1. Alibi test (Brian De Palma, 1984) - Új-Hollywood egyik legzabolátlanabb direktorának tripla Hitchcock-tisztelgése: Gyilkosság telefonhívásra, Hátsó ablak, Szédülés. Látszólag thriller, valójában príma amerikai giallo az olasz sárga horrorok legfőbb dilemmájával, vagyis a nézőpontok csalókaságával. A férfiasság megőrzéséről is kreatívan beszél, emellett elképesztően tüzes, szexi, transzgresszív és önreflexív film: ezen jelzőket egy kiváló zárójelenet csomagolja egybe.

 

2. Amerikai éjszaka (Francois Truffaut, 1973) - Forog a film, de az alkotó nem pihen. Egy színész meghal, szerelmi csetepatékat látni, aki régen sztár volt, most már egy ajtót sem tud kinyitni. Kalamajka az egész világ.

 

3. Furcsa játék (Michael Haneke, 1997) - Osztrák feel bad movie, ami szerteszét rombolja a home invasion thrillerek dramaturgiáját. Akiknek aktivizálódniuk kellene, passzív, egy helyre ültetett rongybabák maradnak, a fehér ruhás gyilkosok pedig maguk a film hatáskeltő eszközei: mintha valami láthatatlan erő avatkozna közbe, hogy a Schober-család ne menekülhessen, és ők jelentik ezt az erőt. Ezek a behatolók minden felett állnak, még a filmet is visszatekerik - a saját javukra. Figyelmeztetés, henteskéssel: Te most filmet nézel, amiben arat a halál, és le vagy kötözve.

 

4. Alkony sugárút (Billy Wilder, 1950) - Kiutáltként a Klasszikus Holllywoodban. Adhatnánk ezt az alcímet Billy Wilder korát messze meghaladó sztár-drámájának, noirjának. Miután összefonta a fikciót a valósággal, a has been star Gloria Swansont és a száműzött rendezőt, Erich von Stroheimet elhasznált dinoszauruszokként festette le, plusz a való életbeli némafilmsztárokat (ld. a Buster Keaton-cameót) ijesztő múmiákként ábrázolta, a rendező kapott is fejmosást Hollywoodi Rémálmáért. A régi idők nagy amerikai filmese kvázi A némafilmes előképe lehetne, a tónus azonban más. Míg Hazanavicius bájjal, szeretettel regél el egy lecsúszás, majd felemelkedéstörténetet, Wilder sötét, nyomasztó mesét ad elő egy a saját sikereibe betegesen kapaszkodó pókasszonyról, aki a végén sajátosan nyújtja élete alakítását.

 

5. Cinema Paradiso (Giuseppe Tornatore, 1988) - Nevelődéstörténet és románc egyben. Tornatore önvallomásában a nő iránti szerelem és a mozi imádata tulajdonképpen egy tőről fakad... Hiszen Toto egyszer a filmre vett Elena képét a falra vetíti, és úgy gyakorolja az udvarlást, sőt, mozis nyelven vall szerelmet, mikor közli vele, hogy ő lesz élete főszereplője. A Cinema Paradisót nevezhetjük európai nyálfilmnek, de hibázunk, ha valóban így gondolunk rá. A talján rendező szívét-lelkét beleadja a róla is szóló mesébe, amiről beláthatjuk: ha mozibolond vagy, zsigerileg belevonódsz, legintimebb filmes érzésed hordozójává válik. Philippe Noiret Alfredójának bölcsességeit élvezet hallgatni. Amarcord, ha Tornatore rendezi.

 

6. Második lehetőség/ Másolatok (John Frankhenheimer, 1966) - Paranoiafilm, egyben John Frankhenheimer sutba vágásának félelmetes mozimementója. A maga idejében óriásit bukott ez a Paramount-produkció, az Amerikai Új Hullám előszele már fújdolgált. Az öreg John 1998-ban még ránk ijesztett a régimódi, de fenemód hatásos Roninnal, aztán 2002-ben, a hányatott sorsú Az ördögűző-prequel gyártásakor itt hagyta a földi siralomvölgyet. A Második lehetőség hőse új arcot, új életet kap, de sorsa nem fordul jóra. Mind banki tisztviselőként, mind festőművészként csak egy bábu, akit ide-oda rángatnak, végül levágnak, mint egy állatot. Ezzel a sztorival Frankhenheimer saját álomgyári éveire reflektált: modernista vízióit nem díjazta a mainstream-orientált vezetőség és közönség, így nemkívánatos lett, évtizedekig tucatfilmeket dirigálva. A Második lehetőségben John Randolph és Rock Hudson alakítják a rendező alteregóit. James Wong Howe operatőr pedig olyan csodát művelt egy fekete-fehér filmmel, amit kevésről mondhatunk el: a naturalizmust és a nagyfokú stilizációt gyúrja egybe Helvetica-felvevőgépével. Képei pedig nem öregszenek, sőt, egyre fiatalodnak. Káprázatos vizuális élmény és koponyafájást okozó karakterdráma.

 

7. A birsalmafa árnyéka (Víctor Erice, 1992) - A nálunk alig hivatkozott spanyol filmrendező máig utolsó egész estés filmjében az új realista festőt, Antonio Lopez Garciát helyezi a centrumba, aki az udvarában álló birsalmafát igyekszik pontosan megörökíteni. Ám a természettel ő sem bír. Erice dokumentumfilmje nem pusztán letargikus, hanem ugyanolyan mértékben kedves és melankolikus, gyönyörű képekkel, hívogató zenével. Költőiség felsőfokon: az almafa és a kamera képe egymásra vetül.

 

8. Az utolsó mozifilm (Dennis Hopper, 1971) - "Billy, ezt elszúrtad!" Tipikus mennyből a pokolba történet. Dennis Hoppert agyondicsérték a Szelíd motorosokért, mire "Billy", aki már addig sem vetette meg az alkoholt és a kábítószert, belemerült Alejandro Jodorowsky El Topo-jába, beleszeretett annak vágásába, még többet ivott, még többet szívott, és ennek hatására nekiállt forgatni Peruban egy önreflexív acid-westernt, ami egy filmforgatásról szól. Az eredmény: Hopper agya többek szerint teljesen elborult, a Universal, az ítészek és a nézők egy emberként szabadultak meg tőle, és kb. 10 évig a kutya se akart hallani róla. (Kivételt az európai szerzők jelentettek, ld. Wenders: Az amerikai barát.) Ezen évtized alatt történt az is, amikor anyaszült meztelenül flangált egy mexikói autópályán, és az is, amikor naponta huszonnyolc üveg sört hajtott le és 3g kokain vett magához. Aztán jött ugyan a Kék bársony, de Hopper vallotta: a Motorosok volt az utolsó filmje, amiben tényleg önmagát adhatta rendezőként. És hiába volt emlékezetes gonosztevő a Féktelenülben vagy a 24 első évadjában, legalább annyi B-kategóriás filmet is lehet találni a filmográfiájában. 

   

9. Vérveszteség (Nicolas Winding Refn, 1999) – Felzaklató sorsdráma egy önpusztító fiatalemberről, aki nemcsak születendő gyermekét, de a saját eszét, vérét, férfiasságát is elveszíti. Keserédes dramedy egy filmeket evő, ivó, lélegző videotékásról, aki egy Hubert Selby Jr.-regényeket bújó, magas, szőke, bájos büféslányt igyekszik meghódítani. Az irónia: a filmbuzi szíve választottját Refn felesége, Liv Corfixen alakítja. Napjaink egyik, ha nem A Legkarakánabb észak-európai szerzője úgy zeng ódát a Moziról, hogy egyfelől rettentő odafigyeléssel dirigálja az önfelszámolódásról, vagyis saját örök témájáról szóló etapot, másfelől pedig saját filmrajongó voltát tárja ország-világ elé. Kim Bodnia félelmetesen intenzív alakítást nyújt a gyenge, arrogáns Leo szerepében: az orosz-dán method actor a forgatás után be is jelentkezett egy idegklinikára. A Mads Mikkelsen által játszott Lenny pedig tökéletes alteregója Refn-nek. Például mindkettőjüknek a Tobe Hooper által jegyzett A texasi láncfűrészes mészárlás a kedvence, de nem szabad kihagyni azt sem, amikor Lenny rögtön a felütésben rendezők neveit (Leonétól és Craventől Jack Hillen és Fulcin át Werner Herzogig és Wajdáig, sőt, még honfitársa, Lars von Trier nevét is) sorolja percekig. Ám mindennél beszédesebb, amikor ez a figura összefut a hőn áhított nővel, akivel aztán nem tud egy rendes mondatot se váltani. A Vérveszteség tartalmaz ugyan humort - a Zlatko Buric által játszott tékás-haver segít fellélegezni, az akciósztárokat érintő csevejnek is örülhetünk -, de az 1999-es mestermű mindenekelőtt az életképtelen kisemberekről szól. Legyen az egy gyilkos indulatokkal vert férfi, legyen az egy filmekbe temetkező, de valódi kommunikációra nem képes fiatal srác sztorija.


 

10. Csapnivaló (Tom DiCillo, 1995) - Lemerülés az indie filmkészítés bugyraiba. DiCillo éleslátó szatírájában a szabad szellemben fogant mozigyártás úgynevezett kreatív szemlélete elé tart görbe tükröt. Merthogy itt aztán maradéktalanul érvényesül Murphy törvénye, amit a komédia hatásmechanizmusával erősítenek fel a készítők. A Csapnivalóban bemutatott rendező tehetségtelen, a szöveget nem jegyzik meg a színészek, szétmegy a kamera, a népszerűségért szerződtetett megasztár túlságosan is nagy szeletet akar a tortából. Általánosságban üli torát a totál kaotizmus, hasonlóan Truffaut Amerikai éjszakájához. Az sem igazán derül ki, hogy a fiatal rendezőaspiráns ódivatú melodrámára vagy szürreális agymenésre készül-e, mert, ugye, akit nem nyelt le a rendszer, az előtt nincsenek határok... (Gondoljuk mi.) Mi több, DiCillo önreflexív gyöngyszeme a szereplői szubjektivitást is karikírozza. A filmbéli direktort Nick Reve-nek hívják, a "Reve" franciául álmot jelent, és akad egy-két szcéna, amit elsőre valódinak hinnénk, aztán hirtelen álomjelenetté változik. Hasfalszaggató és nem utolsó sorban bennfentes poénok jönnek egymás után, ám a Csapnivaló nem csak kacagtat, üzen is, és elárulja nekünk, hogy attól, mert független művész vagy, nem lesz könnyebb dolgod, sőt! Steve Buscemi remekel bénázó, stresszes direktorként, és különösen emlékezetes James LeGros egomániás szupersztárja - akit a színész egy meg nem nevezett kollégájáról mintázott. DiCillo saját tapasztalatait felhasználva vágott neki a filmnek: a Johnny Suede gyártása sok bosszúságot okozott neki, következő filmjére, a Holdfényszelencére pedig nehezen kapott pénzt. A nehéz időknek emléket állító Csapnivalótól is idegenkedtek, ám végül akadtak támogatói, és egy vérbeli Sundance-kultdarab született.