A lapszámban megjelent kulturális cikkek zöme a megszokás és az abból valamiképp kizökkentő események sokféleségét példázzák. Nem tesz másként Bíró-Balogh Tamás írása sem, hiszen az MTMT-hivatkozásszámok frissítésével indít. A csavart az hozza az ismerős szituációba, amikor a szerző számára világossá válik, hogy publikációinak száma 2-vel, a munkáira utaló független hivatkozások száma 3-mal több, mint amiről tudhatott. Mindezt egy jobboldali retorikába és nacionalista világnézetbe is beilleszthető Kosztolányi-tanulmánynak köszönheti, amely neves írónk antiszemitizmusát állítja középpontba.

Interjút Zeck Julianna jegyez: Megszólítások című regényének apropóján kérdezte Fekete Ádámot meg nem születésről, honvágyról, valahová tartozásról, és a korunkra jellemző kommunikációképtelenségről, a félreértések halmozásáról.

A versrovat ezúttal az istenkeresés parttalanságára, illetve az elmúlásra, saját végességünkkel való megbékélésre fókuszál. Gömöri György két versében (Buta Hammati, Bemutatkozom Kosztolányinak) a politikum és az ettől nem elválasztható erőszakmozzanatok felől közelít a kérdéshez, Mesterházy Balázs két verse a kenón fogalmával meg inkább a nemlét rémisztő semmijét és felszabadító másmilyenségét tematizálja. Markó Béla verseiben a számvetés nyelvére ismerhetünk: ezt erősítik az örökös úton levés (Mintha örökké, Isten ujjbegye) és a kozmikus-transzcendens távlatig tágított perspektíva is.

Csobánka Zsuzsa Emese az e heti lapszámban az életközép mint válsághelyzet és változást hozó cezúra feszültségeit boncolgatja, és én úgy viszem magammal a hétfőbe az írásában szereplő gyászoló anyadelfint, ahogy amaz cipelte a halott borját; mert szép és kegyetlen egy ilyen veszteséget kihordani, ha egyáltalán lehetséges.

Gondolatban érdemes tovább maradni a hasonlóan erős mondatoknál, de azért engedjünk a kíváncsiságunknak is – mit lehet még mondani a (magyar) hétköznapokról?

Hegymegi Flóra Anyám hangja című sűrű prózája arról tesz tanúbizonyságot, hogy lehet még úgy mozgósítani a gyerekelbeszélőt és újra terítékre helyezni egy többszörösen terhelt szülő-gyerek viszonyt, hogy az valódi téteket mozgasson.

Míg Benedek Szabolcs prózája a magyar magányt és férfiszomorúságot önti (vágy)álom formájába, addig Murányi András írása az össznépi vezérvárás és vezetőtiprás jelenségét egy rezignáltság és fel-fellángoló düh közt ingadozó elbeszélő hangján problematizálja.

A tematikus blokk lezárásaként Bors Anna közöl négy rövidke szöveget, melyek mindegyike határhelyzetben lévő egyének életébe enged betekintést: az Álomban a kontrollvesztés guilty pleasure-jéről, A hívásban egy hűtlenség jeleneteiről, A hangban az elégjó szülő problémájáról, a Kiszállásban meg egy fojtogató csapdahelyzetté alakuló autóút néhány percéről olvashatunk.

A kritikák sorát Hegedűs Claudia átfogó írása nyitja Helen Garner A fájdalom háza című tárgyalótermi drámájáról, melynek dilemmái a nagy nyilvánosságot kapott Lindsay Clancy-per tárgyalótermi szakaszának lezárultával hátborzongatóan és fájdalmasan aktuálisak. Hegedűs a Tizenkét dühös emberig visszamenően elemzi a hasonló feszültségekre építő alkotások működésmódját, különös figyelmet fordítva az elbeszélői pozíció külsődlegességére, amelyet végül Garner is kénytelen hasznosítani.

Az Ex librist Ó. Réti Zsófia jegyzi, és a négy választott szöveget az „Európa-eutópia fantázia” megkérdőjeleződésének módozatai mentén ütközteti: Paul Lynchtől A próféta éneke a disztópikus Írországba kalauzol, Ali Smith Gliffje a kívülállás és periferiára szorulás helyzetében keresi az ellenállás még életképes stratégiáit. Fríđa Ísbergnek A jelölése ezzel szemben a nem túl távoli jövő Izlandján alkalmazott empátiateszt miatti bonyodalmakat göngyölíti fel. Juli Zeh eredetileg 2009-ben kiadott regénye, a Corpus delicti pedig a biopolitika és a csúcstechnológia kifinomult leuraló aktusaival ágyaz meg a cselekménynek.

Nagy Olivér Ábel Malejkó Norbert lírakötetét, Géczi János Csányi Vilmos A Látogató című, természettudományos és biográfiai diskurzusba egyaránt illeszkedő kötetét recenzálja. Kellei György Madarász Imre Az öröklét kortársai – Olasz irodalmi leporellóról című gazdag arcképcsarnokáról jegyez szakkritikát. Ezt két családtörténetről/visszaemlékezésről közölt bírálat követi: Bihari Péter Vásárhelyi Mária Akik elhitték a 20. századot című munkáját, Murányi Gábor Jolsvai András Barátságos arcot kérek című kötetét értékelte. A sort Zelei Dávid Kele János Futball/hatalom. Tíz mé­rkő­zés a WM-formációtól az Or­bán-korszakig című vállalásról tett észrevételei zárják:

„A kötet elolvasása után ugyanakkor elmondható: miközben a könyv kivételesen sokszínű, Kele hangja pedig láthatóan nem Végh Antaléhoz, hanem Szegedi Péteréhez konvergál, a szerkezet csalóka: a kifejezetten olvasóbarát módon tálalt meccsek inkább vég-, mint középpontjai az évtizednyi történelmen végigfutó fejezeteknek.”

A műkritikák Budapestről Drezdáig (és áttételesen Japánig) kalauzolják a kalandvágyókat: Sinkó István a Mindent a maga idejében című tárlatot értékeli, mely szeptember közepéig még megtekinthető a HAB-ban, Wagner István pedig a drezdai útján megtekintett japán grafikák köré csoportosított tárlatról közöl írást, kiemelve, hogy a szervezők az informativitás elsőbbségét hangsúlyozták koncepciójukkal.

Stőhr Lóránd ezúttal Olivia Wilde legújabb rendezését, A meghívás párkapcsolati drámáját méltatta mint az amerikai remake-ek egyik pozitív csalódást okozó képviselőjét. A színház-rovatban Molnár Zsófia a Sziget Fesztivál Le Jardin des Arts elnevezésű helyszínén zajló színházi, táncos és cirkuszi produkciókat szemlézte.

Éljenek tehát a jeles napok, ugyanakkor engedjük magunkat bevonódni a hétköznapok történéseibe – elvégre ezen osztozunk.

Az Élet és Irodalom lapszámai beszerezhetők az Írók Boltjában és az újságárusoknál.