bezár
 

színház

2010. 09. 27.
Vénusztól Rómáig: Tannhäuser víziója
Wagner Tannhäusere a bécsi Staatsoperben
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Vénusztól Rómáig: Tannhäuser víziója Tannhäuser a középkori Türingia helyett a XIX. századi Bécsben éli meg szerelmi történetét a valóság és a vízió határán ide-oda mozogva. Nem mindennapi, hogy az eredeti korból, környezetből úgy emelnek át egy darabot egy másikba, hogy az működőképes, élvezhető, gondolatilag és látványban is szép, s mindez rendkívüli zenei minőséggel társul. Wagner Tannhäusere volt a bécsi Staatsoperben az évadnyitó előadás.
Szkéné színház
Wagner, úgy tűnik, kihagyott egy jelenetet a Tannhäuserből: nem írta meg a pápa és a címszereplő kettősét, a kegyelemkérést, a kiátkozást, pedig milyen kézenfekvő lett volna. De a zeneszerzőt nem ez érdekelte, ráadásul nem kevés nehézséget került ki az egyébként evidensnek mondható jelenet kihagyásával. Megjelenítés helyett a címszereplő maga meséli el, hogy is esett az eset Rómában, ahova minnesängerünk bűnbocsánatért ment el, mert Vénusznál élvezte a szerelem gyönyöreit. Johan Botha mint Tannhäuser ezt őrült, beteges látomásként énekli, játssza. Claus Guth rendezésében gyakorlatilag az egész Vénusz-szál vízió.

Ez a Tannhäuser Heinrich egy helyét nem találó, hatalmas ember, már az első megjelenésekor bőrönddel a kezében jön-megy, csetlik-botlik, próbálja az embereket, sőt Vénuszt s Erzsébetet, a nagy szerelmet beazonosítani. Ám az emberek rá se néznek, továbbmennek. A gondolat talán az opera végéből származik, ahol is a visszatérő Heinrichet Wolfram egy pillanatra nem ismeri fel. Vénusz és Erzsébet ráadásul nagyon hasonló, összekeverhető figurákká lesznek az előadás folyamán, ruhájuk is mintha felcserélődne, s végig bármely pillanatban megjelenhet a „másik”, az épp jelen nem lévő. Ha másképp nem, Heinrich képzeletének kivetüléseképpen. Az ötletet feltételezhetően a zene szolgáltatja, ahol vissza-visszatér a Vénusz-barlang témája vagy a Wolfram által oly szerelmesen énekelt „Elisabeth”-motívum, de még az euforikus kettősük kis figurációja is fel-felcsendül a későbbiekben. Eredetileg tehát csak a második felvonásban találkoznának, Claus Guth azonban megteszi az első felvonás záró pillanatává, hogy Heinrich és régi szerelme egymással szemben találja magát.

Franz Welser-Möst vezényletével nagyon finom megoldásokat hallhattunk, elegáns mozdulatok, nyugalom s uralom jellemzi dirigálását. Ennek (is) köszönhető, hogy a zenekar megy vele, és az énekesek és a zenekar közti kapcsolat, párbeszéd rendkívül szépen működik. Külön kiemelném a frenetikusan sikerült nyitány után nem sokkal hallható Pásztorfiú–Zarándokkar–Tannhäuser–zenekari kíséret „kvartettet”, ha nevezhetem így. A Pásztorfiú egyébként Tannhäuser-ruhás figura – kicsiben. Nem itt kezdődik azonban a címszereplő alakjának kettőzése. Heinrich ugyanis már az első jelenetben önnön tükörképével együtt jelenik meg, s ez a képmás beszél Vénusszal, ez próbál tőle elszakadni, elmenekülni – ez játszódik tehát a valóságos fiugura képzeletében, a színpadra gyönyörűen felépített színpad-díszletben.
Schwindfoyer mint
A díszlet pazar. Valós, ma is létező építményeket álmodott ide a díszlet-jelmeztervező Christian Schmidt. Csak semmi középkor, csak semmi német föld. S valóban lélegzetelállítóan nagyvonalú a kivitelezés. A második felvonás „csarnokát” látván, ami a trubadúrok dalversenyének a helyét adja, hallatszott is, ahogy eláll a közönség lélegzete. A tetszést az is kiválthatta, hogy felismerték, történetesen állami operaházuk egyik díszes termét látják maguk előtt.
A Staatsoper Schwindfoyer-ja
A harmadik felvonás egy elmegyógyintézetben játszódik, s a képzeletben, lázálomban visszatérő zarándokok valódi elmebetegek. Ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy Heinrich elment Türingiától vagy éppen Bécstől Rómáig s vissza, májustól őszig, s még feloldozást sem kapott. Ebbe bele lehet őrülni. Nem csoda tehát, ha Heinrich mintegy a Vénusznál történtek folyományaként a zarándoklátomásával bolondokat vizionál, mikor ő maga bolondokházában fekszik eszméletlenül, ugyanis immáron többedszer összeesett az előző rész végén.

S a legszebb jelenet, szerintem az előadás egyik csúcspontja úgy színpadi elgondolásban, mint zenei kivitelezésben: Erzsébet az ágyban fekvő Tannhäuserhez hív egy ápolónővért. De hiába. „Nem jött vissza” – énekli. Az eredeti elképzelés szerint ezt úgy kell értenünk, hogy a zarándokokkal nem tért vissza, e szerint a felfogás szerint pedig azért nem, mert meghalt. Az eredeti szöveg és zene nagyon frappánsan és finoman kap új jelentést ezáltal. Anja Kampe Erzsébet-imája már-már kibírhatatlanul szép, végig érzelemtől, őszinteségtől feszített (szó nincs brechti eltávolodásról ezen a tájékon!), és mondom, végtelen harmonikusan lélegzik együtt a zenekarral, illetve az ővele. S ha az embernek mindez nem lenne elég, amikor egyébként azon gondolkozik, hogy tulajdonképpen ez az ártatlan lélek miért könyörög bocsánatért, akkor válik világossá: azért, mert öngyilkos lesz. Beveszi Tannhäuser gyógyszereit, s ezzel megoldja, hogy hamarosan együttlegyenek.

Következésképpen nem tenne másképp az Erzsébetbe szerelmes Wolfram von Eschenbach trubadúrkolléga, barát sem, aki miután gondosan, de problémamentesen, bámulatos nyugodtsággal gyertyát gyújt Erzsébetnek, előveszi a pisztolyát, s az Esthajnalcsillaghoz szóló éneke alatt magára fogja. Neki nem sikerül az öngyilkosság, mert Heinrich, mint egy holdkóros megjelenik, és előadja a már említett római látomását, s Wolfram kénytelen elállni szándékától.

Matthias Goerne Wolframja fantasztikus, hangjának, értelmezésének mélysége, melegsége Erzsébetéhez hasonló, az övével áll párban, muzsikálásában benne van a nő iránti vonzalma. Johan Botha pedig végig zseniálisan alakítja a reál és képzelt világ, illetve Vénusz és Erzsébet közt ingadozó, hol imára térdelő, hol önmagából kikelő figurát. S úgy tűnik, ez a Tannhäuser-elképzelés ezzel az előadói gárdával meg is állja a helyét. Hiányérzet csak abból fakadhat, hogy egyszer vége az előadásnak.

Richard Wagner: Tannhäuser

Hermann: Ain Anger
Tannhäuser: Johan Botha
Wolfram von Eschenbach: Matthias Goerne
Walther von der Vogelweide: Németi Gergely
Biterolf: Alexandru Moisiuc
Heinrich der Schreiber: Peter Jelosits
Reinmar von Zweter: Marcus Pelz
Elisabeth: Anja Kampe
Vénusz: Michaela Schuster
Pásztorfiú: Caitlin Hulcup

Díszlet, jelmez: Christian Schmidt
Fény: Olaf Freese

Vezényel: Franz Welser-Möst
Rendező: Claus Guth

Bemutató: 2010. június 16.
Staatsoper, Bécs

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Mátrai Diána Eszter --

Budapesten születtem, itt végeztem angol, magyar és színházi dramaturg szakot. 2008 óta vezetem a prae.hu színházi rovatát. Szeretem Mozartot, Shakespeare-t, a somlói galuskát és a világbékét. S hogy magamról is mondjak pár szót: távol áll tőlem az önirónia.


További írások a rovatból

színház

Találkozás a szabadsággal Találkozás a szabadsággal
A szökés a Vígszínházban – egy téma továbbélésének lehetőségei
színház

A kritikus lét elviselhetetlen könnyűsége A kritikus lét elviselhetetlen könnyűsége
Ön/kritikusan a kritikáról beszélgetés a Három Hollóban 2020. január 14-én
Interjú Kovalik Balázzsal aktuális munkáról, a fiatalok lehetőségeiről, a szakma működéséről és helyéről Magyarországon
színház

Problémadarab komoly problémákkal Problémadarab komoly problémákkal
Shakespeare-vendégelőadás Ján Klata rendezésében: Szeget szeggel

Más művészeti ágakról

Gyerekirodalom és medialitás - Tudományos konferencia
art&design

Észak-Kaliforniai művészidentitással Magyarországon Észak-Kaliforniai művészidentitással Magyarországon
Interjú Simon-Mazula Tiborral pályakezdésről, az USA-ban töltött évekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés