art&design
2011. 07. 31.
Made in China
Az első kínai császár agyaghadserege
Az első kínai császár agyaghadserege című kiállításról kilépve az egyik gimnáziumi tanárom jutott eszembe, aki hosszan mesélte egyszer, miként vezették fel neki valamely balkáni állam határőrei angolul kevésbé tudván, csúszópénzre viszont nagyon is vágyva, hogy ha nem fizet, akkor baj lesz. És mivel nem tudtak sokkal többet tényleg, gyakorlatilag mutogattak és ezt ismételgették: „money, big problem, money, big problem”.
A VAM Design Centerben májustól szeptemberig látható kiállítás, ami több európai nagyváros után érkezett meg hozzánk, egyedi lehetőségnek ígérkezett. Bár Csin Első Császár síremléke – 秦始皇帝 vagyis Csin Si Huang Ti, ami annyit tesz, Csin Első Császár –, az Agyaghadsereg 1974-es felfedezése óta valóban szenzáció lett, sajátos módon mégsem jutott belőle túl sok a Kínán kívüli világnak. Egy maréknyi, természetesen a lehető legrangosabb helyeken megrendezett kiállítást leszámítva ugyanis alig néhány agyagkatona hagyta el az Országot, és bár több eltérő információval is találkoztam erről, nagyjából a nyolcvanas évek vége óta egyedül az USA-ban láthatóak eredetiben. Szám szerint talán három. Ha igaz. Az Agyaghadsereg a világ kétségkívül egyedülálló csodája (hol nyolcadikat mondanak, hol gyökketőt, úgy látszik, a Világ nem túl erős összeadás-kivonás téren), és ezek között is páratlan népszerűségnek örvend. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még ha azt mondom, Csin Si Huang Ti, a legtöbbeknek ismerős lesz, és nagy valószínűséggel ezek a végtelen sorokban álló, valóban lenyűgöző szobrok jutnak eszükbe, pedig kétezer évvel ezelőtti kínai potentátokkal viszonylag kevesen vannak képben, általánosságban.
Nem mindennapi lehetőségnek ígérkezett tehát, ami várt ránk. Hogy valójában mire is lehetett egyébként számítani, már eldönthetetlen. Voltak fotók korábbi helyszínekről, és ismerve valamelyest a VAM-ot, ismerve valamelyest egyes kisebb, közepes és nagy galériák kiállítás-szervezői gyakorlatát, tudva dolgokat a világ valahány csodájáról, minden elképzelhető volt. Valljuk be, illúziókat tápláltunk, mert a szív olyan állat, mint az elefánt, bölcs ugyan, de lassan tanul és gyorsan felejt. És én ráadásul abba a szerencsétlen kisebbségbe tartozom, akiknél ez – művészet, Kína, satöbbi – a szív ügye.
Hogy is néz ki ez a kiállítás, face to face. Körülbelül négy és fél terem a VAM alagsorában, anyaga az eredeti Agyaghadsereg és számos releváns régészeti lelet hiteles másolatából áll össze. Eredeti tárgy tehát egy sincs, de tisztában lévén a fent is vázolt zártsággal, örülhetünk, hogy egyáltalán másolatok vannak – amelyek, ezt le kell szögeznünk, tökéletesek. Számos bronztárgy, kardok, szobrocskák, tégelyek, és persze katonaszobrok, meglehetősen nagy számban. Ráadásul a bejáratnál rögtön megnézhetünk egy rövid dokumentumfilmet a feltárásról, és itt még igazán könnyű a kezdeti izgalom hevében elengedni a fülünk mellett azt is, amikor a narrátor felrója a Csin Első Császárnak, hogy kegyetlen despota volt.
Az első terem kétség kívül a kiállítás legerősebb helyszíne, ugyanis egy emelvénnyel, néhány sötétítő függönnyel és reflektorral igen szerencsésen sikerült kialakítani a hosszúkás teremben az eredeti ásatási terepet megidéző hangulatot. Száznál több szobor álldogál a félhomályban, tömött sorokban, indulásra készen. Libabőr kipipálva. Amikor aztán sikerül ettől a teremtől elszakadni, a következő helyiségben láthatóak a kardok, tégelyek, (mű) jáde dísztárgyak, két ló életnagyságú szobra és egy kisebb, Han kori agyaghadsereg lovasainak másolatai is – a Han kor következett röviddel a Csin Első Császár után. A harmadik terem ismét lelassít, itt ugyanis egy-egy katona van kihelyezve külön vitrinekben, jól megvilágítva. Lándzsás, íjász, tábornok, gyalogos. Fenséges látvány, nem viccből mondom. Tovább menve következik az utolsó előtti terem, koncepcióját tekintve zavarba ejtően meghatározhatatlanul. Bronztükrök, lovak, katonák vitrin nélkül, majd a következő terem felé való kijáratnál Csin Első Császár szobra, személyesen. Ha megfordulunk, láthatjuk is egyben az utolsó fél termet, ahol egy körülbelül 4x5 méteres nyomatról néz ránk ugyanő. De eddigre rövidke 25 perc leforgása alatt a fent emlegetett szívünk már száz sebből vérzik. Vagy mondhatnám úgy is, hogy baromi idegesek vagyunk.
Nehéz ez persze. Tudományos igényességet számon kérni egy alapvetően ismeretterjesztőnek készült kiállításon, szinte felesleges rosszmájúságnak tűnhet. A baj viszont az, hogy én még nem is tartok a tudományosságnál, csak az igényességnél.
Ami azért fontos szempont, mert a hiánya nagyon, nagyon rossz szájízt szül. Amikor a lélegzetelállítóan sikerült első helyszínen a narrátor olyan lila – elnézést, nem tudok jobb szót – ökörségeket beszél, mint például hogy a katonák arcán „szinte látszik, hogy milyen mérgesek, amiért egy zsarnokot kell szolgáljanak”. Már csak az hiányzott volna, hogy felcsendüljön a Hair végéről a Let the sunshine in. A katonák egy császári sírbolt túlvilági őreinek készültek, tehát milyen arccal kellene, hogy álljanak? Ráadásul ez többnyire szimplán nem is igaz, a legtöbb arc békés és nyugodt. Se a helyem, se a lényegi szaktudásom nincs meg ahhoz, hogy részleteiben megpróbáljam vázolni a búza- és rizskultúrák közötti komoly strukturális különbségeket, külön kitérve a korai időpont miatti, világképek szintjén jelentkező speciális körülményekre, de a demokráciát számon kérni egy i. e. 210-ben elhunyt kínai uralkodón, nálam a konkrét blődli kategóriába tartozik.
Lett volna hely és lehetőség viszont ott, a kiállítás keretein belül tisztázni a dolgot, úgy értem a szervezőknek – hogy az ittenieknek vagy az eredetieknek, nem tudom. Rengeteg ismertető és kommentár volt ugyanis mindenhol, amelyek több-kevesebb sikerrel igyekeztek a történelmi kontextust vázolni. A helyzet viszont az, hogy a kommentárok gyakran mintha google translate-tel lettek volna lefordítva, sok esetben eleve túl bonyolultak, rengeteg önismétléssel, üresjárattal, ráadásul kronológiailag alaposan összekeverve, akármerre is indul a látogató. Ebből én tavaly vért izzadva levizsgáztam négyesre, Csin, Csi és Csu vetélkedése, teljesen oké, én is keverem általában, de ott a kommentárok előtt azért visszajött, aminek kellett. Kíváncsi lennék viszont rá, hogy aki velem ellentétben nem rettegett két féléven keresztül Vámos Péter tanár úrtól Ókori kelet-ázsiai történelem 1-2 fedőnév alatt, az mire jut.
Csin Első Császár nem egy agyatlan despota volt, ráadásul. Zseni volt, csakis Alexandroszhoz, Napóleonhoz a legnagyobbakhoz mérhető államférfi. Egységesítette az írásrendszert, szabványosította az utakon a szekerek keréktáv-szélességét, összekötötte a Nagy Fal darabjait, egyesítette Kínát. Persze, közben könyveket égetett, gondolkodás nélkül lemészároltatta ellenlábasait, paranoiás volt és hisztérikus. De nem is szeretni kell, csak nem lehet annyival elintézni, hogy mérgesen néznek a katonái, mert.
Miközben egyes bronztárgyakból két külön teremben kettő is ki van állítva, ugyanazzal a rossz magyarsággal megírt, nulla információértékű ismertetővel. Miközben egymáshoz kötözött bambusz rudakat állítanak ki, több teremben teljesen egyformákat, csak azt nem lehet pontosan tudni, hogy is kerültek oda. Miközben a kronológiai sorrendet vázoló tábla hátterében az írásjegyek fejjel lefelé vannak. Miközben az egész kiállítás egyébként egyetlen festmény részleteivel van illusztrálva. Ismétlem, egy olyan kiállítás, ahová hétvégenként 3500 forint a belépő, 5 termen keresztül egyetlen festmény kiemelt részleteivel van illusztrálva. Egyetlen egy. Meg egy fotó a Nagy Falról. Arról, hogy milyen minimális plusz információ van magáról a hadseregről, ne is beszéljünk. Úgy értem, a wikipediát ha valaki végigolvassa, többet tud meg. És ez baj. Ez big problem.
A látogató nem kap és nem is kaphat egységes képet a kiállítás tárgyáról, helyette fejest kell ugorjon a szerte ágazó, összehangolatlan információk tengerébe. Miközben csak azt érzi, hogy ez kevés, kevés, nagyon kevés. Egy egészen, drasztikusan átgondolt koncepcióval, más jellegű kommentárokkal, több hely biztosításával, valakivel, aki eleve tudja, mi is ez az egész, ez egy pazar kiállítás lehetett volna. Az anyag megvan hozzá. Így viszont félig a laikus jó szándék érződik, félig meg az, hogy ez igazából nem nagyon érdekelt senkit, legyen meg, fizessék ki minél többen a névre a belépőt, aztán kész. Hogy valójában hogy történt, persze nem tudom. De ott voltam, kifizettem a belépőt. Az anyag pazar, a kiállításra a legpozitívabb jelzőm, hogy felejthető. És éreztem, amit éreztem. Szinte azt, hogy átvertek. De nem folytatom.
Németországban, körútja egy korábbi állomásán ez az Agyaghadsereg, egy bevásárlóközpontban volt látható. Nem tudom, ingyen-e vagy sem. A kiállított tárgyak, a szobrok, a téma maga: valóban lenyűgöző. Mindenképpen látni kell. Viszont mindenkinek azt javaslom, álljon csoportokba össze és vegye meg rá a lehető legkedvezményesebb jegyet, mert annál többet kiadni rá komoly önbecsapás.
Én mindenesetre a csalódottság ellenére is boldog vagyok, hogy láttam. A továbbiakban pedig a kiállítás szervezői helyett is remélem, hogy Csin Első Császár nem támad fel váratlanul, hogy száz higanyfolyóval övezett sírboltjából előjőve, mozdulatlanul várakozó hadserege élére álljon, mert valószínű, az egyik első dolga lenne lefejeztetni mindannyiukat.
Az első kínai császár agyaghadserege című kiállítás megtekinthető a VAM Design Centerben 2011. szeptember 18-ig.
A fotókat a szerző készítette.
Nem mindennapi lehetőségnek ígérkezett tehát, ami várt ránk. Hogy valójában mire is lehetett egyébként számítani, már eldönthetetlen. Voltak fotók korábbi helyszínekről, és ismerve valamelyest a VAM-ot, ismerve valamelyest egyes kisebb, közepes és nagy galériák kiállítás-szervezői gyakorlatát, tudva dolgokat a világ valahány csodájáról, minden elképzelhető volt. Valljuk be, illúziókat tápláltunk, mert a szív olyan állat, mint az elefánt, bölcs ugyan, de lassan tanul és gyorsan felejt. És én ráadásul abba a szerencsétlen kisebbségbe tartozom, akiknél ez – művészet, Kína, satöbbi – a szív ügye.
Hogy is néz ki ez a kiállítás, face to face. Körülbelül négy és fél terem a VAM alagsorában, anyaga az eredeti Agyaghadsereg és számos releváns régészeti lelet hiteles másolatából áll össze. Eredeti tárgy tehát egy sincs, de tisztában lévén a fent is vázolt zártsággal, örülhetünk, hogy egyáltalán másolatok vannak – amelyek, ezt le kell szögeznünk, tökéletesek. Számos bronztárgy, kardok, szobrocskák, tégelyek, és persze katonaszobrok, meglehetősen nagy számban. Ráadásul a bejáratnál rögtön megnézhetünk egy rövid dokumentumfilmet a feltárásról, és itt még igazán könnyű a kezdeti izgalom hevében elengedni a fülünk mellett azt is, amikor a narrátor felrója a Csin Első Császárnak, hogy kegyetlen despota volt.
Az első terem kétség kívül a kiállítás legerősebb helyszíne, ugyanis egy emelvénnyel, néhány sötétítő függönnyel és reflektorral igen szerencsésen sikerült kialakítani a hosszúkás teremben az eredeti ásatási terepet megidéző hangulatot. Száznál több szobor álldogál a félhomályban, tömött sorokban, indulásra készen. Libabőr kipipálva. Amikor aztán sikerül ettől a teremtől elszakadni, a következő helyiségben láthatóak a kardok, tégelyek, (mű) jáde dísztárgyak, két ló életnagyságú szobra és egy kisebb, Han kori agyaghadsereg lovasainak másolatai is – a Han kor következett röviddel a Csin Első Császár után. A harmadik terem ismét lelassít, itt ugyanis egy-egy katona van kihelyezve külön vitrinekben, jól megvilágítva. Lándzsás, íjász, tábornok, gyalogos. Fenséges látvány, nem viccből mondom. Tovább menve következik az utolsó előtti terem, koncepcióját tekintve zavarba ejtően meghatározhatatlanul. Bronztükrök, lovak, katonák vitrin nélkül, majd a következő terem felé való kijáratnál Csin Első Császár szobra, személyesen. Ha megfordulunk, láthatjuk is egyben az utolsó fél termet, ahol egy körülbelül 4x5 méteres nyomatról néz ránk ugyanő. De eddigre rövidke 25 perc leforgása alatt a fent emlegetett szívünk már száz sebből vérzik. Vagy mondhatnám úgy is, hogy baromi idegesek vagyunk.
Nehéz ez persze. Tudományos igényességet számon kérni egy alapvetően ismeretterjesztőnek készült kiállításon, szinte felesleges rosszmájúságnak tűnhet. A baj viszont az, hogy én még nem is tartok a tudományosságnál, csak az igényességnél.
Ami azért fontos szempont, mert a hiánya nagyon, nagyon rossz szájízt szül. Amikor a lélegzetelállítóan sikerült első helyszínen a narrátor olyan lila – elnézést, nem tudok jobb szót – ökörségeket beszél, mint például hogy a katonák arcán „szinte látszik, hogy milyen mérgesek, amiért egy zsarnokot kell szolgáljanak”. Már csak az hiányzott volna, hogy felcsendüljön a Hair végéről a Let the sunshine in. A katonák egy császári sírbolt túlvilági őreinek készültek, tehát milyen arccal kellene, hogy álljanak? Ráadásul ez többnyire szimplán nem is igaz, a legtöbb arc békés és nyugodt. Se a helyem, se a lényegi szaktudásom nincs meg ahhoz, hogy részleteiben megpróbáljam vázolni a búza- és rizskultúrák közötti komoly strukturális különbségeket, külön kitérve a korai időpont miatti, világképek szintjén jelentkező speciális körülményekre, de a demokráciát számon kérni egy i. e. 210-ben elhunyt kínai uralkodón, nálam a konkrét blődli kategóriába tartozik.
Lett volna hely és lehetőség viszont ott, a kiállítás keretein belül tisztázni a dolgot, úgy értem a szervezőknek – hogy az ittenieknek vagy az eredetieknek, nem tudom. Rengeteg ismertető és kommentár volt ugyanis mindenhol, amelyek több-kevesebb sikerrel igyekeztek a történelmi kontextust vázolni. A helyzet viszont az, hogy a kommentárok gyakran mintha google translate-tel lettek volna lefordítva, sok esetben eleve túl bonyolultak, rengeteg önismétléssel, üresjárattal, ráadásul kronológiailag alaposan összekeverve, akármerre is indul a látogató. Ebből én tavaly vért izzadva levizsgáztam négyesre, Csin, Csi és Csu vetélkedése, teljesen oké, én is keverem általában, de ott a kommentárok előtt azért visszajött, aminek kellett. Kíváncsi lennék viszont rá, hogy aki velem ellentétben nem rettegett két féléven keresztül Vámos Péter tanár úrtól Ókori kelet-ázsiai történelem 1-2 fedőnév alatt, az mire jut.
Csin Első Császár nem egy agyatlan despota volt, ráadásul. Zseni volt, csakis Alexandroszhoz, Napóleonhoz a legnagyobbakhoz mérhető államférfi. Egységesítette az írásrendszert, szabványosította az utakon a szekerek keréktáv-szélességét, összekötötte a Nagy Fal darabjait, egyesítette Kínát. Persze, közben könyveket égetett, gondolkodás nélkül lemészároltatta ellenlábasait, paranoiás volt és hisztérikus. De nem is szeretni kell, csak nem lehet annyival elintézni, hogy mérgesen néznek a katonái, mert.
Miközben egyes bronztárgyakból két külön teremben kettő is ki van állítva, ugyanazzal a rossz magyarsággal megírt, nulla információértékű ismertetővel. Miközben egymáshoz kötözött bambusz rudakat állítanak ki, több teremben teljesen egyformákat, csak azt nem lehet pontosan tudni, hogy is kerültek oda. Miközben a kronológiai sorrendet vázoló tábla hátterében az írásjegyek fejjel lefelé vannak. Miközben az egész kiállítás egyébként egyetlen festmény részleteivel van illusztrálva. Ismétlem, egy olyan kiállítás, ahová hétvégenként 3500 forint a belépő, 5 termen keresztül egyetlen festmény kiemelt részleteivel van illusztrálva. Egyetlen egy. Meg egy fotó a Nagy Falról. Arról, hogy milyen minimális plusz információ van magáról a hadseregről, ne is beszéljünk. Úgy értem, a wikipediát ha valaki végigolvassa, többet tud meg. És ez baj. Ez big problem.
A látogató nem kap és nem is kaphat egységes képet a kiállítás tárgyáról, helyette fejest kell ugorjon a szerte ágazó, összehangolatlan információk tengerébe. Miközben csak azt érzi, hogy ez kevés, kevés, nagyon kevés. Egy egészen, drasztikusan átgondolt koncepcióval, más jellegű kommentárokkal, több hely biztosításával, valakivel, aki eleve tudja, mi is ez az egész, ez egy pazar kiállítás lehetett volna. Az anyag megvan hozzá. Így viszont félig a laikus jó szándék érződik, félig meg az, hogy ez igazából nem nagyon érdekelt senkit, legyen meg, fizessék ki minél többen a névre a belépőt, aztán kész. Hogy valójában hogy történt, persze nem tudom. De ott voltam, kifizettem a belépőt. Az anyag pazar, a kiállításra a legpozitívabb jelzőm, hogy felejthető. És éreztem, amit éreztem. Szinte azt, hogy átvertek. De nem folytatom.
Németországban, körútja egy korábbi állomásán ez az Agyaghadsereg, egy bevásárlóközpontban volt látható. Nem tudom, ingyen-e vagy sem. A kiállított tárgyak, a szobrok, a téma maga: valóban lenyűgöző. Mindenképpen látni kell. Viszont mindenkinek azt javaslom, álljon csoportokba össze és vegye meg rá a lehető legkedvezményesebb jegyet, mert annál többet kiadni rá komoly önbecsapás.
Én mindenesetre a csalódottság ellenére is boldog vagyok, hogy láttam. A továbbiakban pedig a kiállítás szervezői helyett is remélem, hogy Csin Első Császár nem támad fel váratlanul, hogy száz higanyfolyóval övezett sírboltjából előjőve, mozdulatlanul várakozó hadserege élére álljon, mert valószínű, az egyik első dolga lenne lefejeztetni mindannyiukat.
A fotókat a szerző készítette.
Szerzők
-- Simon Márton --
További írások a rovatból
art&design
A Hermina alkotócsoportról
art&design
