Ha én felnőtt volnék… – sóhajt fel többször vágyakozva Janikovszky Éva ismert könyvének gyermekhangja; végül aztán rájön: felnőttnek lenni sem egyszerű. Az a nagyszerű ebben a könyvben, hogy felnőttként a gyermek, gyermekként pedig a felnőtt szempontjait, érveit hallhatjuk meg. Mondják, a nevelésnek is valahol ez a kulcsa: belehelyezkedni a gyermek gondolkodásába, az ő szemén keresztül látni a világot, leguggolni hozzá, játszani vele. Szülőként azonban nehéz mindig „csak” játszani, néha meg is kell nevelni az ebadta kölyköt.

Amikor először hallottam arról, hogy a Kolibri megjelenteti Jo Nesbø Doktor Proktor-sorozatát, nagyon örültem, hogy végre egy könnyed, vicces könyvvel gazdagodik a magyar nyelvű gyermekirodalom. A könyvet elolvasva a könnyedség és a viccesség mellé harmadik pozitívumként a kalandosság került, ugyanakkor minden erénye mellett egy dolog nem hagyott nyugodni: a könyv témája. Éppen ezért a következőkben nem is magát a történetet, hanem a jelenséget szeretném körbejárni, és azt vizsgálni: mitől tartják viccesnek a gyerekek a pukis, kakis, fütyis könyveket, és miért viszolyognak mindettől a felnőttek. És egyáltalán: ki és miért venne meg ma, Magyarországon egy olyan könyvet, aminek hőse attól válik szuperképességűvé, mert hatalmas erejűt tud fingani.

Mit tanulhat a gyerek egy ilyen könyvből? Ha a felnőtt (legyen az szülő vagy pedagógus) hagyományos szerepéből indulunk ki, látnunk kell, hogy ebből a szemszögből valóban kevés létjogosultsága van a gyermek olvasmányai közt a gusztustalanságokat tartalmazó könyveknek. Ha megkérdeznénk a pedagógusokat arról, milyennek gondolják a jó gyermekkönyvet, a leggyakoribb válaszok között valószínűleg ott lenne a jó és a szép jelző, és valahol a lista elején kapna helyet a hasznosság és a nevelés is.

Kell-e, fontos-e, hogy minden könyvből tanuljon valami jót a gyerek, vagy elég az, ha jól szórakozik? A gyermekkor a világ felfedezésének az időszaka, ugyanakkor a határok megismerése és azoknak a feszegetése is szükséges velejárója a gyermeklétnek. Milyen szerepet kap ebben a felnőtt? Vezet vagy kísér? Átvállalja a felelősséget, dönt a gyermek helyett, vagy hagyja szabadon ismerkedni a világgal? Érezzük, hogy jobb lenne kísérni és hagyni, hadd tanuljon a hibáiból, de neveltetésünk, hagyományaink és az elvárások más reflexeket diktálnak. És elfeledkezve arról, hogy mi is voltunk gyerekek, máris soroljuk, mit, hogyan kellene csinálni, mit szabad és mit nem.

Minél komolyabb felnőtt szerepbe bújunk, annál kevésbé leszünk nyitottak a gyermek világára, és ezen belül az egyik legfontosabbra: a humorra. A humor szorosan összefügg a szellemi és az érzelmi érettséggel, ahogy fejlődünk, egyre összetettebb és abszurdabb asszociációkat teremtünk, a humor is differenciáltabb lesz. A gyermekvilág humora felnőtt szemmel nézve ijesztő, visszataszító, talán éppen azért, mert annyira őszinte. Felnőtté érve megtanuljuk a megfelelő társadalmi konvenciókat, szokások és rítusok szabályozzák az életünket. Az őszinte cselekvések, indulatok helyét a szabályozott látszat veszi át. A gyermek szavai és cselekedetei lemeztelenítik konvencionális gondolkodásunkat, az altesti humor megmutatja nekünk, hogy bármennyire próbáljuk magunkat egyben tartani, belül nagyon is törékenyek vagyunk, a tökéletességünk csupán látszat. A legtöbb ember a puki-humort személyisége integritása elleni támadásként érzékeli, és azonnali elutasítással reagál rá.

Az olvasás öröm, élvezettel faljuk azokat a könyveket, amelyek szórakoztatnak, vagy éppen megérintenek, mert pillanatnyi állapotunkra rezonálnak. Miért vennénk el ezt az örömöt, ezt az élményt a gyermektől? Hol van az megírva, hogy a gyerekeknek csakis tanulságos, léleknemesítő könyveket kell olvasniuk?! Talán ez is a félelmünkből fakad: mi lesz, ha ezek után nem vesznek „normális” könyvet a kezükbe. A kétkedőknek nem túl megnyugtató válasz, hogy bíznunk kell bennünk, és kínálgatni őket – kitartóan.

Nesbø könyve (de beszélhetnénk itt Fikarc és az óriásokról, Haragumiról vagy akár a Kaki könyvről) attól hat felszabadítóan, hogy átlép egy határt. A (felnőtt) író szakít a bevett konvenciókkal, a felnőttséggel szorosan összefonódó tiltó magatartással, és a gyermek cinkosává lesz. Kimondja a tiltott szót, ezzel kinyit egy olyan titkos kaput, amelyen keresztül csak a legbátrabbak, a legrátermettebbek léphetnek be. Az ellentmondáshoz, a szabályok megszegéséhez nagy-nagy bátorság kell – el mered-e olvasni ezt a könyvet? És mi, felnőttek, kézbe merjük-e venni ezt a könyvet?

Zárásul jöjjön egy kis önismereti tréning. Vegyük meg (vagy kölcsönözzük ki) Doktor Proktor pukiporát, olvassuk el, olvassuk fel a gyermekünknek vagy csak egyszerűen nyomjuk a kezébe, és közben figyeljük a reakcióinkat és az ő reakcióit is. Meglepőek lesznek. Nem ezt várnánk magunktól, nem ezt várja tőlünk. Aztán beszélgessünk, nevessünk együtt. Nem süllyedünk – emelkedünk!

Jo Nesbø: Doktor Proktor Pukipora
Fordította: Petrikovics Edit
Kolibri Kiadó 2012.
258 o., 2490 Ft