bezár
 

art&design

2011. 10. 14.
A spektákulum pop-artként, nagyon trendi művészetként tálalva
David Lachapelle óriásfotói a Pozsonyi Városi Galériában
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
David Lachapelle fényképei (óriási C-printjei, montázsai) azonnal hatnak. Amerre a szem ellát, agyonfotosopolt, gumiszerű felületek, rengeteg színkontraszt, minden szegletben sok-sok apró részlet. A képi kellékek közül jónéhány többszöri ránézés után is szinte vektorgrafikának tűnik. A legtöbb emberi mozdulatból, a testtartásokból rögtön kiérződik, hogy a létrehozójuk, nem is túlságosan rejtve, valami szellemes reneszánsz-barokk parafrázisnak szánta őket.
A szüzsét tekintve is van itt minden, mi szem-szájnak ingere: Michael Jackson Krisztusként, egy Piétá-kompozícióba illesztve, vagy páncélos arkangyal formájában, amint egy vigyorgó, vérvörös testű ördögfigurát tapos. Courtney Love mint Szűz Mária, vagy a Vénusz alakját öltött Naomi Campbell. Egy további képen (Deluge) a bibliai vízözön rajzolódik ki, mai Los Angeles-i környezetbe helyezve, az árhullám és a szél a kétségbeesetten egymásba kapaszkodó meztelen alakok mellett a Gucci-emblémát és Burger King-reklámtáblát is magával sodorja. Amúgy körös-körül figurák, díszítőelemek, csupa színgazdag staffázs, pufók arcú puttók és gépfegyverek, hibátlan, modellalkatú, kisportolt testek, napbarnított, makulátlan tisztaságú bőr, féfiak és nők, péniszek és mellbimbók. Szóval rengeteg néznivaló.
Archangel Michael (C) David Lachapelle & Fred Torres Collaborations
A kiállítást mintegy megnyitó tablót olvasva egyébként sok érdekes infót megtudhat a látogató. Például, hogy Lachapelle munkáiban a minket körülvevő világra reflektál (micsoda meglepetés!), ráadásul tisztábban és élesebben látja azt, mint mások. Mindemellett provokál, hangvétele ironokus, kézjegye pedig összetéveszthetetlen (ez utóbbi állítást szinte már félrevezetőnek, kurátori baklövésnek tartom, merthogy éppen arról van szó, hogy itt mindenfajta stílus, forma és kézjegy tökéletesen hiányzik, de erről majd később). A galéria internetoldalán pedig – még mielőtt a művész munkássága pár sor erejéig méltatást szenvedne – azt is megtudhatjuk, hogy a kiállítás mögött álló hatalmas befektetési bank mennyire fontosnak tartja kliensei anyagi-szellemi jóltápláltságát, és hogy a kortárs képzőművészetbe való befektetés manapság bizony a tudatos vagyonnövelés egyik legattraktívabb formája. Talán csak a művész (kurátor, intézmény) nézi túlontúl egyszerűnek a mindenkori látogatót, vagy talán csak annyira sok Lachapelle munkáiban a duplacsavar, az ikonológiai rafinesz, hogy saját hibámból ez már túl magas, vagyis én nem értem.
Pieta with Courtney Love (C) David Lachapelle & Fred Torres Collaborations
De néhány elfogyasztott kép után már kifejezetten örülgetek nekik, torkomat köszörülgetve azt figyelem, hogy mennyire átlátható, rögtön megfogható a látványuk. Másodpercek alatt kiszívom minden lehetséges tartalmukat, azonnal leolvasható üzeneteiket, keresztüllátok rajtuk, és szinte már szórakoztat, hogy mindegyikükhöz nyomban keríteni tudok egy bővített mondatos magyarázó-értelmező szöveget. Jórészt a csúnya, undok fogyasztói társadalomról, annak visszásságairól, az eltorzult, mocskos sztárvilágról, pénzről, testiségről és látszatcsillogásról, miközben mindez azon nyomban fordítva is igaz, tehát hogy végső soron mennyire cool, vagány, élvezhető (vagy élvezendő) és laza ez az egész.

Személyes kedvencem, és szerintem ennek az egész kiglancolt sekélyességnek a csúcspontja az a fotó, amely valószínűleg a testi-lelki fast food, az igénytelen mirelitvilág jópofáskodó és áterotizált szimbóluma, kritikája és/vagy ünneplése kíván lenni (Death by hamburger). Közepén egy óriásméretű gumi (vagy műanyag) hamburger, amint éppen maga alá temet egy tehetetlenül ficánkoló, karcsú és attraktív hölgyet, akiből csupán pántos-magassarkú cipői és meztelen combjai látszanak.
Death by hamburger (C) David Lachapelle & Fred Torres Collaborations 
Egyébként kimondottan zavar, hogy – a kurátori szövegen túl – az újságírói véleményeket, recenziókat lapozgatva újra meg újra azt olvasom, hogy Lachapelle az úgynevezett pop art ilyen-olyan nagymestere, és hogy mindez, amit látunk, a popkultúra görbe tükre lenne. Azt látom ugyanis, hogy valami görcsös automatizmusok mentén megpróbálják elhelyezni, rangsorolni és eleve besorolni, rosszabb esetben Warhollal, Lichtensteinnel, Hamiltonnal, Mel Ramossal rokonítani, tehát szemérmetlenül nemesítenek rajta. Nevetséges dolog manapság ilyen esetekben pop arttal és hasonlóan felvizezett, anakronisztikus kategóriákkal takaródzni (bár az a művész aurájának, piaci értékének igencsak jót szokott tenni) mindezt a totális spektákulum, a látvány uralmának, az átszexualizált reklámkultúra, és az „anything goes” korszakában (még csak nem is / már nem korszakában).
Negative currency One dollar (C) David Lachapelle & Fred Torres Collaborations
Egy további teremben kinagyított dollár-fotók fogadnak, egy-két alapvető számítógépes szűrővel, gyerekjáték szintű lilává festett óriáspénzek – mindez egyébként az egykori Pálffy-palota kárpitozott, márványkandallós termeiben. Szinte már látom is őket nemzetközi vállalatok és művészetpártoló bankcsoportok gyűjteményeiben. Amúgy lélegzetelállító, hogy mondjuk Warhol után mindez még valaki számára érdekes, izgató és kiállításra méltó tud lenni. Amikor pedig már a sokadik színgazdag, agyba-főbe retusált print előtt haladok el, szinte fel sem tűnik, hogy a művész ezen ötletét (a lebegni látszó, félig-meddig élettelenül táncoló alakokat) alighanem Robert Longotól kölcsönözte (szerezte, lopta, szívta el).

A kiállítás egyébként nem nagy, fél óra alatt kényelmesen körbejárható. Egy kis többletszuszogásra csak egy „making of”-típusú videó adhat még okot. Ebben kedvünkre végignézhetjük, miként fest a művész akció közben, amint egy palotabelsőben kosztümös alakokat avanzsál, tologat, világít meg és fotóz le. Unalmasnak nem mondanám, bár az eddig látottakat még egy fokkal profánabbá, üresebbé teszi. Külön érdekességként, mintegy életrajzi háttéranyagként közben azt is megtudhatjuk, hogy – ha még nem ismernénk a művész eddigi karrierjét – David Lachapelle lencséje előtt már Hillary Clinton és Angelina Jolie is pózolt, Amy Winehouse, Elton John, Moby és Christina Aguilera számára pedig videoklipeket készített. Végül is csak azt nem értem, hogy miért itt, eleve miért múzeumi környezetben találkozom a munkáival, nem pedig egy színes hetilap, valami trendi gazdasági / popkulter / lifestyle magazin oldalain.
Deluge (C) David Lachapelle & Fred Torres Collaborations
Talán egyedül csak arról szólnak ezek a fotók, hogy soha még nem volt olyan gyors, olyan egyszerű és olyan szórakoztató képeket gyártani, mint manapság. Miközben soha nem uralkodott még akkora csillapíthatatlan képéhség, mint most. Meg arról is, (azon túl, hogy nyilvánvalóan üresek, harsogó telepakoltságuk ellenére is elzárkóznak minden konkrét olvasat elől), hogy ma már az égvilágon minden kifejez(het) valamit – egy tornacipőtől kezdve egy joghurtitalon át egy személyre szabott, színesen egyedire „dizájnozott” képernyővédőig. És ha abból az alapfeltevésből indulunk ki, hogy az érdekes és naprakész, vagyis említésre méltó művészet mindig az adott világot, a saját környezetét, önmaga keletkezésének feltételeit, csiki-csuki-kapujait reflektálja, akkor, végső soron David Lachapelle óriásképeiből is sok mindent el lehet tanulni.

Ezek a képek sem nem jók, sem nem rosszak. Tökéletesen, bámulatba ejtő módon üresek, a felszínt, a teljesen tartalmait vesztett külalakot emelik újra meg újra piedesztálra, azaz tálalják mai, kortárs művészetként. Kurátorilag, katalógusszövegekkel megtámogatva. A szervezők – a pár utcával arrébb, ugyancsak a városi galéria jóvoltából látható Picasso-kiállítás mellett – az idei ősz egyik kulturális csemegéjének ígérik mindezt. Szinte biztos, hogy Pozsonyban az év közönségsikere lesz. Látogatásra végső soron én is csak ajánlani tudom.

A David Lachapelle óriásképeiből szervezett kiállítás a Galéria Mesta Bratislavy-ban (Pozsonyi Városi Galéria) tekinthető meg 2011. október 30-ig.
nyomtat

Szerzők

-- Csanda Máté --


További írások a rovatból

art&design

Gondolatok a Geometric Environments című kiállításról
art&design

L. Juhász Ilona szegedi előadása
Gondolatok Vámos János Légvár című kiállításáról
art&design

Kis Présház, 2022. szeptember 18., 20 óra

Más művészeti ágakról

Gerőcs Péter: Werkfilm, Kalligram, Budapest, 2022.
irodalom

Szeifert Natália: Örökpanoráma, Kalligram, Budapest, 2022.
Tasi Katalin: Lányka, tükörben. Pagony Kiadó, 2022


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés