Nem volt könnyű este a léleknek Deák Botond könyvbemutatója. Az a fajta (szociális) érzékenység, amely Botond személyiségét meghatározza – őt hallgatva legalábbis – zavarba ejtő, hiszen önreflexióra és magunkba nézésre is késztet.

Az est elején a szerző olvas, no nem a megszokott módon, hisz bár jelen van, mégis videóról hallgatjuk. Sok Zajló szépia-vers, vízen és földön mondva egyaránt, különlegességük azonban leginkább abban rejlik, hogy a felvételeket Deák Botond édesapja készítette. Szóval látjuk az "embert, összes hordalékával". A videó legmegragadóbb, leghitelesebb képe, amikor Botond arca saját arcképével próbál egyesülni, összeérni, ez néhol sikerül, néhol meg nem, mint ahogy az gyakran mindannyiunkkal megtörténik.

A versek elcsendesülnek, a képek eltűnnek a vászonról, helyettük azonban "élőben" Podmaniczky Szilárd és Deák Botond lép a színpadra, beszélgetés következik. Podmaniczky megpróbálta kérdésekbe foglalni a Zajlót, de a papír ezekkel kukába került, s hozzáteszi, inkább olyan társalgásba fogna, mintha csak ők ketten, négyszemközt beszélgetnének. Rögtön bele is vág, Deák Botondot arról kérdezi, mit gondol édesapja, a film készítője a verseiről. "Apám filmrendező és operatőr, meg elég sokat cipelem utána a cuccát is" – mondja, komolyabbra fordítva a szót pedig elmondja, ’89-ben egy öngyilkossági kísérlete után érezte úgy először apja, hogy a fia verseit fel kell vennie, s most, idén ugyanez fogalmazódott meg benne. Ő pedig nem tudott nemet mondani, hisz sokat köszönhetnek egymásnak.

Ezután Podmaniczky Müllner András fülszövegét értelmezve – "a Zajló egy fiatalember öregkori költészete" – elmondja, Deák Botond az életben és a nyelvben is "zajlik", a pszichiáterek ezt úgy mondanák: fejlődő személyiség. Mégis inkább folytonos csatázás ez az életben maradással. Ezt a szerző is megerősíti: nem más az írás, mint a tehetetlenség küzdelme, mert hát nagy meló önmagunk megnyitása. Vagy ha úgy tetszik, kényszeres gyógyírás, mi lenne más.

Nem éppen az idegenség megfogalmazásának képessége dolgoztatja benned a szociális érzékenységet, azt tehát, amit, amiről, ahogyan írsz? – teszi fel a kérdést Podmaniczky. Deák Botond válasza pedig nagyon is átérezhető: Ha beszélünk ezekről a témákról, nemes egyszerűséggel hülyének tartanak bennünket. Podmaniczky, kicsit később hasonlóan nyilatkozik: a kommunikációra való törekvés is mint valami elvont, absztrakt tartomány értelmeződik mostanság.
 

S hogy a gyerekkorából vannak-e történetei, ahol az idegenséggel való találkozás meghatározó volt? Volt, persze, sosem volt otthon a sikerben, mindig kellett a visszaigazolás. De az elfogadás, az az igazán nehéz. Mások és magunk elfogadása. S a versek, a Zajló versei már olyanok, mintha nyelvet talált volna saját körvonalainak megrajzolásához.

Podmaniczky Szilárd ezután az írás és az irodalom témakörébe vág, Botond arról beszél, őt mindkettő érdekli, s talán nagyképűen hangzik, leginkább a nyelv kihasználásának lehetőségei, a beszélt nyelv nyújtotta lehetőségek. S milyenek ezek? Hát kábé semmilyenek, jön a válasz, "baromi gyorsan le tudod zsírozni 4 szóban, hogy nincs", s könnyen "bele lehet hízni abba a rohadt hózentrógerbe, amit nyelvnek hívunk."

A beszélgetés zárásaképpen Podmaniczky bevallja Deáknak, a könyv írásra késztette, olyat adott, amit ritkán kap/kapunk. Talán a legnagyobb dicséret ez, amit egy szerző kaphat.

A beszélgetés után hosszabb szünet, majd Ujj Zsuzsi zenél Darvas Kristóffal, füstös, rekedtes, dúdolós sanzonokat adnak elő. Hétköznapi tragédiák, rendhagyó szerelemes levelek: önironikus, kesernyés humorral átszőtt minden soruk.

Szóval ilyesmi egy sajátos fejlődésregény, néha szétesik, majd újra összerakják, összerakja magát. Szép ez a Zajló, zajlódjon csak tovább.

Fotó: Bach Máté