bezár
 

zene

2011. 09. 07.
Így múlik el - Red Hot Chili Peppers: I'm With You
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Így múlik el - Red Hot Chili Peppers: I'm With You Gyíkból van-e a Red Hot Chili Peppers? Képesek-e (ahogy a legendás Hillel Slovak halála után még összejött) ismét növeszteni egy új zsenit a korábban elvesztett helyére? Vagy ismét temetni jöttünk fiatalságunk legfogékonyabb éveinek egyik meghatározó zenekarát? Tényleg igaz-e, hogy egyszer kötelezően le kell járnia minden szavatosságnak, és egy ponton még a legjobb dolgoknak is törvényszerűen el kell baszódniuk? Válasz azonnal.
Klasszikus kedvencek 2018.
Igen.
*

Persze, ha valaki ennél részletesebb lemezkritikára vágyna, nemcsak megértjük, de eleget is teszünk jogos igényének. Indokoljunk hát jobb kezünkkel gépelve, míg a ballal még mindig könnyeinket törölgetjük gyászoló szemeinkből. Közhely, olcsó dolog is volna felhánytorgatni, hogy bizonyos John Frusciante az úgynevezett gitáralapú könnyűzene egyik valaha élt legnagyobb zsenije, virtuozitása, tehetsége szinte csak Daron Malakianéval, Graham Coxonével és Jonny Greenwoodéval említhető együtt, bár előbbi kettő már talán fel se ér a képzeletbeli dobogó (megosztott) első fokára.

Végülis tökmindegy persze, mert akár ő a világ de facto legjobb gitárosa és egyik legnagyszerűbb zeneszerzője, akár csak, teszem azt, valahanyadik közöttük, a Red Hot Chili Peppers nem véletlenül akkor vált jóból a világ egyik legjobb zenekarává, amikor - bár ha tragikus előzmények okán - Frusciantéval az övék lett a világ egyik legerősebb felállása. Képzeljünk valami olyasmi all-start, mint egy zenei Real Madrid, mégis, a többnyire erőltetett szupergruppok minden hátulütője nélkül. Elvégre is évekig náluk zenélt a világ bizonyíthatóan legjobb basszusgitáros (Flea), egy, ha nem is különleges, de igen jó, a célnak épp megfelelő dobos (Chad Smith) és egy eleinte nem túl jó (az idők során egészen kiválóvá érett), azonban legfőképp ritka karakteres énekes, Anthony Kiedis.

rhcp2

Azonban ha már (könnyű)zenetörténet, legyen mindjárt összehasonlító is: hogy ne érhesse szó a ház elejét, miszerint más zenekarokkal nem ér példálózni, nézzük hát az 1995-ös One Hot Minute-et, amivel ugyancsak John Frusciante (első) távozása után kellett előrukkolni a meglehetős komoly válsághelyzetbe került kvartettnek.

Történt ugyanis, hogy az RHCP húzott egy merészet és keresett egy igazi sztárt, leigazolván a méltán nagyhírű Dave Navarrot. És bár Navarronak köze nincs sem a funkhoz, sem a punkhoz, vagy egyéb -unk végződésű műfajokhoz, olyan vadítóan érdekes funkmetál-akármi zenekart gyúrt a Chilikből, amihez foghatót nemigen hallott előtte a világ.

Nem állítjuk, hogy is tehetnénk, hogy mindez a kilencvenes évek közepi termés jobb lett volna, mint az azt megelőző Blood Sugar Sex Magik vagy az utána következő (és máig sokak - és e sorok írója - szerint is minden idők egyik legfontosabb lemezének számító) Californication. Nem volt azonban - vagy legalábbis nem sokkal - rosszabb náluk.

Teljesen más volt a zene, de egyformán jó, méltó a világ egyik legjobb zenekarához. Ezt várhattuk volna (már ha amúgy nem születünk menthetetlenül pesszimistának) a californiai négyestől ismét. Mert azt még ők sem vonják kétségbe (a friss interjúk alapján), hogy a Frusciante-korszak egyszeri (egészen pontosan kétszeri), megismételhetetlen és folytathatatlan (legalábbis a hippikülsejű gitárművész nélkül), ennek ellenére mégsem mertek (ismét) igazán merészet húzni, s bár Navarro neve ismét fölmerült (keresztbe is kulcsolódtak a szurkoló ujjak), de valószínűleg éppen a vele kapcsolatos korábbi fiaskó (kereskedelmi bukás a One Hot Minute-tel és a gitáros menesztése) miatt nem mertek ismét kockáztatni.

Ellenkezőleg, igyekeztek a legkisebb ellenállás felé menni (micsoda biztató előjelek, hmm), és Frusciante helyettesítésére (vagy hát, mint kiderült, leginkább színpadi dísznek) épp az ő egyik legjobb zenészhaverját és kvázi pártfogoltját, Josh Klinghoffert kérték fel.

Klinghoffer pedig, távol álljon tőlem, hogy bántsam szegény fejét, meg hát úgyis fogják még eleget nélkülem is, szóval Klinghoffer pedig teszi is a dolgát katonás helytállással, reszelget a gitáron, szemérmesen bele-belenyikordul Flea zavarbaejtően virtuóz (bár a friss lemezre az eddigiekhez képest kissé egyszerűsödő) basszusmeneteibe.

Nincs meg igazán a (mármint szimbolikus) ritmus, szinte látjuk, ahogy Klinghoffer csak kapkodja a fejét, hogy hopp, hopp, ide is kellett volna egy riff, néhány eredetibb akkordmenet, de mire lefogna egy-egy odaillő hangot, a zenekar már a következő számnál tart, így telik el a számok több mint fele.

Az I'm With You kétharmadánál aztán már feltartóztathatatlanul kitör Klinghofferből a kisebbségi komplexus, elkezd össze-vissza szólózni, gitárbőgetni, sőt, most már nemcsak a csilivili gitáreffektek pittyegnek, hanem a szintetizátorok is, Josh fiúnk tényleg megteszi, csak hát erőlködhet az ember, amennyit akar, ha egyszer Salierinek születik.

A dalok közt vannak kellemesebbek is, a Factory of Faith, a fületmelengetően popos (még némi, az indie-slágerek regisztereit megidéző tapsolgatás is szorult belé) Look Around, vagy a lemezről egyértelműen kimagasló, a régi szép idők Chilijének gyengébb pillanatait idéző Brendan's Death Song.

rhcp3

Vannak még érdekesebb újítások (bár egyik sem eléggé érdekes ahhoz, hogy relevánsnak mutatkozzék), mint a többször is feltűnő (ám sajnos elég közhelyes) zongorázás, a (hálisten) épphogy nem túlzásbavitt billentyűzgetés, vagy az Ethiopiaban hallható (és Kiedistől igen szokatlan) énekstíl. Hallgatjuk tehát ezeket, a kiábrándítóan fantáziátlan The Adventures of Raindance Maggie beharangozásával, mely, bár mint a zenekar tagjai előre is figyelmeztettek rá, stilárisan nem hasonlít (igaz, nem is nagyon üt el) a lemez többi számára, egy valamiben azért mégis üt a többségre: az eredeti és markáns vonások (=Frusciante) zavarbaejtő hiányában.



Persze egy szavunk se lehet, elvégre is mennyi szépet és jót kaptunk már (majdnem) ugyanonnan, ahonnan most ez is jött, ne legyünk hálátlanok, stb, stb. Arról sem feledkezünk meg azért a gyomrot is némiképp megfekvő nosztalgikus löttyök hatása alatt, hogy már az előző sorlemez, a Stadium Arcadium is csalódás volt, amennyiben a duplacédés kiadvány pont egy lemeznyivel volt hosszabb a kelleténél. Milyen szar volt már az is, sóhajtunk fel grimaszolva, de mégis, ehhez képest, milyen jó, micsoda más szinten kelt kis szar, kámpicsorodunk el ismét.

*

S bár az eddigiek alapján ezt talán nem árt hangsúlyozni, nehogy félreértse a tényállást az Olvasó: a lemez technikailag nem, azaz nem technikailag rossz. Bizonyos pontjain egész élvezetesnek is volna nevezhető, ha egy kezdő zenekarról nyilatkoznánk.

Összességében az ember mégis mocskosul rosszul érzi ki magát, mert ilyenkor bizony - más híján - a recenzens marad az utolsó (és első) ember, akinek ki kell mondania a visszatarthatatlan igazat.

A halál beállta: 2011. augusztus 26.

Vége.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Nyerges Gábor Ádám --


További írások a rovatból

Slash, VOLT Fesztivál, 2019. 06. 27.
About Me – a hetedik lemez
A MI kapcsolata a művészetekkel

Más művészeti ágakról

színház

Győztes játszma Győztes játszma
Beszélgetés Nagy Józseffel a kortárs tánc alakulásáról, iskolákról és lehetőségekről, kétlakiságról és a fiatalok helyzetéről
Esterházy az Ódry Színpadon
art&design

A glóbusz kibillentése A glóbusz kibillentése
The Great Globe - Csoportos kiállítás az aqb Project Space-ben
gyerek

Felnövekedéstörténet indiáncseresznyével Felnövekedéstörténet indiáncseresznyével
Beszélgetés Vass Norberttel


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés