészeti paródia, az imitáció műfajának fővárosa kerül előtérbe, színes beton szfinxeivel és mesterséges egek alatt csordogáló „velencei” kanálisaival.
 

Ezután a világ csodáit tömörítő, kulturális, földrajzi és történelmi környezetre fittyet hányó, nagy nemzetközi közkedveltségnek örvendő „mini városok” kerülnek bemutatásra (csak Kínában körülbelül ezer ilyen létesítmény található). E liliputi, arányok és távolságok nélküli, az Eiffel-torony, a Taj Mahal és a New York-i Szabadság-szobor találkozásából született Csodaországokban a látogató az aurájuktól, pompájuktól megfosztott műemlékek között barangolhat.
 

Természeten nem kerülhet megrendezésre ilyen tematikájú kiállítás anélkül, hogy ne szerepelne benne Walt Disney varázslatos világa is. Itt azonban nem Disneylandre esik a hangsúly, hanem az újító és vállalkozó szelleméről híres Disney egyik legnagyobb – meg nem valósult – tervére, azaz az EPCOT-ra, vagyis az Experimental Prototype Community of Tomorrow-ra (A Holnap Kísérleti Közösségének Prototípusa). EPCOT a jövő tökéletes városának készült, urbanisztikai alapelve azonban sokat merített Disneyland szerkezetéből.
 

Végezetül a Dubaiban folyó városfejlesztés következik, amely a kortárs építészetre jellemző, a turistacsalogató, látványos „landmark” épületek kultuszára ad kiváló példát. Dubai városszerkezete leginkább egymás mellé helyezett, szinte független negyedekből áll, amelyek mind külön világot alkotnak. Sokan úgy tartják, hogy Dubai a végső fúzió a vidámpark és a város között.
 

Az épülettervek, makettek, fotók mellett olyan témába vágó kortárs művészeti alkotások is helyet kaptak, mint az utóbbi években igen népszerűvé vált francia Kader Attia tükörmozaikkal borított hűtőszekrényei (Skyline, 2007). Az egymás mellé helyezett háztartási gépek egy képzeletbeli metropolisz képét alkotják. A gyémántszerűen ragyogó, hipnotikus hatású „felhőkarcolók” azonban egyben a fogyasztói társadalom kritikáját is hordozzák: a mű kiemeli a szemet kápráztató modern város kiábrándító valóságát, ahol az emberek csupán tárolandó-romlandó áruvá váltak.