Laurent Grasso francia művészt minden érdekli, ami a megfigyeléssel és az ellenőrzéssel kapcsolatos. Uraniborg című tárlatának középpontjában öt videómű áll, amelyek különböző módon vizsgálják a hatalom és a megfigyelés viszonyát. A kiállítást a videókhoz szorosan kapcsolódó festmények, neoninstallációk valamint régi könyvek és rajzok egészítik ki.
 

A sötétség és a bizonytalanság sok látogatót nyomaszthat, ám a művésznek éppen ez a célja: a nézőket valamilyen különleges, megváltozott fizikai/lelki állapotba akarja hozni, ami egészen más, mint amikor beléptek a kiállítótérbe. A sötét benyílók és zsákutcák között végül eljutunk abba a terembe, ahol megpillanthatjuk az első videót, amelynek Bomarzo a címe. A 2011-ben forgatott, többnyire szuperközelikből álló, fakó színű és szemcsés kisfilm, amely bizonytalan kameramozgásával a dokumentarista technikákat idézi, az olaszországi Bomarzóban található, híres reneszánsz kertről szól. A Vicino Orsini gróf által terveztetett Szörnyek parkja (Parco dei Monstri) különböző furcsa mitológiai lényeket ábrázoló, hatalmas szobrairól lett híres. Grasso filmjét egy férfihang narrálja, beavatva a látogatót a hely történetébe: az építéstől kezdve, az elhanyagolt korszakán keresztül a 20. század elejéig, amikor a szürrealisták újra felfedezték, és végül eljut a mába, amikor turisták tömege özönli el. Azonban a filmben egyáltalán nem látunk embereket, csak az üres, kihalt ugyanakkor titokzatos és már-már misztikus parkot, ahol az az érzésünk lehet, hogy a kőből faragott állatok és szörnyek egyfajta őrként figyelik a látogatót. Azáltal, hogy a művész főleg közelikkel dolgozik, nehéz áttekinteni a kert egészét, a super8-as technika és az elmosódó képek egyaránt bizonytalan térérzetet keltenek és ez párhuzamba állítható a kiállítás labirintusszerű installációjával.

A következő terem fő témája az egyház és azon belül a Vatikán. Itt több mű is látható: a Madarak (2008) című videó a Vatikán felett köröző seregélyeket mutatja. A madarak röpte felgyorsítva látható és úgy tűnik, mintha egy amorf forma mozogna a város felett. A tempó megváltoztatása következtében a madarak csoportja absztrakt formává válik, szinte mágneses mezőként mozognak az égen. Csak a képernyő alján megjelenő jellegzetes kupolából derül ki, hol is játszódik a videó. A kiállítás egészén megfigyelhető a neoncsövek használata. Egyrészt a videóművek címe mindig ilyen módon jelenik meg, másrészt ebben a teremben egy másik, szintén az egyházzal foglalkozó, ilyen technikával készült művet is láthatunk. Kék háttér elé apró neonpontokat helyezett el a művész, melyek mintha egy csillagképpé állnának össze.

A kísérőfüzetből kiderül, hogy a mű Galileinek egy új csillagkonstellációt ábrázoló vázlata alapján készült, aminek a létezését az egyház sokáig kétségbe vonta. Ahogy Grasso egy interjúban kifejtette, a csillagok és a neon kapcsolata azt jelezheti, milyen hosszú idő alatt jut el a csillagok fénye a földre. Ugyanolyan sokáig tartott, mire az egyház elfogadta és elismerte Galilei felfedezéseit. A terem egy másik szegletében archív fotókat láthatunk, amelyen magas rangú papok vizsgálják az eget, a híres vatikáni csillagvizsgáló toronyból (Specola Vaticana). A fotósorozat már-már abszurdnak is mondható: az egyházi férfiakat szokatlan, háton fekvő és az eget kémlelő pozícióban láthatjuk. Az égi jelenségek és a csillagászat bemutatása már átível a következő műhöz, amely a kiállítás címadója.

A 2012-es Uraniborg című videó arra a korszakra utal, amikor 1576-ban II. Frigyes dán király a híres csillagásznak, Tyco Brahénak "ajándékozta" a Svédország és Dánia között fekvő Ven szigetet, hogy ott végezze a csillagászati megfigyeléseit. A tudós 20 évig, egészen a király haláláig uralta a szigetet, amelyen felépítette világhírű obszervatóriumát. A gigantikus megfigyelő rendszerre emlékeztető építmény Uraniáról, az asztronómia múzsájáról kapta az Uraniborg nevet. A legendák szerint Brahe zsarnokként uralkodott a csillagvizsgáló-városban, de pártfogója, a király halála után a sziget elhagyására kényszerült. Ezt követően a lakók 1597-ben lerombolták ezt a különleges építményt, amelyről csak tervrajzok maradtak fent. Grasso videója éppen ennek állít emléket: egy valaha volt helynek, amely már nem létezik. Annak az időbeli és térbeli kettőségnek, amely abból a tényből fakad, hogy valami ott volt, amelyből ma már a romok sem látszanak. Egy terület, amely rengeteg változáson ment keresztül, ugyanakkor most mégis szinte ugyanolyan, mint a csillagvizsgáló megépítése előtt, mintha sose állt volna ott az obszervatórium.

Gyakorlatilag ez a videó az, amely ezt a történetet újra előhívja a feledésből. Grasso itt is a már ismerős technikát alkalmazza, 16 mm-es filmre felvett anyagot láthatunk, remegő kameramozgással, ami ismét bizonytalan térérzetet eredményez. A kamera maga is egy megfigyelő helyzetből indul: felülnézetből ereszkedik alá és térképezi fel ezt a ma már szinte kísértetiesnek látszó helyet. A kihaltnak tűnő tájat, köveket, sziklákat és a tengert láthatjuk, miközben egy férfihang arról mesél, mi volt itt több száz évvel ezelőtt. Végül megpillantjuk azt az egyetlen dolgot, amely a szigeten a csillagásznak emléket állít, és amely explicit módon utal arra, ami itt történt: egy szobrot Brahéről, amint az eget kémleli. A film hosszan elidőz a férfi tekintetén, amint a csillagokat vizsgálja, és végül mintegy a videó elejének fordított momentumaként, a szárazföld és a víz helyett mi is az eget, a felhőket látjuk.

Ezen a ponton önkéntelenül is eszünkbe juthat Michel Foucault neve és a Felügyelet és büntetés című művében összefoglalt elmélete. Grasso, ahogy arra saját maga is utal számtalan interjúban, tudatosan merít ihletet Foucault eszméiből. Ahogy a francia filozófust, őt is a megfigyelés, a felügyelet és az ellenőrzés különböző formái érdeklik. Akár a tudomány, akár a történelem határterületein mozog, szinte minden műve a hatalom megfigyelő apparátusairól szól, sokszor azonban összetett, átvitt értelemben. Ahogy Foucault arról a folyamatról ír, hogyan váltja fel a sötét, ellenőrizhetetlen és büntetésen alapuló börtönöket (fegyelemblokád) a panoptikumelmélet jegyében az a "fegyelmező gépezet", amely a láthatóságon és a folyamatos megfigyelésen alapul, úgy változik meg a kiállítás térbeli konstrukciója is. A korábban említett sötét, nyomasztó labirintusszerű kiállítótér, amelyből, mint egy börtönben, nyílásokon kell benézni, ha látni akarjuk a videókat, a Foucault-féle elmélet kiindulópontjával mutat párhuzamot. Ezzel szemben, a folyosóról nyíló bejáratok mögötti videókon már a panoptikum-elmélet, a látható és a láthatatlan, a megfigyelő és a megfigyelt közötti feszültség válik hangsúlyossá.

Bomarzo labirintusában még csak a kőszörnyek figyelik a látogatót, a Vatikánról szóló sorozatban viszont már az egyház és a tudomány viszonya, az egyház kontrollja és ellenőrző mechanizmusa kerül előtérbe. Brahe Uraniborgja pedig szinte a panoptikum egyik típusának is tekinthető, központi megfigyelőbázisával és megannyi nyílásával, amely nem a foglyokra, hanem az égre tekint. Az a tény, hogy a csillagásznak lehetősége nyílott eközben arra is, hogy munkatársait és a sziget többi lakóját is megfigyelje, valamint az a híresztelés, hogy szinte zsarnokként uralkodott a szigeten, szintén összekapcsolható a fenti elmélettel.

A kiállítás következő darabja a Levegőben (2009) továbbviszi az Uraniborgból megismert különös szemléletmódot: a videóban az Arab Emirátus felett repülő sólyom nézőpontjából tekintünk a világra. A madárra egy apró kamera van szerelve és az ő röptéhez, tempójához igazodva változik a kép. A mozgás szinte követhetetlenül gyors, olyan érzésünk támad, mintha folyamatosan egymásra lennének vágva a jelenetek. Ebben a műben összekapcsolódik a sólyom vadászösztöne a kémkedéssel, a madár, mint egy speciális megfigyelő köröz a (nem mellesleg) konfliktuszóna felett. A táj itt is a már megszokott, grassoi holdbéli, elhagyatott, sivár valóság.

A tárlat záródarabjáról ugyancsak elmondható, hogy az ellenőrzés, a megfigyelés problematikáját dolgozza fel. A Némafilm (2010) című videóban a spanyol tengerpart (Cartagena) és egy ott található katonai megfigyelőrendszer a helyszín. A videó sok daruzással, gyors és feszültségkeltő kameramozgással térképezi fel ezt a furcsa építményt, amely egy középkori erődítményt idézve, kamuflázsként próbál beolvadni a környezetbe. A megfigyelőrendszer mottója az alábbi lehetne: látni anélkül, hogy téged látnának. Váltakozva jelennek meg olyan beállítások, amelyek a nyílásokon kifelé nézve, az erődítmény belsejéből mutatják a tájat, majd egy éles váltással megfordul a nézőpont, és a tenger felől, mintha egy hajóról vagy helikopterről készülne a felvétel, láthatjuk magát az épületet. A kint és bent feszültsége ismét felidézi a kiállítás architektúráját. Itt sem találkozunk emberrel, a film nyomasztó atmoszféráját épp az arctalan hatalom jelenléte teremti meg: nem tudjuk, valójában kié a fő tekintet, a spanyol erődön belül található vagy azon kívül. Mikor válhatunk mi is megfigyelőből megfigyeltté? Vagy lehet, hogy a kettő sosem válik szét teljesen?

Ahogy visszaérünk a fő folyósóra, újból azt az élénk kék neonfeliratot olvashatjuk, amely a kiállítás egészét megragadja: Visibility is a trap, azaz A láthatóság csapda. Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy fizikai valónkban is érezzük a mondat súlyát: ahhoz, hogy a teljes feliratot, azaz magát a művet elolvassuk, ismét egy keskeny ablakon kell benéznünk, és szinte csapdában érezhetjük magunkat, ahogy fejünket egyre előrébb kényszerítjük a nyíláson keresztül. Nem meglepő, hogy a művészt ezúttal is egy Foucault-idézet inspirálta.
 

Laurent Grasso rendkívül összetett tárlata a hatalom kérdését járja körül, a láthatóság és az ellenőrzés megannyi példáján keresztül. Ki az, aki megfigyel és ki az, akit megfigyelnek, mi az/ki az, aminek a láthatósága engedélyezve van, mi az, amit láthatunk és mi marad rejtve a tekintetek elől? – Ezekre az összetett filozófiai kérdésekre keresi a választ. Ahogy a művész fogalmaz a kiállítás kurátora (Marta Gili) által készített interjúban: "Minden, nagyon foglalkoztat, ami a hatalmat szolgálja, legyen akár titkos társaság vagy bármilyen más csoport, amelyik megpróbálja kontrollálni az életünket." Ezen a kiállításon az egyházi (Madarak), az állami (Uraniborg) és a katonai (Némafilm) hatalom mechanizmusai jelentik a kiindulópontot. Grasso munkássága attól válik különlegessé, hogy ezeket a tendenciákat sosem direkt, erőltetett módon sulykolja a nézőkbe, mivel videóműveit a letisztult, minimalista stílus jellemzi. Kísérletező kedvének eredménye, hogy tulajdonképpen két kiállítást láthatunk – és a kettő közötti feszültség semmiképp sem elhanyagolható tényező –, egyfelől a videókat és az ablakokon keresztül látható kisebb tárgyakat, másfelől magát a teret, azt a különleges építészeti struktúrát, amely közrefogja a műveket.

 

Laurent Grasso Uraniborg című kiállítása 2012. szeptember 23-ig látható a párizsi Jeu de Paume-ban.