Jomar élete megindult a lejtőn, felfelé. Legjobb ex-barátja, Lasse felvilágosítja, hogy van egy gyereke ex-barátnőjétől, Leannetól. Leanne nem tolerálta a megállt élet nyújtotta perspektívanélküliséget, és az egzisztencialista válságtünetekhez sem volt szeme, így elváltak útjaik. A két ex élete azóta összefonódott: együtt élnek a Tamok völgyben – a segítő kéz a legmeglepőbb helyeken bukkan fel. Lehet, hogy épp a legjobb barátod segít a barátnődnek továbblépni rajtad. Így megy ez, citálhatnánk ide Vonnegutot, talán nem is jogtalanul. Ám Jomarnak meg kell látogatnia egyszer gyermekét, hogy a világ rendje helyreálljon, és eleget tegyen társadalmi kötelességeinek. Útra kell hát motoros szánjával a norvég hegyeknek, hiába áhítozik, akárcsak Loe poszt-hippi, neoanarchista főhőse, Doppler, a tökéletes semmittevésre. Hiába, az emberek mind lebecsülik az unalmat. A műfaj tehát road movie, az a fajta, amelyben „maguk a szálak jelentik az élményt”. Az Észak a Straight Story humanista történetének abszurd, fagyos humorba csomagolt verziója. Nem csak az epizodikus narratíva során előforduló találkozások idézik Lynch klasszikusát, hanem az elsőfilmes Rune Denstad Langlo zenehasználata is aláhúzza az amerikai filmes kánonra való utalást. A tipikusan amerikai és tipikusan déli zenék, a southern rock és a country használata a szép új-világi tájak akár festői, akár deheroizáló bemutatását megcélzó road moviekat teszi idézőjelbe. Játszik a konvenciókkal, előszeretettel vágja el a klipes-zenés utazásszekvenciákat: kinek van kedve egy egész Born To Be Wildhoz ott északon? Most már különben is Kaisers Orchestrat hallgatnak arrafelé. Legalábbis a dánok.
Jomar élete is új megállóhelyhez érkezett 30 év után: a nagykorúságéba. A síkarrier derékba törését követő, alkoholban pácolt depresszió szükséges ahhoz, hogy – Kierkegaard ide vagy oda – eljusson ahhoz a deprimált állapothoz, amiből csak feljebb vezet az út. Fel a hegyekbe. Jomar ugyanis nem tudatos-intellektuális eszképista, hanem egy kvázi-duzzogó gyermek, akinek egy másik – a saját – gyermek(é)re van szüksége, hogy megkapja a lehetőséget a felnőtté válás útján való elinduláshoz.

Hmm, ironikus. Mert mi is az irónia? Többek között annak belátása, hogy egyikünk se jobb a másiknál, egyik világkép vagy gondolkodásmód se tarthat igényt valamiféle kizárólagos igazságra, mert valami (Isten vagy sors, édes mindegy) úgyis rácáfol.

Távolságtartás és szolidaritás, ember és világ relativitása, humor és dráma, blöff és társadalomkritika könnyedén érvényesül az irónia eklektikus égisze alatt. Ám, hogy mindez működjön, nélkülözhetetlen a Jomart alakító Anders Baasmo Christiansen, akinek a karakterét és fiziognómiáját érvényesülni hagyó nem-játéka az igazán zseniális. Joviális alkata – hiába az alternatív lerészegedési mechanizmusok tárháza – egyértelműsíti a gyerek-párhuzamot, és rögtön szerethetővé teszi a figurát, miközben a szerzők szarkazmusának ostora csattog a hátán. Hiszen itt minden banális – legfőképp a „bölcs távozása” –, de néhol felemelő, gúnyos, néhol véresen komoly.