Aki A holló hallatán Brandon Lee utolsó filmjének remake-jére számított, fellélegezhet (de ne legyenek kétségeink, lesz ilyen is). Készültek korábban ilyen címmel Poe-versadaptációk és életrajzi filmek, munkássága emellett  számos horror-rendezőt inspirált Dario Argentótól Tim Burtonig. Poe sikeresnek bizonyult filmen, novelláiból készültek hű és ötleteit nagyjátékfilmhez kevésnek találó, szabad adaptációk. Előbbire példa Argento és Romero Két gonosz szem című duplafilmje, Lucio Fulci A fekete macskája vagy Stuart Gordon filmjei. Ami a szabad adaptációkat illeti, az Universal horror-ciklusát erősítő, Lugosi és Karloff fémjelezte A fekete macska alig kapcsolódik a novellához, a híres titulust inkább márkaként használja, míg a szintén szegénysori horrorstúdió AIP Roger Corman rendezte és Vincent Price főszereplésével készült Poe-szériája a novellák alapmotívumait próbálta több-kevesebb sikerrel egy szabványos horrorsztoriba integrálni. Poe-nak tehát gazdag filmográfiája van a horror zsánerében, ebben igyekezett új fejezetet nyitni James McTeigue rendező, filmje alapötlete ráadásul posztmodern premissza, amihez alapkövetelemény az elődök ismerete és tisztelete.
A holló annyiban épít Poe versére, hogy a novellista-költő fiktív életének utolsó eseményét, élményeit meséli el. Poe (John Cusack) csillaga leáldozóban van, nincs már hitele egyik kocsmában sem, az esélytelenek nyugalmával udvarol gazdag családból származó szerelmének. Eközben a rendőrség brutális gyilkosságot fedez föl, amely kivitelezésében kísértetiesen hasonlít Poe A Morgue-utcai kettős gyilkosság című remekére. Hősünket megkeresi a rendőrség, egyszerre gyanúsítják és kérik a segítségét. A gyilkos újra lecsap, ezúttal A kút és az inga modorában, majd A vörös halál álarcát idéző performanszban elrabolja hősünk éppen meghódított szerelmét, és meghagyja az írónak, hogy további gyilkosságokat fog elkövetni, nyomokat hagyva a lány hollétét illetően, ezzel zsinóron rángatva és szellemi párbajra hívva a kegyvesztett zsenit.

A sztori erőssége, hogy tökéletesen életszerű: Poe filmes örökösét, Dario Argentót például egy ízben tényleg megkörnyékezte egy megszállott rajongója - ebből született a Tenebre című film ötlete. A forgatókönyvírók ráadásul alaposan utánaolvastak Poe-nak, így A holló szkripje kortárs hollywoodi blockbuster-mezőnyben szinte magas művészetnek számít. A hollóénál jobb posztmodern műfaji premisszát elképzelni is nehéz: a posztmodern filmben a klasszikus fikció (egy horrorsztori) mögött lévő valóság (Poe mint azok szerzője) mögött újabb fikciót találnuk: eme filmet, mint szabványos horror-thrillert (erről bővebben lásd Varró Attila Holt mesékből új bazár című írását, Filmvilág 2012/5). Poe a lehető legjobb alany ehhez, mivel novelláit ugyanolyan exploitationként és trash-ként, vagy jobb esetben ötödrangú horrorként tételezték a maga korában, mint napjainkban számos tehetséges horror-rendező munkásságát, illetve a szélsőségesebb műfajfilmeket, különösen a horrort. A Motel és a Fűrész kapcsán újfajta “kínzós pornóról" beszélők valószínűleg sosem olvasták a 170 éve írt A kút és az ingát (Poe egyúttal korát is megelőzte).
Az alapötlet tehát zseniális, ezzel viszont ki is merülnek A holló erősségei. A forgatókönyvírók, Ben Livingston és Hannah Shakespeare úgy gondolhatták, a filmet elviszi a hátán a premissza, ezért mintha kínosan ügyeltek volna, nehogy ötleteket invesztáljanak a kibontásába. Nem mélyedtek el Poe fantáziauniverzumában, nem kezdenek intellektuális játékba a nézővel, talán jól is teszik, enélkül is jó esélyük van rá, hogy már a film elején elveszítik a nézőt az irodalmi utalások  miatt. A suspense és a rejtély elviszik a sztorit a végkifejletig, amikor viszont kiderül, hogy az írók végig blöfföltek. “Csalódás ez a végkifejlet" - mondja legvégül a gyilkos, és ezt akár önkritikaként is tételezhetjük az alkotók részéről.  
A sztori tehát nem több a high concept alapötletnél, a rendezés viszont ennyi dicséretet sem érdemel. James McTeigue debütálása, a V mint vérbosszú alapján a Wachowski-testvérek protezsáltjaként még tehetségesnek tűnhetett, de aztán elvállalta a Hirschbiegel-féle Invázió lebutítását, legutóbb pedig a robotpilótával vezérelt hentelős akciófilmek kategóriájában is gagyinak számító Nindzsa gyilkossal égette magát. Utóbbiban CGI-al varázsolt véres jelenetekkel igyekezett hengerelni, ugyanezt teszi A hollóban is, viszont itt nem csak a minőséggel (megint az a CGI), de a mennyiséggel is gond van. Filmje vérszegény horrorként, nem lép be a Fűrész fémjelezte trendbe, de így is kedvezőtlen korhatárt kapott, ezzel két szék közé esve. Néhány alkalommal igyekszik megidézni a Corman-Price horrorfilmek hangulatát, de A holló ebben is inkább tűnik olcsó utánzatnak, mint posztmodern főhajtásnak.
A holló tehát félsiker, tipikus mainstream horror: az alapötlet ügyes, de azt csak egy vérbeli horror-rendező tudta volna szívvel-lélekkel filmre vinni, a tehetséges horroristák viszont általában nem kapnak ilyen lehetőségeket. Poe filmes pályájának viszont szerencsére messze még a vége: Francis Ford Coppola kritikaliag elismert Twixt című filmje - melyben Ben Chaplin alakítja Poe-t - hamarosan széleskörű forgalmazást kap, de lesz új filmverziója A vörös halál álarcának, a Ligeiának, az Áruló szívnek és a Morellának is. 

A holló

(The Raven)

Színes, feliratos, amerikai-magyar-spanyol thriller, 111 perc, 2012 (16 éven aluliak számára nem ajánlott)

Rendező: James McTeigue

Forgatókönyvíró: Ben Livingston, Hannah Shakespeare

Zeneszerző: Lucas Vidal

Operatőr: Danny Ruhlmann

Producer: Marc D. Evans, Trevor Macy, Aaron Ryder

Vágó: Niven Howie

Szereplők:  John Cusack (Edgar Allan Poe), Luke Evans (Emmett Fields)
Bemutató dátuma: 2012. május 17.
Forgalmazó: Big Bang Media