Létezik Jakarta gettóövezetében egy lakótelep, ahová mind a zsaruk, mind a bűnözők félnek betenni a lábukat. Az ok ugyanaz: a benn lakó kábítószerbáró és vadkutyái szemrebbenés nélkül lemészárolják a rivális banditákat és a SWAT-kommandósokat is. Egy többnyire újoncokból álló osztag azonban most megkísérli a lehetetlent, és a nagyfőnök, Tama után ered. Ám percekkel azután, hogy belépnek a főbejáraton, rögtön kellemetlen és kegyetlen csapdák várnak rájuk.

A The Raid: Redemption (az alcím totálisan felesleges, csak a mai idők divatossá vált fél-drámai akcióirányzatába kíván besorolni, lásd: 24 – A szabadulás, Terminátor: Megváltás) indonéz akcióorgia, és mint ilyenben, jobb nem keresni a mély szimbólumrendszert vagy a világrengető tanulságokat. Az ifjú Evans mozija minden percben azt nyújtja, amit a promóciós anyagok ígértek: falrengető kunsztokat, zsigerig hatoló lövöldözéseket, szennyet és vérrel átitatott bűzt. Pontosan ebben a szinesztéziában lappang a mozi legfőbb erénye. Naturalizmusa mindent elsöprő, Sylvester Stallone, Chuck Norris (akinek, mint a viccekből tudjuk, semmi nem árthat) és társai a nyári A feláldozhatók 2.-ben felköthetik az alsóneműjüket, ha le akarják nyomni ezt az indonéz hurrikánt. Gyakorlatilag el lehetne intézni a filmet annyival, hogy senki ne vadásszon benne eredetiségre: aki a békebeli narrátoros videokazettákon ronggyá nézett rombolás-ódákból szívta magába az anyatejet, rálel a számításaira. Ám jóval relevánsabb az, hogy a mű miféle harctechnikát alkalmaz, és hogyan használja azt. Evans már korábbi filmjében, a fentebb említett Merantauban is effektíve reklámozta az ún. Pencak Silat nevű, Indonéziából eredő stílust, amiben a küzdő felek pengéket, törött csöveket is használhatnak a végtagjuk vagy a mordályaik destruktív erején kívül. Ugyanez a verekedőművészet látható újra a The Raidben is. Mi több, újabb analógiát jelent az, hogy a 2009-es film és az aktuális dolgozat is beavatás-sztori, óriási zűrökbe keveredő fiatalemberekkel, akiket természetesen mindkét esetben Iko Uwais kelt életre. A Merantau (szabad fordításban: Vándorút – egy indonéz népi hagyomány, mely szerint egy-egy falu lakójának messzire kell utaznia, hogy élettapasztalatokat szerezzen) akcióhőse a prostitúció fekélyes világában elmerülve döbbent rá a szörnyű valóságra, felületesen A Sárkány útja című Bruce Lee-klasszikusra reagálva ("Amíg Tang Lung ilyen gonosz emberekkel fut össze, ő egész életében magányos lesz" – hangzik a ’72-es munka utolsó, a westernek mélyszerkezetét hasznosító mondata). A The Raid kiemelt szereplője, a Rama nevű kommandós zöldfülűként, egy terhes feleséggel áldva csöppen bele a drog-torony poklába. Rama helyzete olyan filmeket idézhet, mint a Kiképzés 2001-ből vagy a Red Hill című ausztrál neowestern, amennyiben egy kvázi-tapasztalatlan hatósági személy sorsdöntő pillanatai elevenednek meg a vásznon.

Gareth Evans-nek azért is dicséret jár, ahogy az akció-/ támadásjeleneteket absztrahálja. Bátran vegyíti a diegetikus hangot a non-diegetikussal, ha arra van szükség, csak a non-diegetikus zajok hozzák lázba a szemlélőt, de ha feltétlenül muszáj, pusztán a csendre is képes hagyatkozni és abból feszültséget csiholni. Az egyik jelenetben például a géppisztolyok fülsüketítő hangja töri meg a teherautóban csevegő járőrök trécselését – olyan hirtelen, olyan nagy robajjal lelik halálukat, mint a Miami Vice-mozifilmben az autóba pattanó beépített rendőrök, akiket kárpitostól cincál atomjaira kb. hat mesterlövész. De említhetem a The Raid azon jelenetét is, amiben az egyik SWAT-csapattag kinéz az ablakon, majd rögtön fejen találja egy orvlövész, és hirtelen erőszakot sugalló zene kíséri a látottakat, sőt, amikor az egyik rendfenntartót a fülénél találat éri, 1-2 percre csaknem elnémul a film, hogy a szerencsétlen bőrében érezzük magunkat. Olykor még a vizualitás is a film előnyére vágyik: néha a rögvaló, Jakarta mocska elegyedik a stilizációval, jelesül a lassítással – egy lassításban például a megfelelő távolságból ugyan, de azt nézhetjük végig, hogyan viszi át egy lövedék egy bűnöző-csatlós nyakát. Vagy éppen a tűzlövedék fénye festi a falra a támadó katonák árnyékát, akik zömét aztán úgy agyonlövik, mint a kommandósokat A Szikla első félórájában. Maga a szüzsé egyébként nem pusztán intertextuális kikacsintások gyűjteménye, a cselekmény gerince leginkább a Rio Bravót, illetve az annak hommage-aként értékelt A 13-as rendőrős ostromát idézi, amiket egyébként boldog-boldogtalan indigózik a mai napig, jusson csak eszünkbe a Carpenter-film remake-je 2005-ből vagy idén télről a Védhetetlen című opus Denzel Washingtonnal és Ryan Reynolds-szal. Jobb azonban itt abbahagyni az utalások sorolgatását, mert, mint korábban szóba hoztam, az új Evans-mozi legfőbb erénye a naturalizmus. Szürkés operatőri munka jellemzi, Evans nem szívbajos, és gondolkodás nélkül bemutatja a fizikai nehézségeket, ráadásul a tömegjeleneteket képes statívra helyezett kamerákkal rögzíteni, kerülve Paul Greengrass (Véres vasárnap, A Bourne-csapda) munkamódszerét. A képünkbe vágja, hogy milyen rettentően nehéz egy hűtőbe rakott gázpalackkal eltorlaszolni egy ajtót, vagy milyen az, amikor te és a társad egy szűk búvóhelyen vagytok. A partnered gyakorlatilag egy kripli, az egyik fogdmeg bestiálisan döfködi karddal a falat, és az egyik szúrásnál épp a te arcodat vágja végig a penge. Ez utóbbi éppen a "tűzkeresztség" előtt álló Ramával esik meg, és közben kénytelen a kezével betapasztani társa száját, hogy túléljék a rajtaütést. És napestig lehetne gyűjteni a példákat. Itt nyakak törnek, zöld gennyes sebből kell kibányászni a skúlót, az egyik rosszfiú mellkasába két másodperc alatt ötször szúrnak bele egy túlélőkéssel, a lövések koponyaszaggató ereje finoman szólva nem elhanyagolható, és mindent áthat a főgonosz által irányított lakóház bűze, benne drogosokkal, rettegő kispolgárokkal, üvegcserepekkel.

A film sarokköve tehát a naturalizmus, ebben tér el például A feláldozhatók-franchise-tól, amiben előre tudjuk, hogy a zsoldosok dagadó izmokkal, tökéletes fegyverekkel a kezükben, mondhatni egyetlen karcolás nélkül elejét veszik a galád Jean-Claude Van Damme terveinek. Evans-nél pedig a katonák csak nagy nehezen, nyögve, vért köpve, sántikálva érnek célt. Talán John McClane erőlködött ennyire az első filmjében, noha nála mindig is ütőkártya volt a cinikus humor. A The Raid másképp áll. Hatásfokozás, zsigereink metszése, felsőfokon. Semmi erősítés, fegyver alig, ha akad is, egy lámpabúra lesz vagy egy sarkaiból kirobbantott ajtó maradványai válnak azzá, és ezekkel is csínján érdemes bánni.

Varró Attila a Prizma Online-on publikált cikkében (Húsvét zárt ajtók mögött – Dundead Horrorfesztivál 2012) "a Fűrész-széria hatványáról" ír, de ez a hasonlat szerintem csak félig állja meg a helyét. Igaz ugyan, hogy a szadizmus igen sokszor a csillagos égig reppen, ám a Jigsaw-kínzások, a (morbid) vidámparkba illő találmányok, horror-kellékek hiányoznak. Ezek helyett közelről leadott fejlövéseket, kalapácsos fejbe suhintást láttat a rendező, többször még hamar el is vágja a jelenetet, hogy ne lássunk minden borzalmat a maga teljességében – de persze, a tudat és a fájdalomérzet nehezen feledhető a megtekintés alatt. Evans-re emellett mintha hatást gyakoroltak volna John Woo távol-keleti örökzöldjei, egyszer még a legendás mexikói felállás is látható, főszerepben egy pisztollyal és egy késsel. Kapunk a vállunkra testvérkonfliktust, ami a Szebb holnapban ábrázolt Ho (bűnöző) és Kit (rendőr) összetűzését éleszti újra. A walesi rendező, bár kevesebb időt szán erre, mint a fantasztikus közelharcjelenetekre (kedvencem a folyosós kardozás, amikor a főhősnek a megbénult társát is védelmeznie kell a sokszoros túlerővel szemben), mégis súlya van ennek a szálnak. Egyszer a gazok közé beépült testvér megkéri kommandós fivérét: "Vedd le az egyenruhádat, ha ki akarsz jutni!" Mire a fivér: "Nem, ez illik rám." Pimasz humor, ugyanakkor szép kacsintás Woo örök barátság, testvériség, szeretet ciklusára. Ám, ha feltétlenül és görcsösen a régi Woo-életműhöz kívánjuk mérni a The Raidet, akkor talán a Fegyverek istenével ápol szoros viszonyt: válogatott extravagáns harcművészeti szcénák sorozata, és ekképpen párhuzamba állítható a Fegyverek… maratoni kórházi tűzharcával. Érdekességként viszont leírhatjuk, hogy Evans a Merantauban hódolt a hongkongi akcióisten A bérgyilkos című mesterműve előtt: mindkét filmben gigászi emocionális epicentrummal bír az utolsó összecsapás, és némileg a főalakok sorsa is egyezik. Az egykori keleti akciófilm-szerző kézjegye másképp is visszaköszön, nevezetesen a főhős – legyen akármennyire is lerágott csont – itt is a rendőri szervek korrupcióját, árulásokat kénytelen megtapasztalni, és a végefőcímre muszáj hátrahagynia az illúzióit, így az indonéz The Raid legalább olyan erős kritikát tud megfogalmazni saját országáról, mint Woo 20-26 éve a magáéról.

Ha pedig már a társadalombírálathoz jutottunk, ildomos kiemelni, hogy a The Raid antagonistája, Tama ún. szomszédoknak ad otthont bűzös királyságában, kamerák minden sarkon, senki nem futhat el a bűnözőfejedelem vagy emberei elől. És ha esetleg él is becsületes lakó valamerre, annak szétverik a lakását, ráadásul a becsületeseknek rengeteg pénzt is kell fizetniük a "háziúrnak". Ingyen és bérmentve pedig csak akkor élhetnek tovább kis vackukban, ha mennek és puskával, konyhakéssel, kővel, bottal, bármivel levadásszák a beszivárgó SWAT-egység összes emberét… A társadalomnak adott pofon így sem marad el. Eddig elsikkadt, ám lényeges komponens, hogy a jelen tárgyalt film zsánere elsősorban harcművészeti film, amelyben – Király Jenő és Varga Zoltán közös ideája szerint – a test válik tájjá, de persze nem úgy, mint egy hardcore pornófilmben. Itt a sokféle halálnem, a még annál is több harci mozdulat válik centrálissá, ezek válnak tájjá, nem véletlenül neveztem a filmet válogatott harcjelenetek sokaságának – ilyen értelemben maximálisan igaz rá a harcművészeti filmek magva. Vagyis: a test más, ezúttal akciófilmes/ puszta kezes/ késes fénytörésben lesz fétistárgy. 

Gareth Evans tehát befutott, noha még csak egy szűk filmbarát-klub foglalja imába a nevét. Ellenben a Screen Gems már megvette az amerikai remake jogait, és a fiatal rendező 2012 végén lát hozzá a Berandal (angolul: The Raid: Retaliation) című börtönfilm forgatásához, ami jóval nagyobb büdzsét kap, mint a The Raid (ami csak 1 millió dollárt emésztett fel), és a kommandós-film folytatásának szánja. Sőt, még egy képregény-sorozat is útjára indult Indonéziában a film sikerének hatására. Arról már nem is szólva, hogy a Universal leszerződtette Evans-t a Breaking the Bank című heist-film rendezői posztjára. Remélhetőleg az nem sül el úgy, mint az azonos műfajú és ugyanennél a stúdiónál készült, Kormákur-féle Csempészek.

Most úgy fest, fut egy jó szekér. Ugyanez mondható a "13-as rendőrőrs"-dramaturgia sikeréről is: az idén ősszel debütáló, 3D-s Dredd bíró-újragondolásban ugyanis a címszereplő (Karl Urban sosem fogja levenni a sisakját) és újonc társnője, a látnok Cassandra Anderson (a Juno Olivia Thirlby-je szőkén) szintén drogcsászárok fogságába esnek. Úgy látszik, az ostromfilm-tematika még sokáig élni fog. A végére pedig megkockáztatok valamit: ha Gina Carano (A bűn hálójában) ma az első számú női akcióikon, akkor számomra Iko Uwais az igazi Bruce Lee.

The Raid: Redemption

(Serbuan maut)

Színes, feliratos, indonéz-amerikai akcióthriller, 2011, 101 perc

16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Írta, rendezte és vágta: Gareth Evans

Zene: Mike Shinoda, Joseph Trapanese

Operatőr: Matt Flannery