A domboninneni mulatság az állatgyerekek (Köles, a denevér; Elemér, a fókasrác; Janka, a vadmacskalány és Dinnye, a hangyász) és családjaik beköltözésével veszi kezdetét. Olyan világot hagytak maguk mögött (ki tudja, miért?) a Vadonatúj Domboninneni Lakópark kedvéért, ahol hozzájuk hasonló (élő)lények éltek, fajtájukbeli gyerekekkel játszhattak naphosszat – egyszóval feladták a biztosat a bizonytalanért. Kicsit félelmetes is ez az új világ, ám míg a szüleik magabiztosan mozognak ebben a környezetben, addig a magukkal cipelt kicsinyek fejében csak egy dolog jár: „remek játékok lesznek itt, csak társak legyenek hozzá.”

Elemér első domboninneni tette, hogy előássa a csomagok közül a rollerjét, majd rögvest ki is próbálja a frissen lakkozott parkettán. Köles pörgős, nehezen bír egy helyben maradni, rögtön körbe is röpködi a lakást. Janka megfontoltan pakolászik a szobájában, Dinnye eközben egy doboz hangyakonzervet majszolgat. Elcsépelt igazság: egyedül játszani nem túl izgalmas, hőseink is hamar rájönnek arra, hogy az igazi kalandok nem a négy fal között várnak rájuk.



A történet négy szereplője szándékoltan különleges (nem megszokott állatmesei szereplők), a Domboninneni Lakóparkban azonban hétköznapi dolog a másság – itt mindenki páratlan: „ide amúgy is mindenki másfelől érkezett.” Attól, hogy kiszakadnak megszokott környezetükből, nemcsak saját különcségüket kell megtapasztalniuk, de megtanulják elfogadni a másikat is, akkor is, ha az külsőre egyáltalán nem hasonlít rájuk. A dombon innen nem az számít, hogy mi, hanem, hogy ki vagy. És még egy dolog, hogy tudunk-e együtt játszani?

A történet fő mozgatója a játék. Az állatgyerekek új otthonuk ismeretlenségét képzeletük segítségével varázsolják otthonossá. Játékaik többnyire nem a konkrét fizikai valósághoz kötődnek, vannak persze játékszereik is, de legtöbbször olyan játékokat játszanak, amelyekhez nem is kell eszköz: szavakból képzeletük segítségével új világokat teremtenek, a játék otthonos, ismerős világát. A játék nyitott, bárki részt vehet benne, aki képes belehelyezkedni a játékszituációba és elfogadja a szabályokat. Konfliktusaik legtöbbször abból adódnak, hogy szeretnék kizárni a másikat a játékból (kesztyűbe dudálás, bandzsi dzsamping), végül azonban mindig rájönnek arra, hogy a barátság, a közösség, az együtt játszás fontosabb, mint a győzelem – megtanulnak veszíteni is.



A játéknak számtalan formája megtalálható a Domboninneni mesékben. (Valójában mindegyik történetnek az alapja valamilyen játék.) A játékok nagy része szerepjáték, amelyben az állatgyerekek úgy tesznek, mintha felnőttek lennének. Belefeledkezve a játékba a valóság és a képzelet határai elmosódnak, a játszók átváltoznak. Az átváltozás itt az elviselhetetlen külső körülmények élhetővé varázsolását is jelenti. Az utolsó történetben házat építenek – közösen a képzeletük segítségével. Ahogy sok minden a Domboninneni mesékben, ez sem valóságos, mégis kiválóan reprezentálja a gyermeki fantázia működését és a megtalált közösséget.

A szerepjátékokhoz hasonlóan fontosak a nyelvjátékok. A szóferdítésekben Köles jár az élen – próbálgatja a nyelv és az értelem határait, bár a többiek nehezen értik ezeket a szóferdületeket, az olvasó nagyon jól szórakozik Köles nyelvparádéján.

A mesemondó minden történetbe csempész egy kis költészetet, a játék kiemeli a gyerekeket a hétköznapokból, a költészet segítségével pedig elemelkednek a földtől. A nagy lövöldözés a kötet legerősebb szövege. Miután Dinnye mindenkit lelőtt, kéri őket, hogy keljenek fel, ám hiába kiabálja, hogy vége a játéknak, barátai rá sem hederítnek. Hiszen nincs is még vége a játéknak, most jön a java. „Csinálj nekünk jövőt, akkor feltámadunk!” – suttogja Janka. Dinnye pedig mesélni kezd.



A Domboninneni Lakóparkot a „nagy és szép és büdös és fényes és zajos és templomos és lakótelepes és gyáros” várostól valóságos dombok választják el, ugyanakkor szimbolikus értelemben is rezervátum: őrzi a gyermekkor világát, aki ide kerül, újra átélheti az önfeledt játékot. A gyermekirodalomban nem minta nélküli a külvilágtól elzárt játéktér képe, Milne százholdas pagonya és Lázár Ervin négyszögletű kerek erdeje is ilyen „védett hely”. A domboninnen világa másfelől emlékeztet a Nemes Nagy Ágnes verseiben megjelenő nagyvárosi játszótérre, ahol lehet ugróiskolázni, ahol szalad a piros autó, a dróton lila fecske ül, a kukásautó pedig víziló, „eteti az ápoló”. Lackfinál ez utóbbira rímel a sárga busz – sárga bálna asszociáció A nagy sárgabálna mesében.

Molnár Jacqueline már szinte megszokott szerzőtársa Lackfi Jánosnak, együtt dolgoztak Kövér Lajos történetein, az Apám kakasán, az Aranysityakon és A részeg elefánton is. Most is a megszokott álomszerű, szürreális képi világ jelenik meg kiegészülve néhány finom ötlettel. Az illusztráció alapja a szürke, a fekete és a fehér, ezt színezi ki minden részben más-más színnel a grafikus.
Mindegyik hős külön egyéniség, a nagyméretű arcokon a történethez illeszkedve az érzelmek is jól kifejeződnek, ám míg a srácok sokszor ugyanúgy néznek ki (szürkék, nagy szeműek, mosolygósak), addig Janka macska karakterében több szín és érzelem fedezhető fel. Az ő arca legtöbbször piros, a szeme sárga (arany), csíkos ruhát visel és hol vidám, hol szomorú, hol csodálkozó, hol pedig mérges. Talán azért, mert lány, talán azért mert a történeteket továbbmozdító fordulatok legtöbbször hozzá köthetőek, talán azért, mert ő volt az illusztrátor kedvence.


Nagyon érdekes struktúrát alkalmaz az elbeszélő az egyes mesék és az egész könyv felépítése során. Az olvasó külső szemlélőként csöppen a történetek közepébe. A játéktéren már egy vagy két játszótárs jelen van, hamarosan azonban benépesül a szín és kezdetét veszi a móka: gyorsulási, lassulási verseny, varázslós, háborús játék, autómosás vagy éppen autóbambulás. A mesék végén a játszók még a színen vannak, amikor a nézőknek el kell búcsúzniuk tőlük, a mese mindig nagyon hirtelen szakad meg. Ez azonban nem is feltűnő egészen addig, amíg van folytatás, az utolsó meséhez érve azonban véget érnek a domboninneni kalandok, és Janka elbúcsúzik azoktól, „akik voltak olyan kedvesek, és egészen eddig követték az eseményeket”. A képen a vadmacskalány kiinteget a könyvből, ezzel is érzékeltetve, hogy az olvasó csupán szemlélő, nem pedig játszótárs.

Történeten kívül és túl elraktározzuk magunkban Lackfi János meséit, amelyeknek bár csak szemlélői voltunk, mégis sok tapasztalattal ajándékoztak meg a gyermek világáról, a képzelet (és a nyelv) működéséről, az önfeledt játék öröméről.