bezár
 

irodalom

2011. 02. 19.
A tisztességet onnan szopja
Erlend Loe: Doppler, az utak királya (Lőrincz Balázs Bendegúz fordítása). Scolar Kiadó, 2008.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A tisztességet onnan szopja A Scolar Kiadónak hála magyarul is olvashatók a 21. századi skandináv irodalom gyöngyszemei. Amíg Linn Ullmann, Sofie Oksanen regényeikben (Áldott gyermek, Tisztogatás) kíméletlenül mélyre ásnak, addig Erlend Loe máshonnan közelít. Mindannyiukat a határhelyzetek érdeklik, de Loe nem tragikusan szemléli a világot, ő görbe tükröt tart. Röhög, provokál, miközben az olvasóra kacsint: szórakoztató, lebilincselő regény a Doppler, az utak királya.
 A tejesdobozra emlékeztető borító önmaga is egy fricska, hiszen Erlend Loe antihőse és regényének címszereplője, Doppler, a fogyasztói társadalom ellen és miatt vonul ki az erdőbe, elutasítva a civilizációt – a könyv kiadását azonban az egyik tejgyártó cég támogatta. Az 1.5-ös első részben a szituáció lesz abszurd, Doppler apja halála után sátrat állít az Oslo melletti rengetegben, és cserekereskedelemre biztat mindenkit, társává, barátjává fogadja Bongót, a jávorszarvast, aztán totemoszlopot farag apja emléknek.  A háború, amit folytat, antihőshöz illő apróságokon bukik el, nem tud lemondani a tejről és a Tobleronéról sem, ráadásul emberundora ellenére folyamatosan újabb ismeretségekre tesz szert, legyenek azok mégoly abszurdak is. Például a házába betörő tolvaj vagy egy leburzsujozott korabeli férfi. Mindezzel együtt szeretnivaló és szórakoztató figura, saját magára nem drámaian tekint, bölcs derűvel veszi tudomásul, hogy a „kukis Doppler” hajlamos okoskodó gondolatokra, „de ki nem szarja le, vonom meg a vállam. Hadd legyenek azok, ha egyszer hasznosak is.” A Doppler úgy ér véget, hogy fiával és Bongóval útnak indul, „Kelet felé tartunk. Vadászni és gyűjtögetni fogunk… Harcban állunk. Katonák vagyunk, és az utolsó emberünkig küzdeni fogunk. Az okoskodás ellen. Az ostobaság ellen. Mert odakint háború dúl. Háború.” (Az erről szóló részletes kritikát Tejfüggőség címmel a prae.hu-n Falvai Mátyás írta.)
 
A „2,8-as pirosdobozos” második részben egészen más technikákkal találkozunk. Loe egyes szám első személy helyett eltávolodik, most egyes szám harmadik személyben mesél rendkívül erős írói jelenléttel. Fogja a kezét és vezeti az olvasót, mi több, három szempontból is izgalmas kísérletet tesz a befogadóval való kapcsolattartásra. Egyrészt hosszan elemezgeti az olvasói attitűdöket, a kritikusok magatartását: „Sőt, én már olyan könyvkritikusokról is hallottam történeteket, akik a szerkesztőségi értekezleteken direkt olyan könyveket kérnek, amelyekről biztosan tudják előre, hogy nem fog tetszeni nekik”, ironizál saját magán, pl. egy szereplő bemutatásakor („Tapasztalatból tudom (én, aki ezt írom), hogy egyesek számára kívánatos az ilyen és hasonló magyarázatok állandó ismételgetése..."), vagy a történet szövésekor: „Először úgy négy-öt oldal múlva fog Doppler és fia komolyabban felbukkanni a szövegben, ennek ellenére úgy döntöttem (én, aki ezt írom), hogy már az előző oldalon utalok rájuk, hiszen ez olyan jól vette ki magát, bizonyos értelemben.” Ezekre olvasóként nem lehet nem reagálni.

Másrészt formailag is újít, megcsillagozott részekkel billenti ki az olvasót a belefeledkezésből. Ezek a történet szempontjából lényegtelen anekdoták vagy éppen fontos, a világban megjelenő „csodálatos vagy kevésbé csodálatos” összefüggésekről beszámoló jegyzetek, de mindegyiknek az a célja, hogy a szöveg fikcionalitását hangsúlyozza: „Doppler erről természetesen mit sem tud még, de én, aki ezt írom, én tudom. Azért tudom, mert én vagyok az, aki ezt írom. Ha nem írom, akkor nem létezik. Amúgy is kicsi a világ.” Az egyik ilyen kiegészítésben Doppler feleségét, családját bemutatandó az előző rész kiadását is megemlíti, ami reklámfogásként sem utolsó, az pedig truváj a fordító, Lőrincz Balázs Bendegúz részéről, hogy és ahogy mindezt lábjegyzettel kiegészíti: „Erlend Loe Doppler című regénye magyarul a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg 2006-ban, az én fordításomban – én, aki ezt fordítom.” Néhány példa a csillagos részekre: Arról, hogy Doppler rohan, mint az állat; A hónapokon át küldött levelekről; Arról, hogy ebből a könyvből nem lesz film.

A harmadik ilyen „fogás” Doppler és Maj Britt vitája során jelenik meg, amikor Norvégia és Svédország előnyeit sorolják, vajon melyiknek van több. A Dopplerben a norvégokat olyannyira szidó Doppler most nem győz rátromfolni, és irodalom témájában Loe nem rest saját magát is megemlíteni: „De itt van nekünk még Erlend Loe, emeli a tétet Doppler. Ő az, aki ezt írja. Nélküle nem is léteznénk. Így persze máshogy áll a dolog, ismeri el Maj Britt. Nem keresem magamnak a bajt. Az irodalom terén legyen tiétek a pálma.”

Írói érzékenységére és a valóság-fikció témára tett ironikus megjegyzése a következő: „Vonzó számomra a gondolat, hogy azok közül, akik elolvasásra érdemesnek találták e szöveget, egyeseknek talán még hihetőnek is tűnik. Viszont nem esik jól, amikor az olvasó azt gondolja, hogy én csak itt ülök és az ujjamból szopom az egészet. Pedig ez az igazság. Onnan szopom. Az utolsó betűig.” Vagy később: „Elég ülve maradnod és tovább olvasnod, és bíznod abban, hogy aki ezt írja (tehát én), a lehető legjobban kigondolta az egész történetet, amit így a saját tempódban tehetsz magadévá, ha kell, szüneteket tartva, akár ehetsz-ihatsz is közben, és így tovább”.

A történet szerint Doppler egy Maj Britt nevű öregasszonynál köt ki, akivel éjszakákon át füvet szívnak, táncolnak. Maj Britt legalább 85 éves, aki a szemünk láttára válik kedves idős svéd asszonyból Dopplert már-már terrorizáló boszorkánnyá. Első találkozásukkor Maj Britt rögtön fenntartással szól, vajon biztos-e, hogy az embereknek békére van szükségük. Aztán egészen groteszk jelenetet komponál Loe, amikor a padlón bambuszbottal lyukakat szaggató Maj Britt UB40-ra karaokeezik, füves gofrit süt Dopplernek. Korrajz is a regény, sorra veszik a híres svédeket, norvégokat a Röyksopptól Linn Ullmannon át az ABBA-ig, a Roxette-ig. A történeti háttér a szomszéd, Von Borring személyén keresztül jelenik meg, ő az, aki feljentette Majt madárkínzás miatt, és aki éles ellentétben áll a munkáscsaládból származó vénasszonnyal, saját „burzsuj” családi felmenőivel a háttérben.

Nem csoda, hogy Maj katonája lesz Doppler a madárimádó Von Borring elleni háborúban, így értékelődik át a Doppler háborúfogalma, miközben Szun-ce A háború művészete című könyvéből olvasnak fel. Doppler persze ott ragad a vén burzsuj cserkésznél, akinek halott rigót helyezett lépcsőjére a háborús stratégia szerint, majd Loe „Rigó sörben” típusú receptekkel szórakoztatja az olvasót, amíg hősünk a „háborúban” szerzett sérüléseiből lábadozik. „Fiatalember, magával gondok vannak. A kézfogása döglött. A szeme karikás. Segítségre van szüksége. Nem tudom, mire van szükségem, mondja Doppler. De a segítség szó tűrhetően hangzik.” Ez a fordulópont a műben, a boszorkányos Maj Britt után Von Borring veszi kezelésbe Dopplert. Mert „Ott lapul magában a lehetőség… hogy az legyen, aki akar”. Az írói önreflexió újra közbeszól, a kedves olvasó ne várja, hogy valamiféle cél felé lépdelünk, nem lesz megváltás, „teljesen lényegtelen, hogyan végződik… maguk a szálak jelentik az élményt, és minden egyes szál fontos, egyedül a végkifejlet nem fontos, ugyanakkor az egyébként lényegtelen végkifejlet felé haladó szálak önmagukban nagyon is lényegesek.” Látható, Loe, éppen úgy okoskodásba kezd, mint főhőse, aztán egy újabb csillagos bejegyzéssel kacsint az olvasóra: nem kell annyira komolyan venni őt. Ezt azonban tovább tudja fokozni, egy kritikusnak üzen, mintegy beszúrásként, aki szerint a norvég szerzők fantáziátlanul használják az illusztrációkat könyveikben. Loe beszúr egy képet egy madárról, „izgatottan várom, elérem-e a kívánt hatást”, vagyis érdekfeszítő lesz-e az alkalmazás.

A Dopplerben Doppler útra kelt, közhelyesnek mondható önmegismerő útja a „zsírdúsabb” piros könyvben ezzel a cserkészképzéssel tetőzik. A könyv elején anyjához visszautazó Gregus fia búcsúmonológjában 10-20 évet öregszik, úgy beszél, ezzel szemben Doppler „fülét-farkát behúzva elsomfordáló” cserkésznövendék Von Borringnál. De a végén Loe túllép önmagán. Azért írom le, mert tényleg nem a sztori a lényeg. Loe összeszövi Maj Britt, Von Borring és Doppler útját egy utolsó közös autózásban. Maj szerelmes, dzsemborira viszik, ahol majd összeesik tánc közben. „Semmi meglepő nincs ebben, de mégiscsak szomorú, úgyhogy itt ki is merevítjük a képet, ahogy éppen Maj Brittet mutatja nagytotálban, amikor még énekel, és sugárzik belőle az élet”. Von Borring amuri vércsével találkozik, ami egy ornitológus számára maga a „kinyilatkoztatás”, Doppler pedig hazamegy. Nincs ebben semmi meglepő, ezt vártuk (mi, olvasók), de a filmszerű képeket felvillantó, párhuzamos történetszerkesztést használó Loe a végén fináléként börtönbe zárja a főhőst, majd Bongóval szabadíttatja ki. A legszebb az utolsó oldal, ahol a korábbi írói reflexiók, irónia és kacsintás összeér, Loe az írás pillanatát írja le, „Már csak én maradtam. Én, aki ezt írom. Azt veszem észre, hogy igazából szeretném tovább írni. … Doppler hazatér… De hát mégsem írogathatok csak úgy bele a világba.” A gyerekét el kell altatnia, jönnek a szülei is látogatóba. Nagy tanulság, és jó példa a Doppler, az utak királya és Loe arra, hogy lehet az írás az élet része. Na, meg persze a didaktikus példázat: az ember önmaga elől nem menekülhet, csak időt nyerhet.


Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Csobánka Zsuzsa --


További írások a rovatból

irodalom

Elveszett fiúk Elveszett fiúk
Ben Lerner: Az iskola Topekában - 21. Század Kiadó
irodalom

Legyen gyereknap Legyen gyereknap
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 4. nap
A Magyar Kultúra című kulturális folyóirat debütáló száma
Tallér Edina: Lány a város felett című könyvének bemutatója

Más művészeti ágakról

Michel Franco: Új világrend
Magnus von Horn: SWEAT
színház

Ennél hangosabban nem lehet kiáltani Ennél hangosabban nem lehet kiáltani
A Mefisztó bemutatója az Átriumban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés