film
2012. 05. 04.
A vulgárhumor extrém bája – A Torrente-szériáról
Santiago Segura: Torrente 1-4
A spanyolhonban és Magyarországon egyaránt kultikus státuszt élvező Torrente-széria nem csak azt bizonyítja, hogy a tabudöntögető, "gross-out" alpár-humor szól a legérzékenyebben a korszellemhez, hanem azt is, hogy ebben a műfajban mindig lehet lejjebb rakni a lécet. Összeállításunkban elsősorban a Torrente-filmek karakterportréját, illetve műfaji összetevőit boncolgatjuk, de természetesen az aktuális, negyedik részt is kivesézzük.
A rosszízlés rendőre
Hogy a Torrente-filmek bizonyos országokban elsöprő sikert arattak (máshol pedig be sem mutatták őket), abban talán a karakter radikális kompromisszummentességének van a legnagyobb szerepe. Torrente ugyanis nem jószívű vagy megjavuló antihős: spanyol zsernyákunk tényleg akkora tapló, amekkorának látszik. Csak Ford Fairlanehez vagy Borathoz fogható, de előbbivel ellentétben nagyon nem cool, utóbbival szemben pedig nem akar provokálni. Torrente igazi surmó véglény, az emberi aljasság mintapéldánya: nőgyűlölő, xenofób, rasszista, homofób, soviniszta – de bizonyára a politikai inkorrektség további latin elnevezésű variánsai is gond nélkül ráhúzhatók. Foglalkozását tekintve ex-rendőr, azaz alkoholista-drogos naplopó, aki többnyire a létfenntartási ösztönök kielégítésével múlatja mindennapjait, magyarul zabál, piál és közösül, ha teheti, ha meg nem, akkor beszél róla. A filmek során általában valami bűnügybe botlik, és mivel a hasával együtt zsírosra hízott egója megköveteli, móresre akarja tanítani a bűnőzöket, amit egy maga köré toborzott lúzerbandával többnyire – némi áldozat árán – abszolvál is.
Hogy a mezei TV- vagy DVD-néző nem vágja bele felháborodva távkapcsolóját a képernyőbe a Torrente-filmeket nézve, nem olyan meglepő jelenség. Attól, hogy azonosulni nem is lehet (de nem is kell) Torrentével, kedvelni még lehet. Egyrészt, mert ő maga is egy szemenszedett lúzer, aki azért veszi magát körül még több és még nagyobb lúzerrel, hogy oszthassa az észt, és persze hogy azok elvégezzék helyette a mocskos munkát. Torrente annyira kisstílű, hogy nem lehet komolyan venni. Ehhez kell persze az aprólékosan – nem kidolgozott, hanem – elhanyagolt külső: a szottyadt sörhas, a nemesedő toka, a kopaszság meg a tar kobakra ráfésült hajszálak, az ingből rendre kikukucskáló mellszőrzet, és persze az elmaradhatatlan izzadtság. Torrente egész világa egy lepukkant nyomornegyed, amiben a testnedvek eregetése, a csurgás, csatakzás, foszladozás (meg persze a szlotty) a norma.
A megállás nélkül verejtékező Torrente legalább annyira leépült, mint a mocsokváros, amiben lakik: az első rész koszlott színű képeiben felbukkanó (r)omladozó lakás, a rohadó falak, a graffitival szennyezett utcaburkolat egy egész társadalom átlagéletéről rajzol (eltúlzott? reális?) háttérképet. A cifra káromkodással tűzdelt alpári humor felszíne alatt Segura az első részben még a korrajzot se vetette meg, a szériában felbukkanó kurvák, gengszterek, csövesek, bevándorlók a multikulti Madridnak a turistalátványosságtól egészen eltérő képét villantották fel.
Igaz, hogy a Torrente, a törvény két balkeze vaskos atmoszférájának megteremtéséhez a húgyszürke képi világ is nagyban hozzájárult, de a film mégsem ettől vált kasszasikerré. A titok – a magyar káromkodáskultúrára áthangszerelt szinkron mellett – a lumpenzsaru karakterében keresendő. Torrente ugyanis igazi anarchikus figura, aki úgy szól be az egész világnak gengszterestől, rendfenntartóstól és kisebbségestől, hogy közben mindig csak pár haja szála görbül meg. A bunkóság leple mögött utópikus érdekérvényesítés zajlik, ami a mai kompetitív világban az egyik legnagyobb vágyálom, legyen az egy étteremben, ahol Torrente visszaküldi a neki nem tetsző kaját, kocsmában, ahol kiosztja az őt zargató mamlaszokat, vagy szórakozóhelyen, ahol leüti a fültépő diszkózenét nyomató DJ-t, hogy berakja kedvenc El Fary kazettáját. Torrentét, a megszépítetlen antihőst nem kötik a politikai korrektség szabályai, így arra a másfél órára, amíg e kontroll nélküli ösztönlény csetlő-botló akcióvígjátékán röhög a kedves néző, képletesen ő maga is felszabadul a kötelező szépbeszéd, a tisztelettudás és egyéb alapvető szociális normák hatálya alól.
Persze, ott van a másik oldal is, amit a rendező-író-színész Segura szeret hangsúlyozni: hogy Torrente az emberek sötét oldalának komikusra gyúrt esszenciája, a mindenkiben ott lapuló bunkó mozgóképes kivonata, akit a vásznon ki lehet röhögni, de utána kénytelen szembenézni az ember azzal, hogy min röhögött. A filmnézést követő önvizsgálatot illetően kissé naiv Segura, ám ez az alkotó célkitűzésein mit sem változtat: Torrente attól még a sztereotípiagyártás, az előítéletesség eltúlzott, és ezért nevetséges mintapéldánya marad. Igazi franco-i relikvia ő, szűklátókörű nacionalista, aki nevetségessé teszi az általa képviselt nézeteket, és az emberi kisszerűséget, miközben persze ordenáré és rasszista-soviniszta viccek tömkelegével sokkol.
Hogy a Torrente-filmek bizonyos országokban elsöprő sikert arattak (máshol pedig be sem mutatták őket), abban talán a karakter radikális kompromisszummentességének van a legnagyobb szerepe. Torrente ugyanis nem jószívű vagy megjavuló antihős: spanyol zsernyákunk tényleg akkora tapló, amekkorának látszik. Csak Ford Fairlanehez vagy Borathoz fogható, de előbbivel ellentétben nagyon nem cool, utóbbival szemben pedig nem akar provokálni. Torrente igazi surmó véglény, az emberi aljasság mintapéldánya: nőgyűlölő, xenofób, rasszista, homofób, soviniszta – de bizonyára a politikai inkorrektség további latin elnevezésű variánsai is gond nélkül ráhúzhatók. Foglalkozását tekintve ex-rendőr, azaz alkoholista-drogos naplopó, aki többnyire a létfenntartási ösztönök kielégítésével múlatja mindennapjait, magyarul zabál, piál és közösül, ha teheti, ha meg nem, akkor beszél róla. A filmek során általában valami bűnügybe botlik, és mivel a hasával együtt zsírosra hízott egója megköveteli, móresre akarja tanítani a bűnőzöket, amit egy maga köré toborzott lúzerbandával többnyire – némi áldozat árán – abszolvál is.
Hogy a mezei TV- vagy DVD-néző nem vágja bele felháborodva távkapcsolóját a képernyőbe a Torrente-filmeket nézve, nem olyan meglepő jelenség. Attól, hogy azonosulni nem is lehet (de nem is kell) Torrentével, kedvelni még lehet. Egyrészt, mert ő maga is egy szemenszedett lúzer, aki azért veszi magát körül még több és még nagyobb lúzerrel, hogy oszthassa az észt, és persze hogy azok elvégezzék helyette a mocskos munkát. Torrente annyira kisstílű, hogy nem lehet komolyan venni. Ehhez kell persze az aprólékosan – nem kidolgozott, hanem – elhanyagolt külső: a szottyadt sörhas, a nemesedő toka, a kopaszság meg a tar kobakra ráfésült hajszálak, az ingből rendre kikukucskáló mellszőrzet, és persze az elmaradhatatlan izzadtság. Torrente egész világa egy lepukkant nyomornegyed, amiben a testnedvek eregetése, a csurgás, csatakzás, foszladozás (meg persze a szlotty) a norma.
A megállás nélkül verejtékező Torrente legalább annyira leépült, mint a mocsokváros, amiben lakik: az első rész koszlott színű képeiben felbukkanó (r)omladozó lakás, a rohadó falak, a graffitival szennyezett utcaburkolat egy egész társadalom átlagéletéről rajzol (eltúlzott? reális?) háttérképet. A cifra káromkodással tűzdelt alpári humor felszíne alatt Segura az első részben még a korrajzot se vetette meg, a szériában felbukkanó kurvák, gengszterek, csövesek, bevándorlók a multikulti Madridnak a turistalátványosságtól egészen eltérő képét villantották fel.Igaz, hogy a Torrente, a törvény két balkeze vaskos atmoszférájának megteremtéséhez a húgyszürke képi világ is nagyban hozzájárult, de a film mégsem ettől vált kasszasikerré. A titok – a magyar káromkodáskultúrára áthangszerelt szinkron mellett – a lumpenzsaru karakterében keresendő. Torrente ugyanis igazi anarchikus figura, aki úgy szól be az egész világnak gengszterestől, rendfenntartóstól és kisebbségestől, hogy közben mindig csak pár haja szála görbül meg. A bunkóság leple mögött utópikus érdekérvényesítés zajlik, ami a mai kompetitív világban az egyik legnagyobb vágyálom, legyen az egy étteremben, ahol Torrente visszaküldi a neki nem tetsző kaját, kocsmában, ahol kiosztja az őt zargató mamlaszokat, vagy szórakozóhelyen, ahol leüti a fültépő diszkózenét nyomató DJ-t, hogy berakja kedvenc El Fary kazettáját. Torrentét, a megszépítetlen antihőst nem kötik a politikai korrektség szabályai, így arra a másfél órára, amíg e kontroll nélküli ösztönlény csetlő-botló akcióvígjátékán röhög a kedves néző, képletesen ő maga is felszabadul a kötelező szépbeszéd, a tisztelettudás és egyéb alapvető szociális normák hatálya alól.Persze, ott van a másik oldal is, amit a rendező-író-színész Segura szeret hangsúlyozni: hogy Torrente az emberek sötét oldalának komikusra gyúrt esszenciája, a mindenkiben ott lapuló bunkó mozgóképes kivonata, akit a vásznon ki lehet röhögni, de utána kénytelen szembenézni az ember azzal, hogy min röhögött. A filmnézést követő önvizsgálatot illetően kissé naiv Segura, ám ez az alkotó célkitűzésein mit sem változtat: Torrente attól még a sztereotípiagyártás, az előítéletesség eltúlzott, és ezért nevetséges mintapéldánya marad. Igazi franco-i relikvia ő, szűklátókörű nacionalista, aki nevetségessé teszi az általa képviselt nézeteket, és az emberi kisszerűséget, miközben persze ordenáré és rasszista-soviniszta viccek tömkelegével sokkol.Univerzális gusztustalanság
Mindez nem egyedi találmány, az emberi hülyeségből, vagy szélsőséges nézetekből sokkolással, ocsmánysággal viccet faragó tendencia manapság abszolút mainstreamnek számít, sőt, a vígjáték műfajának sarkköve (nem is kell messzebb menni a Torrentével egy évben rajtoló South Parknál). A Torrentét sújtó balgaság és "szarokbele" attitűd a világ bármely pontján fellelhető: Torrente univerzális suttyó, aki apró módosításokkal bármelyik (európai) nemzet elavult, inkorrekt nézeteinek vírusgazdája lehetne. Így hiába a hangsúlyosan spanyol közeg El Fary-tól kezdve a helyi celebek cameo-in keresztül a különböző madridi fociklubok aktuális sztárjaiig, a Torrente a lokális intertextek csattanói nélkül is maradéktalanul működik. Igaz, a spanyol kultúra értékrendszere erősen átszövi a filmeket (gondoljunk csak a család és a vallás fontosságára, a részről részre felbukkanó újabb és újabb rokonokra, vagy az első rész templomi gegjére), de csak annyira, hogy abban más, akár a magyar falusi sztereotípiák kiforgatását is felfedezhetjük (a legjobb idevágó poén egyértelműen a negyedik rész szemmel verő parasztasszonya, aki a zebrán akadályozza az autósüldözést).
A politikailag korrekt nyelven csak szellentős-szeretkezős humornak becézett komikumot művészi szinten űző Torrente-mozik az új évezred trendjeibe is kiválóan illeszkednek – igaz, inkább frappáns beszólásokba forgatják át a vizuális polgárpukkasztásra szakosodó divatot. Míg az undergroundban John Waters szentségtelen működésétől, a mainstreamben pedig a Party zóna című bulifilmtől datálható "gross-out" vígjáték az emberi test tabunak számító működéséből, a testből távozó folyadékokból és légnemű illó anyagokból csinál viccet, addig a Torrente-filmek "bravúrja", hogy mindezt nem vászonra hányt ocsmánysággal, hanem (többnyire) verbális humorral jelenítik meg. A játékidő nagy részében arra koncentrálnak a filmek, hogy Torrente világnézetének megfelelő vicceket eregessenek az altesti humor kiművelt műfajában: hiába, Torrentében egy vulgárparaszt Parti Nagy veszett el.
Mindez nem egyedi találmány, az emberi hülyeségből, vagy szélsőséges nézetekből sokkolással, ocsmánysággal viccet faragó tendencia manapság abszolút mainstreamnek számít, sőt, a vígjáték műfajának sarkköve (nem is kell messzebb menni a Torrentével egy évben rajtoló South Parknál). A Torrentét sújtó balgaság és "szarokbele" attitűd a világ bármely pontján fellelhető: Torrente univerzális suttyó, aki apró módosításokkal bármelyik (európai) nemzet elavult, inkorrekt nézeteinek vírusgazdája lehetne. Így hiába a hangsúlyosan spanyol közeg El Fary-tól kezdve a helyi celebek cameo-in keresztül a különböző madridi fociklubok aktuális sztárjaiig, a Torrente a lokális intertextek csattanói nélkül is maradéktalanul működik. Igaz, a spanyol kultúra értékrendszere erősen átszövi a filmeket (gondoljunk csak a család és a vallás fontosságára, a részről részre felbukkanó újabb és újabb rokonokra, vagy az első rész templomi gegjére), de csak annyira, hogy abban más, akár a magyar falusi sztereotípiák kiforgatását is felfedezhetjük (a legjobb idevágó poén egyértelműen a negyedik rész szemmel verő parasztasszonya, aki a zebrán akadályozza az autósüldözést).
A politikailag korrekt nyelven csak szellentős-szeretkezős humornak becézett komikumot művészi szinten űző Torrente-mozik az új évezred trendjeibe is kiválóan illeszkednek – igaz, inkább frappáns beszólásokba forgatják át a vizuális polgárpukkasztásra szakosodó divatot. Míg az undergroundban John Waters szentségtelen működésétől, a mainstreamben pedig a Party zóna című bulifilmtől datálható "gross-out" vígjáték az emberi test tabunak számító működéséből, a testből távozó folyadékokból és légnemű illó anyagokból csinál viccet, addig a Torrente-filmek "bravúrja", hogy mindezt nem vászonra hányt ocsmánysággal, hanem (többnyire) verbális humorral jelenítik meg. A játékidő nagy részében arra koncentrálnak a filmek, hogy Torrente világnézetének megfelelő vicceket eregessenek az altesti humor kiművelt műfajában: hiába, Torrentében egy vulgárparaszt Parti Nagy veszett el.A széria a látványos testhumort többnyire Torrente lógó, terebélyesedő testrészeire koncentrálja, azaz újból csak főhősét teszi nevetségessé. Azért beszédes, hogy míg eleinte csak Torrente hasát, hátsóját, vagy mellét láthattuk, a Torrente 4-ben már a fütykös is előficcen, rögtön a nyitójelenetben. A negyedik részben már többet repkednek a fingós poénok, mint az egysoros szállóigék, de a vulgáris humor mocsármélysége felé kacsintgató poénesést betudhatjuk a remake-ek kötelező fokozásának, minden "vulgáris" elemet eltúlzó tendenciájának is.
Bumfordi börleszk-eksön
"Torrente olyan, mint Don Quixote nemesség nélkül." – fogja meg John Landis, a Party zóna rendezője a karakter egyik oldalának lényegét. Torrente részben ugyanis burleszk-figura, a világon keresztül botladozó korai burleszk-hősök törvénytelen fattya, aki az alapvetően zsaru-vígjátéki közegben csak a véletlennek és végtelen mamlaszságának köszönheti azt, hogy rendre túléli a bűneseteket. Módszere a problémamegoldás helyett a problémabonyolítás, hiszen egy-egy akció során mindig a hülyébb utat választja. Ráadásul az is Segura műfajérzékenységét dicséri, hogy ő már 3 évvel a Jackass-sorozat előtt átfordította a burleszket a műfajra ma is jellemző morbiditásba. Torrente balfék akcióinak ugyanis rendre a maga köré szervezett lúzerbanda látja a kárát, akiknek eszement, Jackass-szintű halálnemei a filmek visszatérő poénjait szolgáltatják.
A Torrente ezzel már a posztmodern zsánerdarabok közé sorolja magát, amire a különböző filmes intertextusok is rásegítenek: az alkalomadtán felbukkanó Taxisofőr, Rocky, vagy A remény rabjai paródiák ha nem is ütik meg a film verbális humorának mércéjét, kellemes mosolyszünetet biztosítanak a zsíros karakterkomikum jobban sikerült pillanatai között. Ráadásul a második-harmadik rész már az emlegetett spanyol kulturális háttérből is inkább "műfaji humort" kreál, ugyanis a semmiből előráncigált, újabb és újabb családtagok a spanyol szappanoperák röhejesen kusza rokoni szálait figurázzák ki.
A Torrente azonban alapvetően mégiscsak zsernyák-vígjáték, hiszen José Luis egy amatőr társával bukdácsol végig egy bűnügyön, a végén pedig megoldja azt, csak hogy a finisben ellopja megérdemelt jutalmát. Habár a Torrente-filmek műfaji kerete, azaz maga a narratíva igencsak esetlegesnek, esetlennek szokott hatni, a széria humorát tisztességgel megtoldja az az abszurdba hajló idiotizmus, ami a spanyol ex-zsernyák nyomozási technikáját jellemzi. Az első rész cselekményvezetése még szimplán csak véletlenszerűnek tűnt (a töredezetten epizodikus, a karakterekre és különálló gegekre koncentráló film a széria legjobbja), azonban a folytatásokban Segura már igyekszik felturbózni a történeteket, hogy a bűnügyi sztori több legyen, mint kifogás Torrente szövegeléséhez. Ehhez mindig egy-egy újabb bűnügyi alzsánert hív segítségül: a második rész például a Bond-filmek világpusztító (itt: városromboló) antagonistájával újított, ami által A Marbella küldetés olyan lett, mint egy Mocskos zsaruba oltott Austin Powers; a harmadik a rész az Oceans 11-féle csapat-heist filmeket idézte, csak éppen nem kirabolni, hanem megvédeni kellett volna valakit Torrentééknek, a Torrente 4 pedig a börtönfilmek ázsióját hivatott porba rombolni.
"Torrente olyan, mint Don Quixote nemesség nélkül." – fogja meg John Landis, a Party zóna rendezője a karakter egyik oldalának lényegét. Torrente részben ugyanis burleszk-figura, a világon keresztül botladozó korai burleszk-hősök törvénytelen fattya, aki az alapvetően zsaru-vígjátéki közegben csak a véletlennek és végtelen mamlaszságának köszönheti azt, hogy rendre túléli a bűneseteket. Módszere a problémamegoldás helyett a problémabonyolítás, hiszen egy-egy akció során mindig a hülyébb utat választja. Ráadásul az is Segura műfajérzékenységét dicséri, hogy ő már 3 évvel a Jackass-sorozat előtt átfordította a burleszket a műfajra ma is jellemző morbiditásba. Torrente balfék akcióinak ugyanis rendre a maga köré szervezett lúzerbanda látja a kárát, akiknek eszement, Jackass-szintű halálnemei a filmek visszatérő poénjait szolgáltatják.
A Torrente ezzel már a posztmodern zsánerdarabok közé sorolja magát, amire a különböző filmes intertextusok is rásegítenek: az alkalomadtán felbukkanó Taxisofőr, Rocky, vagy A remény rabjai paródiák ha nem is ütik meg a film verbális humorának mércéjét, kellemes mosolyszünetet biztosítanak a zsíros karakterkomikum jobban sikerült pillanatai között. Ráadásul a második-harmadik rész már az emlegetett spanyol kulturális háttérből is inkább "műfaji humort" kreál, ugyanis a semmiből előráncigált, újabb és újabb családtagok a spanyol szappanoperák röhejesen kusza rokoni szálait figurázzák ki.A Torrente azonban alapvetően mégiscsak zsernyák-vígjáték, hiszen José Luis egy amatőr társával bukdácsol végig egy bűnügyön, a végén pedig megoldja azt, csak hogy a finisben ellopja megérdemelt jutalmát. Habár a Torrente-filmek műfaji kerete, azaz maga a narratíva igencsak esetlegesnek, esetlennek szokott hatni, a széria humorát tisztességgel megtoldja az az abszurdba hajló idiotizmus, ami a spanyol ex-zsernyák nyomozási technikáját jellemzi. Az első rész cselekményvezetése még szimplán csak véletlenszerűnek tűnt (a töredezetten epizodikus, a karakterekre és különálló gegekre koncentráló film a széria legjobbja), azonban a folytatásokban Segura már igyekszik felturbózni a történeteket, hogy a bűnügyi sztori több legyen, mint kifogás Torrente szövegeléséhez. Ehhez mindig egy-egy újabb bűnügyi alzsánert hív segítségül: a második rész például a Bond-filmek világpusztító (itt: városromboló) antagonistájával újított, ami által A Marbella küldetés olyan lett, mint egy Mocskos zsaruba oltott Austin Powers; a harmadik a rész az Oceans 11-féle csapat-heist filmeket idézte, csak éppen nem kirabolni, hanem megvédeni kellett volna valakit Torrentééknek, a Torrente 4 pedig a börtönfilmek ázsióját hivatott porba rombolni.Torrentexploitation
A széria egyik legdominánsabb trendje, hogy az elkölthető büdzsével párhuzamosan a különböző akcióelemek száma és látványossága is növekszik. Segura filmjeiben a robbanások és autósüldözések kb. ugyanolyan öncélúak, mint Michael Bay várospusztító autobotjainak romváziói. A spanyol rendező látványpolitikája ugyanolyan gátlástalan, mint savóképű főhőse: elég csak szemrevételezni a főcímeket, amelyek A Marbella küldetéstől kezdve felérnek egy-egy mellploitationnel. Ha a nézőnek fedetlen keblek, focisták, spanyol celebek, meg autósrobbanások kellenek, akkor azt is kapják. A Torrente-sorozat így a műfaji klisék térdcsapkodós kiforgatásából (elég csak az első részben arra a jelenetet felidézni, amikor Torrente kisurran a boltból, amit éppen kirabolnak, de azért még egy üveg whiskyt elemel a polcról) inkább a látványcentrikusság, az akcióelemek mennyiségi növelése felé mozdult el. Igaz, Segura a "látványorgiát" általában öniróniával megfejelve tálalja, amely egyre inkább a céltudatos exploitation-mozik logikája felé viszi el a szériát.
A Torrente 4 a "válságot" arra használja fel, hogy még jobban degradálja az egyébként sem éppen kultúrlény rendbomlasztót: Torrente guberál, kukázik, és gátlástalanul lop, hogy a nehéz időkben hozzájusson betevő falatjához és alkoholadagjához. Ahogy maga a karakter, úgy a humor is tovább aljasodott: a homofób poénok (a börtönben ez adja magát), és a "szexkomédia-elemek" folyamatosan elszaporodtak az első rész hagyományosabb vígjátéki húzásainak rovására (elég csak a ’97-es film klasszikusan elrajzolt mellékszereplőire, a nimfomániás unokahúgra vagy a fegyverbolond, pápaszemes Rafira gondolni). A film a 3D-t is polgárpukkasztásra használja, hogy Torrente arcba köphesse a nézőket, az elburjánzó és nyílttá váló exploitation-beütés pedig végleg bűnös élvezetté minősítse a szériát. Kérdés, hogy a negyedik felvonás csupán a Torrente-filmek igazi motorjáról rántja le a leplet, vagy tényleg megfakult kicsit a változatosság, annak ellenére, hogy a széria szórakoztatási színvonala csak minimálisan csökkent.
A választ bizonyára meg fogjuk kapni a betervezett ötödik részben, hiszen ne felejtsük el, a Torrente 4 a tavalyi év legnézettebb mozifilmje volt Spanyolországban. Ráadásul A diktátort is jegyző forgatókönyvíró-trió (Alec Berg, David Mandel, Jeff Schaffer) már elvileg dolgozik a 2013-ra előirányzott amerikai verzión, amelyben a híresztelések szerint Sacha Baron Cohen játszaná a főszerepet. Ebben az esetben pedig nem lehetnénk biztosak abban, hogy az amerikai remake egyben ki is heréli az alapanyagot, ugyanis a Borat és Brüno megformálásáról hírhedt Cohen talán visszahozhatná azt a provokatív élt, ami kissé megfakult a szériában. És akkor talán a Torrente-széria sem fog egy idő után "kifújni, mint szél a lyukból".
Torrente 4
Színes, magyarul beszélő, spanyol akció-vígjáték, 93 perc, 2011
Rendező: Santiago Segura
Forgatókönyvíró: Santiago Segura
Zeneszerző: Roque Banos
Operatőr: Teo Delgado
Producer: Mercedes Gamero, María Luisa Gutiérrez, Santiago Segura
Vágó: Alejandro Lázaro
Szereplők: Santiago Segura (Torrente), Javier Gutiérrez (Solís), Carlos Areces (zenész), Goyo Jiménez (Rocamora), Maria Lapiedra (Melanie Rocamora), Fernando Esteso (Cuadrado), Kiko Rivera (Julito Rin Rin)
Szinkronhangok: Csuja Imre (Torrente magyar hangja), Stohl András, Czető Roland, Harsányi Gábor, Barbinek Péter
Forgalmazó: PARLUX Entertainment
16 éven aluliak számára nem ajánlott
A széria egyik legdominánsabb trendje, hogy az elkölthető büdzsével párhuzamosan a különböző akcióelemek száma és látványossága is növekszik. Segura filmjeiben a robbanások és autósüldözések kb. ugyanolyan öncélúak, mint Michael Bay várospusztító autobotjainak romváziói. A spanyol rendező látványpolitikája ugyanolyan gátlástalan, mint savóképű főhőse: elég csak szemrevételezni a főcímeket, amelyek A Marbella küldetéstől kezdve felérnek egy-egy mellploitationnel. Ha a nézőnek fedetlen keblek, focisták, spanyol celebek, meg autósrobbanások kellenek, akkor azt is kapják. A Torrente-sorozat így a műfaji klisék térdcsapkodós kiforgatásából (elég csak az első részben arra a jelenetet felidézni, amikor Torrente kisurran a boltból, amit éppen kirabolnak, de azért még egy üveg whiskyt elemel a polcról) inkább a látványcentrikusság, az akcióelemek mennyiségi növelése felé mozdult el. Igaz, Segura a "látványorgiát" általában öniróniával megfejelve tálalja, amely egyre inkább a céltudatos exploitation-mozik logikája felé viszi el a szériát.
A Torrente 4 a "válságot" arra használja fel, hogy még jobban degradálja az egyébként sem éppen kultúrlény rendbomlasztót: Torrente guberál, kukázik, és gátlástalanul lop, hogy a nehéz időkben hozzájusson betevő falatjához és alkoholadagjához. Ahogy maga a karakter, úgy a humor is tovább aljasodott: a homofób poénok (a börtönben ez adja magát), és a "szexkomédia-elemek" folyamatosan elszaporodtak az első rész hagyományosabb vígjátéki húzásainak rovására (elég csak a ’97-es film klasszikusan elrajzolt mellékszereplőire, a nimfomániás unokahúgra vagy a fegyverbolond, pápaszemes Rafira gondolni). A film a 3D-t is polgárpukkasztásra használja, hogy Torrente arcba köphesse a nézőket, az elburjánzó és nyílttá váló exploitation-beütés pedig végleg bűnös élvezetté minősítse a szériát. Kérdés, hogy a negyedik felvonás csupán a Torrente-filmek igazi motorjáról rántja le a leplet, vagy tényleg megfakult kicsit a változatosság, annak ellenére, hogy a széria szórakoztatási színvonala csak minimálisan csökkent.A választ bizonyára meg fogjuk kapni a betervezett ötödik részben, hiszen ne felejtsük el, a Torrente 4 a tavalyi év legnézettebb mozifilmje volt Spanyolországban. Ráadásul A diktátort is jegyző forgatókönyvíró-trió (Alec Berg, David Mandel, Jeff Schaffer) már elvileg dolgozik a 2013-ra előirányzott amerikai verzión, amelyben a híresztelések szerint Sacha Baron Cohen játszaná a főszerepet. Ebben az esetben pedig nem lehetnénk biztosak abban, hogy az amerikai remake egyben ki is heréli az alapanyagot, ugyanis a Borat és Brüno megformálásáról hírhedt Cohen talán visszahozhatná azt a provokatív élt, ami kissé megfakult a szériában. És akkor talán a Torrente-széria sem fog egy idő után "kifújni, mint szél a lyukból".Torrente 4
Színes, magyarul beszélő, spanyol akció-vígjáték, 93 perc, 2011
Rendező: Santiago Segura
Forgatókönyvíró: Santiago Segura
Zeneszerző: Roque Banos
Operatőr: Teo Delgado
Producer: Mercedes Gamero, María Luisa Gutiérrez, Santiago Segura
Vágó: Alejandro Lázaro
Szereplők: Santiago Segura (Torrente), Javier Gutiérrez (Solís), Carlos Areces (zenész), Goyo Jiménez (Rocamora), Maria Lapiedra (Melanie Rocamora), Fernando Esteso (Cuadrado), Kiko Rivera (Julito Rin Rin)
Szinkronhangok: Csuja Imre (Torrente magyar hangja), Stohl András, Czető Roland, Harsányi Gábor, Barbinek Péter
Forgalmazó: PARLUX Entertainment
16 éven aluliak számára nem ajánlott
Szerzők
-- Soós Tamás --
