Kiülnek, helyezkednek, Szabó Marcell csupa feketében, csak a hosszú alkarja világít, Deres Kornélia porcelánszépségű arca egy mélyzöld ruhát derít. Ők lesznek az este főszereplői, ők a frissek, az üdék és a fiatalok, az új győzők, ahogy Ady mondaná. Tallér Edina Halász Margitot szólítja meg, a Műhely Kör korára kérdez rá, legalább tizenöt éve működünk, de Garaczi László pontosít, gyorsít, tizenhárom csak. Azt szerettük volna, hogy legyen egy hely, ahol felolvashatjuk az írásainkat, véleményezzük azokat. Az alapítók közül már alig vannak, a fiatalok megjelenésével viszont változott a mentalitás is. Valamelyik tag lakásán szoktak találkozni, és Garaczi őszintén csodálkozik, hogy még mindig működik a Kör, mert tapasztalata szerint ezek a műhelyek idővel felszámolódnak. Talán az a titok, hogy tudjuk befogadni az új embereket, állandó a vérfrissítés, folytatja. Többször elhangzik a főszervező Harangi Andrea neve, aki a kör szíve-lelke, ahogy kihallom az elmondottakból.
A most megjelent Friss dió című antológia huszonhárom szerző művét tartalmazza, persze több taggal rendelkezik a Műhely, de akik szerepelnek, azok dominánsabban is vannak jelen a találkozókon. Ezután Garaczi a Hasítás című novellájából olvas fel. Halász Margitnak idén két könyve jelent meg, az Éneklő folyó, egy Tisza-parti Anna Karenina történet és a Gyöngyhomok, melyet pusztai eposzként definiál a szerző.

A felolvasás után egy biciklisfutár érkezik, fején még a sisak, de már kioldva a csat, komolyan végiggondolt koncepció, Aaron Blumm könyvét veszi elő, és hatalmas szuszogások és sóhajtozások közepette felolvas. „Civil a pályán”, de jóféle, szórakoztató, és végre lazítja a szokványos irodalmi esti programot. Lassú, lassú, gyors, gyors, már doboljuk a ritmust, felvettük.

Deres Kornélia most sem ússza meg, a szokásos kérdések hangzanak el, ezzel nem a moderátort bántom, csak rácsodálkozom, hogy az első kötet tényleg ennyire egy kaptafa. A Szőrapa címről megtudjuk, honnan jött, azt is, Peer Krisztián és Ayhan Gökhan után is lehet apákról és szőrökről írni, nincs ezzel baj. Mert a címadások mögötti logika eltérő, ezt bárki, aki mélyebben belenéz, láthatja. Minden vers a hiány újramondása, mindegyik egy-egy szőrapa, magyarázza a kötetet Deres Kornélia. Persze ez is elgondolkodtató, később többen mondják, milyen fura, hogy egy elsőkötetes általában hasonlóan a szánkba akarja rágni a kötet képletét, és lehet benne valami, de megbocsátó lennék, mert ennek van most az ideje. Nem gonoszkodom, de ez „termékbemutató”, ahol a gondosan kitalált szlogenekkel dolgoznak a jó reklámcápák. Úgy is mondhatnám, gyerek születik, akiknek nevet kell adni, a Szőrapa nevű gyerek és Szabó Marcell A szorítás alakja nevű gyermeke, akinek hosszan mustrálgatjuk az arcát, kire hasonlít, tiszta apja vagy tiszta anyja-e.
Deres Kornéliánál a kötet első része egy történet elmondása, egy mitikus világ apafigurától terhes terei, akinek állandóan változik az arca, gólem vagy bohóc vagy kéményseprő a szekrényben, akit anya vállfára aggatott. A második, harmadik ciklus ezt a mítoszt bontja le, az utolsó versek sokkal személyesebbé válnak, tolmácsolja a fiatal költő. Megemlíti Molnár Tamást, aki illusztrálta a könyvet. Fontosnak tartom a különböző művészeti ágak találkozásait, párbeszédét, mondja Deres Kornélia, a gyermekrajzszerű képek a kötet feszültségét hivatottak oldani. Tallér Edina most kér segítséget, a szerzőt korábban méltató költőktől, íróktól olvas fel részleteket.

Szabó Marcell hárítja a neki szegezett kérdést, inkább a kötet külsejére tér át, azt szeretné, hogy a Szűts Miklós által tervezett borító, a külső befelé irányítson. A szorítás alakja egyfajta visszanézés, összegzés is, az elmúlt évek leltárja. Simon Márton egy levélben a versek sterilitására kérdez rá, de Szabó Marcell nem érzi sterilnek a szövegvilágot. Keveset ír, kevesebbet, mint szeretne, mégiscsak jobb, ha az ember nem a válogatott verseinek fut neki rögtön, mondja, és ezen derül a közönség.

A Nyitott Műhely dicsérete van még hátra, mert a felolvasás jó hangulatát a szövegek mellett a hely szelleme is erősítette. Az ünneplők sört, fröccsöt vagy vodkát kortyolnak, egészen mindegy, de maradnak még sokáig, közben előkerülnek a pogácsák és egy nagy kondér paprikás krumpli is. Kolbász, erős, pikáns zeller íz, forró, lassan kell enni. Közben egyre több a szó, íze lesz annak is, a szerzők arca ragyog, mintha vidéki kiskocsmában lennénk, családias, ismerős helyen, ahova jó hazatérni, Finta Lacinak mindenkihez van kedves szava és riadtan lesi, ízlik-e az étel (gyors, gyors). Ízlik bizony, mondom, lassú, kitágult idő ez.

Fotó: Bach Máté