Nagy szerencséje a Nyitottnak, hogy az Inda Galériába költözhetett, egy köpésre a Deák tértől. Azt, hogy az Indának mekkora szerencse ez, majd meglátjuk. A Szépírók Társaságával közösen szervezett estek elején mindig egy-egy ismertebb költő válogat alkotásaiból, aztán az ismert költő beül a közönség soraiba vagy hazamegy, és onnantól kezdve szabad a pálya bárki számára. Múlt csütörtökön a híres ember Térey János volt. Térey egyébként jó felolvasó, lehetne azt is mondani, hogy profi –, valamint az idő kérges keze egyre Svejk-szerűbbé gyúrja, és ettől még rokonszenvesebb.

A verseket Barabás Lőrinc festette alá halk trombitajátékával, az olvasások körüli csendet pedig Gyukics Gábor töltötte ki, aki maga is „versíró cimbora”, így először ő foglalja el a színteret a nagy költő után, aztán szép sorban jöhet még, aki mer.

A programsorozat erőssége, más szempontból gyenge pontja: Gyukics Gábor. Igaz, ez volt az első este, amin voltam – és lesznek más házigazdák is –, de az egyértelmű, hogy a jó hangulatért nagymértékben Gyukics volt a felelős, aki úgy tűnik, nemcsak költő, hippi, hanem showman is: hangulatba tudta hozni a társaságot, költőstül, közönségestül. Pont ezért ő a gyenge pont is, mert ha nem ő lesz a házigazda, akkor félő, hogy egy igen unalmas rendezvénynek tűnik majd a Nyitott, ahol időnként kiszólítanak egy amatőr költőt felelni. (Milyen idétlen dolog a felolvasó költők helyett a házigazdát fényezni! De egy ilyen este nemcsak a művészekről, hanem a közönségről is szól. Ha a két felet nem sikerül egyformán játékba hozni, bukik az egész. Gyukics pedig rövid idő alatt oldott, családias hangulatot teremtett, dacára annak, hogy voltunk elég sokan.)

A továbbiakban felolvasó költőkről csak annyit, hogy őket élőben kell látni, illetve az általuk megteremtett atmoszférát érezni, a tömény költőszagot belélegezni, mert mindegyik felolvasó külön színfolt, egyéniség. A vasgyári munkásokon és vállalatvezetőkön kívül majd minden réteg képviseltette magát, voltak elfogódott gimnazista srácok és lányok, volt egy tüzes tanárnő, egy talpig feketébe öltözött festő- és költőnő, egy humorista (Bagi Iván), egy csepeli közjegyző és egy Géza. Jó volt őket hallgatni, mert erre a pár órára úgy tűnt, hogy a (kortárs) költészet egy élő dolog. Hiszen ha az ember csak a verseskötetek példányszámait ismeri, plusz a kötetekről írott kritikákat olvassa, akkor hamar kialakul az a benyomása, hogy a mai költészetet egy saját magába forduló, és csak saját magára reflektáló szubkultúrává fokozták le művelői és kanonizátorai. Tehát most szólok minden érintettnek, hogy létezik élő költészet, élő emberekkel, és itt nem exhibicionista fűzfapoétákra kell gondolni, hanem tehetséges és izgalmas idősebb vagy fiatalabb emberekre. Ugyanis ez az est nem frusztrált amatőrök magamutogatása, hanem olyan, mint egy monstre koncert, amelyen sorban jönnek az együttesek, és mi, a közönség meg élvezkedünk sokféleségen.

Egyébként Gyukics Gábor indignálódva szót ejtett arról is – két felolvasó költő közötti szünetben –, hogy jó lenne, ha elismert költők is ellátogatnának ide, csak úgy, minden könyörgés nélkül, és ők is felolvasnák verseiket. Majd feltette többször is a kérdést, hogy nem érti, miért ciki egy ismertebb költőnek itt megjelenni. És én sem értem. Hadd legyek bunkó. Bagi Ivánt egy szemernyivel többen ismerik, mint a legtöbb költőt – aki több díjat zsebel be, mint amennyi példányban megjelenik kötete –, de Bagi Ivánnak mégsem derogál alászállnia a nép közé, és felolvasnia verseit. Valószínűleg azért, mert ő felfogta, hogy ez egy olyan alkalom, ahová a közönség a versek miatt jön, nem pedig azért, hogy megkoszorúzza egy nagy költő szobrát.

Fotó: Bognár Szilvia