bezár
 

zene

2012. 04. 10.
Ide süss! – avagy punk szakácskönyv
Nigel Kennedy Quintet – Originals, Budapest Congress & World Trade Center, 2012. március 28.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ide süss! – avagy punk szakácskönyv A magát lucky motherfuckernek, illetve a very beautiful human beingnek nevező vagány, nonkonform, mockney-t beszélő, rekordot döntő, polgárpukkasztó, világhírű Yehudi Menuhin-tanítvány ráadásokkal, szavaztatásokkal, humoros, nárcisztikus illetve önironikus (a megfelelő aláhúzandó) kiszólásokkal tarkított, közel kétórás koncertet adott együttesével a lelkes negyedháznak.
Vámos Miklósnak volt egy tv-sorozata a 2000-es évek elején, amelyben minden részben 1-1 nagyon hasonló, ám mégis különböző embert vetett össze egymással. A címe is ez volt: 2 ember. Az egyetlen részben, amit láttam, Presser Gábor és Kocsis Zoltán szerepeltek, egyszerre irigyelték és nézték le a másikat. Előbbi szomorúzenésznek nevezte a komolyzenészeket, utóbbi úgy gondolta, hogy a könnyűzenészek képtelenek eltérni a ritmustól.

Nigel Kennedy megteremtette a tökéletes átmenetet, azt, amire e két ember vágyott. Talán ez az egyik oka annak, hogy egyik sem volt ott a NKQ koncertjén. (Bezzeg a Neoton Famíliából ismert Végvári Ádám...)
Kennedy 1989-ben
Nigel Kennedyről Danczi Csaba László beharangozójában már sokat lehetett olvasni; én a nevét és játékát először közel húsz éve, 11 évesen hallottam, 1992-ben ugyanis mi is megvettük azt a CD-t, amivel 1989-ben Guinness-rekordot döntött.

Még ma is a fülemben cseng az általa játszott Négy évszak, borítón szereplő arca pedig egy életre beégett a fejembe: ritkán látni felnyírt hajú szomorúzenészeket. Az apukám mondta is, hogy ő egy punk, bár akkor még nem értettem, hogy ez mit jelent. Ma már elég sokat tudok a punkról, és Kennedy próbálkozik is, de azért igazi punk már nem lesz, akármennyire is szeretne.
Kennedy 2012-ben
Azóta a haja ritkásabb és őszebb, de ezzel együtt egyre punkosabb, Kennedy játéka pedig az évek során egyre kísérletezőbb és komplexebb lett, a koncertet, a felkonfokat, s egész estés szereplését is ennek alárendelve állította össze, lengyel származású zenészekből álló együttesével.

Nem lehet könnyű, ha valaki ennyire az image-ének rabja: a színpadra negyed 9 előtt pár perccel, darabos mozgással, Aston Villa-mezben, Martens bakancsába tűrt, biztosítótűktől csillogó és zörgő nadrágban érkező hegedűművész kissé esetlenül a levegőbe bokszolt, bemutatta lényegre törő magyar tudását (jó estét kívánok, egészségedre), újra a levegőbe bokszolt, majd még az együttese jelenléte és különösebb gond nélkül eljátszotta Bach a-moll szonátájának nem éppen egyszerű elejét.

Valóban ellentmondásos jelenet volt ez, hiszen a klasszikus zenének mégiscsak szerves részét képezik a modorosságok, a rituálék és az elegancia; egyszerűen jobban elhiszem a virtuozitást frakkban, lakkcipőben, mint Marshall-erősítők előtt. Biztosan feltűnő lenne Pavarotti, ha fecskében fakadna dalra az olasz tengerparton, bár inkább csak a helyzet szokatlansága miatt, s nemhiába nem ismerte fel senki Joshua Bellt, amikor egy metróaluljáróban hegedült.

Kontextust hallgatunk, kontextust értünk, ez pedig elég ellentmondásos volt itt eleinte. Aztán amikor Kennedy már saját maga szerzeményeit játszotta a - szintén AV-mezt viselő - dobosával (Paweł Dobrowolski), valamint a már elegánsabb bőgősével (Adam Kowalwski), szaxofonosával (Tomasz Grzegorski) és billentyűsével (Piotr Wyleżoł), akkor minden a helyére került.

Bár élőben sokkal jobban és improvizatívabban szólt, az alábbi szám elég jó példája annak, ahogyan a Nigel Kennedy Quintet felépíti számait: íme a Father and son, az A very nice albumról (érdemes ismét döntést hozni: a cím önirónia vagy nárcizmus?):



A majdnem kétórás koncerten a darabok között csak néha tartottak szünetet, egyik szám átcsúszott a másikba, majd önmagába vissza, ezzel a hömpölygéssel azt az érzést adva a közönségnek, hogy jól ismeri Kennedy munkáit.

A kontextus így lett teljes, ettől sokkal hitelesebbé vált ő maga, s zenéje is: jobban áll már Nigel Kennedynek a jazz, amibe aztán kedve szerint és szinte észrevétlenül vissza-visszaszűrheti Bachot, és ugyan lehet kényeskedni, hogy ez így túl eklektikus, nem elég letisztult, de úgy tűnt, hogy a közönség és az együttes is vette a lapot, követték mindenben Kennedy finom instrukcióit, bólintásait. Az egyes szólók alatt pedig a kvintet egyetlen britje hajlandó volt visszavonulni, alázatos lenni a zenésztársaival: sokszor bemutatta, meghajoltatta őket, ő pedig rendíthetetlenül ütötte öklét a levegőbe.
Ilyen a boksz
Ha az együttes tagjai láttak bármit is az ellenfény miatt a közönségből, akkor igen szomorúak lehettek, hiszen tényleg alig voltak teli sorok. Talán jobb megoldás lett volna, ha a gyér érdeklődésre való tekintettel az erkélyre jegyet váltó nézőket is a földszintre terelik, így a félház illúzióját kelthették volna.

Azt pedig nem tudom, hogy a hely szellemének, vagy a klasszikuszene-hallgató rutinnak volt-e köszönhető, de a közönség folyamatosan szükségét érezte, hogy a halkabb részek alatt apróbb köhintésekkel jelezze jelenlétét. Szerencsére a lassú táskanyitás, a cukorka kicsomagolása, a lassú táskabecsukás, majd óvatos csámcsogás és szöszmötölés a csomagolással ez alkalommal elmaradt, viszont megmutattuk, hogy milyen jól tudunk angolul, Kennedy pedig kegyes volt és tagolt kiejtéssel vont be minket az este lefolyásába.

Így aztán szavazhattunk, hogy a sokadik ráadásban meddig süljön a steakünk; medium fast, vagy medium slow dalt játszanak-e, mi pedig készséggel emelgettük a kezünket a gyorsabb verzióhoz. Ebből lett Kenny Burrell Midnight Blue-ja, és még arról is mi dönthettünk, hogy a bőgős melyik hangszerét használja.

Az első ráadás egyébként ijesztően hamar, alig egy óra után eljött, de szerencsére sokáig tartott a hajrázás, a sok visszatapsolás miatt igazán hatékonynak érezhettük magunkat. Első körben, könnyítésül, két Herb Alpert & the Tijuana Brass-feldolgozást hallhattunk. A Spanish flea és az A taste of honey (ez utóbbi a Beatlestől ismerősebb és mindenképpen jobb) talán túl könnyűre sikerült, a vastapsból és a bakancsával a ritmust ütő Kennedyből hirtelen Mága Zoltán és Michael Flatley furcsa keveréke jött létre a színpadon, ám erről már inkább a közönség, semmint az együttes tagjai tehettek.

A NKQ előadásmódja meglepően hasonlított az alább látható és hallható eredetihez:


Herb Alpert & The Tijuana Brass - A Taste of Honey (1967)

A két nosztalgiautazást követően szerencsére Kennedyék visszatértek a jazz világába. S ekkor már érdemes volt nem csak a kvintet egy-egy tagjára koncentrálni, mivel a lényeg egy magasabb szinten jött létre, ott azonban ütött. Főleg akkor, amikor Kennedy a technikát is bevetette és szép, régi hegedűjét dizájnos elektromosra cserélte. Most értelmet nyertek az effektpedálok, amikkel önmagát kísérte, torzította, a jazzkoncertet pedig metálkoncertté alakította. Ha Jimmy Page hegedülhetett elektromos gitárján, akkor miért ne zúzhatna Nigel Kennedy a hegedűjén?
Nigel Kennedy
És végül benne is hagyta a közönséget a metálban: a koncert legvégén, amikor már az összes zenész lement, csak a loop, csak a fémes hangzású elektronika maradt, amíg egy spontán mozdulattal a technikus rá nem lépett a megfelelő pedálra.

Érdekes, és egyben egyedileg értelmezett evolutív ívet adott ezzel a koncertnek a hegedű fenegyereke: Bachtól, a latinos hangzású közönségszámokon keresztül eljutott a jazzig, majd továbbment, amíg csak a húrok engedték. Maradva a Kennedy által felhozott steak-metaforánál: szó sincs tehát mediumról, ez az este is well done volt!
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szél Dávid --


További írások a rovatból

Háttérinterjú Csonka Andrással, a Zeneakadémia programigazgatójával versenyekről, művészeti ügynökségekről, a koncerttermek működéséről
Interjú Tornyai Péterrel érvényesülésről, külföldi lehetőségekről, a zenei tevékenység sokszínűségéről, célokról
Our New Orleans: A Benefit Album for the Gulf Coast
Nagy Ákos zeneszerzővel Lineaments I. című lemeze kapcsán beszélgettünk

Más művészeti ágakról

színház

Lépjünk ki a babaházból! Lépjünk ki a babaházból!
Kartonpapa a Szkénében
Rómeó-misszió avagy Rómeó és Júlia a Kaposvári Egyetem harmadéves színész osztálya előadásában Gyulán
John Krasinski: Hang nélkül 2.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés