Wim Wenders rendezői instrukciójának megfelelően egyesek megtört, vagy éppen elrévedő, mások szigorú tekintettel merednek a kamerába, szavakkal, de mégis szavak nélkül mesélnek a 2009-ben júniusában tragikus hirtelenséggel elhunyt Pina Bauschról. A maguk anyanyelvén, oroszul, németül, angolul, spanyolul vagy éppen japánul, pár mondatban emlékeznek a mesterre. A narráció csak utólag került a képhez, így a rendező azt az hatást kelti, mintha a táncosok kivetített gondolatait hallanánk.

Többnyire azt az emléket idézik föl, amikor a meghallgatáson Pina Bausch kiválasztotta őket, hogy csatlakozzanak a Tanztheater Wuppertalhoz. Elmesélik, hogyan formálta át, hogyan szabadította ki őket szorongásaik és gátlásaik börtönéből, hogyan adott nekik szárnyakat, hogyan mutatta meg a szabadság és a repülés művészetét. Elmondják, hogy az örökké nyughatatlan, állandóan az alkotás lázában égő, szigorú és félelmetes Pina Bauschnak köszönhetik: megtanultak szerelemből, a szerelemért táncolni.

A vallomásokon túl a táncosok a másik, vagy inkább az igazi anyanyelvükön, a tánc nyelvén is megemlékeznek a legendás koreográfusnőről. Egy pár perces snitt erejéig mindenki bemutatkozik: vagy egy szólót, vagy egy pas de deux-t idéznek Pina Bauschtól. Wim Wenders pedig mesteri arányérzékkel szerkeszti össze a hol lírai, hol vidám, hol szürreális, hol a létből való kivetettség fájdalmáról szóló jeleneteket.

Végül igazi költészet születik abból, hogy Wim Wenders stábja Wuppertal válogatottan gyönyörű helyszíneire vonul ki a táncosokkal felvenni a táncjeleneteket. Anna Wehsarg például egy csodaszép etűdöt táncol el egy üvegfalú wuppertali uszodában a medence szélén, illusztrálva a saját törékenységéről szóló mondatait. Az öreg, öltönyös, önmagával komikusan bújócskázó Jean-Laurent Sasportes pedig olyan gyorsan szteppel, hogy a körülötte futkározó és őt megharapni készülő kiskutya sem bírja követni.

Ann Edincott a patakban igazi vízilovakkal bájolog, és úgy pancsol velük, mint egy kislány. Diminique Mercy hatalmas lapátfülekkel a fején úgy ül a wuppertali függővasúton, mint egy aranyos mókus a faágon. Cristiana Morganti marhahúst tesz a balettcipőjébe, úgy táncolja el vidám balettszólóját egy gyárépület rögtönzött indusztriális színpadán. Helena Pikon rózsaszín virágos hosszúruhában táncol egy rózsaszín virágokkal borított domboldalon, ruhájából virágcsokrot hajtogat, és szép lassan ő maga is szekfűvé változik.

Azok a táncosok pedig, akik nem kaptak külső helyszínen jelenetet, a filmben megidézett négy emblematikus Pina Bausch-darab, a Tavaszi áldozat, a Café Müller, a Kontakthof vagy a Vollmond valamelyikében mutathatják meg magukat. Wim Wenders, aki Pina Bausch egyik legjobb barátja volt, kitűnő arányérzékkel választotta ki ezt a négy darabot a koreográfusnő életművéből, melynek mindig is szakavatott ismerője volt.

A film egy erős, legalább tíz perces bejátszással indul Pina Bausch 1975-ben készült Tavaszi áldozat című előadásából, amit Igor Sztravisznszij azonos című zeneművére koreografált. Az ügyes vágás, a csodálatos 3D technika és a bölcsen hosszúra hagyott, így a mozdulatokat a maguk teljességében bemutató snittek együttesen azt a hatást érik el, mintha a Wuppertali Táncszínház díszpáholyából élőben néznénk végig a teljes előadást.

Wenders okosan megmutatja a nézőnek az előadás előtt azt a momentumot, amikor konténerekből rengeteg földet öntenek a színpadra, utalva azokra a rendkívüli színpadképekre és szokatlan tánctalajokra, amelyek az idők során Pina Bausch előadásainak védjegyévé váltak. Talán a látványos és a különleges színpadkép miatt kerül a filmbe egy másik, hosszabb bejátszás a 2006-os Vollmond című darabból is. Itt újabb őselemek kerülnek a középpontba: a kő és a víz dominál.

Míg a Tavaszi áldozat a kitaszítottságról, a másság fájó bélyegéről, a kegyetlenségről, bűnről és bűnhődésről szólt, addig a Vollmond egy jóval felszabadultabb, absztrakt előadás, amiben a látvány és a tánc öröme a mérvadó. Nem véletlenül kerül a kettő közé az 1978-ban készült korszakalkotó jelentőségű Café Müller, ami az egyetlen olyan Pina Bausch-darab, amiben ő maga is táncolt.

Az aranymetszés szabályait követve, a film egyértelmű csúcspontja, amikor egy bevágott archív felvételen Pina Bausch Henry Purcell Dido és Aeneas című operájából eltáncolja Dido királynő lélegzetelállítóan gyönyörű haláldalát, amiben hosszan és szívszaggatóan búcsúzik az élettől. Ez a katartikus élmény megfejt valamit a rejtélyes Pina Bauschból, akinek talán az volt az egyetlen titka: ő maga is egy magányos királynő volt, akinek nagy sorsot adott az élet.

A film szövete gazdagon rétegzett. A vágás a Café Müllernél is zseniális: a jelenkori és azok a fekete-fehér archív felvételek, amelyekben Pina Bausch is táncol, észrevétlenül úsznak át abba a jelenetbe, amikor a táncosai a darab színpadképének makettje előtt idézik föl, hogy annak idején mennyire képtelennek tartottak egy olyan előadást, amiben a férfiak holdkóros, csukott szemű nők elől pakolják el a székeket a szobában.

A vágás és a szerkesztés magasiskoláját láthatjuk Pina Bausch 2000-ben készült Kontakthof című darabjának megidézésekor is, mert a lehető legorganikusabban épül egymásba a filmben az előadás három verziója: a 15-éves wuppertali kamaszok, a Wuppertal Tanztheater és a nyugdíjas nénik, bácsik részvételével készült előadás. A Kontakthof azzal, hogy földolgozza az emberi, leginkább a férfi-nő kapcsolat kimeríthetetlen témáját, magában hordozza az üzenetet, amit a film nagyon őszintén ad vissza: a tánc mindenkié.

Ezzel az üzenettel Wim Wenders megint csak közelebb viszi a nézőt Pina Bauschhoz és magához a tánchoz, a táncon keresztül a művészethez. Pina Bausch művészetén keresztül pedig valami megkérdőjelezhetetlenül tiszta és univerzális igazságot képes filmjében felmutatni a rendező. Wim Wenders filmje mind technikailag, mind gondolatilag, stílusában és hangvételében is méltó Pina Bausch életművének nagyságához és korszakalkotó zsenialitásához.


A filmet a VII. EDIT kortárs táncfilm fesztivál keretein belül a Corvin Moziban mutatták be Magyarországon.

A Budapest Film még egyszer levetíti a filmet Corvin Moziban, november 29-én 19:30-kor.