Ha egy abszurd humorú mesében nem csak popkulturális kikacsintások tömkelege, de sztereotip amerikai karakterek és beszélő, antropomorf állatok is felbukkannak, azt több mint valószínű, hogy Seth MacFarlane jegyzi. A South Park mellett az utóbbi 15 év legmeghatározóbb rajzfilm-sorozatának számító Family Guy azonban nem csak azért lehetett sikeres, mert ráérzett a kor sajátosan képtelen humorára, és kijárta az intertext-poénok Tarantino-féle iskoláját, hanem mert epizódjaiban éleslátóan karikírozott kulturális sztereotípiákat és örök emberi jellemhibákat. Lehet, hogy a cselekményt anarchikusan fellazító, rapid módon bevágott, filmeket, színészeket vagy celebeket kifigurázó gegek felét se érti a néző, azt viszont nagyon is, ha a Griffin-család életének egy-egy felvonása pont egy-egy filmműfaj bejáratott értékrendjét forgatja ki, írja felül és kínál helyette humánusabb verziót – még ha a végszó a tanulság helyett mindig is az iróniáé.

 

A Family Guy-jal olyan karakterszettet hoztak létre az alkotók, amit aztán közfelháborodás nélkül ismételhettek meg apró variációval: a CIA-ügynök családi életéről regélő Amerikai faterrel egy társadalomtudatosabb – és egyben vulgárisabb – irányba tolták el a vicceket, csak a teátrálisan szövegelő, (anya)gyilkos ösztönöket ápolgató kisgyereket német halra, a beszélő kutyát pedig rejtegetett űrlényre cserélték. Ha a Family Guy műfaji hibriditását nem is, de az aktuálpolitikai utalásokat, az amerikai kultúr- és értékkritikát végsőkig vitte az Amerikai fater, amelynek szintjét már nem ütötte meg a Family Guy-spinoff, a Cleveland Show, amiben fekete, munkásosztálybeli miliőben húztak le még egy bőrt az ismert receptről. Az önismétlést szebben/tudományosan persze szerzőiségnek hívják, és tagadhatatlan: mint minden auteurnek, MacFarlane-nek is megvannak a maga fétisei, és ahogy Bergman vagy Antonioni, ő is hol jobban, hol rosszabban ismételgeti azokat. 

Nincs ez másképp a Teddel sem, csak ezúttal nem epizódról epizódra, hanem a filmen belül ingadozik a színvonal – MacFarlane egyszer zseniálisan villantja fel azt, amihez igazán ért, máskor viszont hollywoodi gyermekbetegségek gyengítik a pergő nyelvű plüssmaci vitriolos beszólásait. Legfőképp történet-fronton lett volna mit csiszolni a filmen, ugyanis ez így nem sokkal több a Spancserok vagy az Én, a nő meg plusz egy fő parasztabb és szokatlanabb verziójánál: a sztori lényege – és íve – kábé annyi, hogy van nekünk egy John Bennettünk, neki meg egy gyerekkori kívánság folytán életre kelt, egykor celeb-státusznak is örvendett élő Teddy-mackója, akivel 35 évesen a zsákutcába került, klasszikus ’80-as évekbeli filmeken betépve röhögcsélő füvesek életét tengetik. Üde színfoltnak csak Lori (Mila Kunis) számít John életében, az öntudatos-menő barátnő, aki azt akarja: John nőjön végre fel, építse le Tedhez fűződő, infantilis barátságát, hogy párkapcsolatuk még komolyabbra fordulhasson. Ezt a konfliktust nyújtják több mint másfél óráig MacFarlane-ék, a sztori során felötlő fordulatok pedig kb. annyira meglepőek, mint Kenny halála egy South Parkban-részben. 

Persze, MacFarlane rajzfilmjeiben sem a koherens történet tart össze egy epizódot, de az a műfaji hibriditás, ami az animáció anarchikus közegében flottul működött, a Tedben inkább esetlenségnek hat: a finálénak okot szolgáltató, thrilleres szálról ordít, hogy csak azért került be, hogy Ted testével együtt a történetet is elvarrják, és ezt Giovanni Ribisi betegesen őrült alakítása se menti (na, jó: Ted és Ribisi parkolóbeli párbeszéde miatt megérte végigbucskázni az üldözés-jeleneten is). A Tedet azonban nem csak az ósdi romkom-történet, vagy az esetleges-esetlen történetszövés gáncsolja el a remekmű-státusztól: egyrészt, Mark Wahlberg sem egy született humorista, másrészt, ez az egész valahogy jobban mutatna rajzfilmen – akkor a karikatúrák is jobban érvényesülnének, mint így.
 

Hogy a Ted nem üti a legjobban sikerült Family Guy-részeket, az persze nem jelenti azt, hogy a tökéletesen vulgáris plüssmaci ne szívná el reggelire az összes langyos hollywoodi romkomot – a film ugyanis, ha éppen nem csetlik-botlik, akkor egyenesen sziporkázik, persze csak ha nyakig merül abban, amihez MacFarlane a legjobban ért: a popkultúrában. A Ted akkor a legszórakoztatóbb, amikor John és Ted egy kanapén beszívva nézi gyerekkoruk kedvenc filmjének DVD-extráit, vagy ha az általuk istenként tisztelt Flash Gordon középkorú, partiállat főszereplőjével, Sam Jones-szal kokainozhatnak, miközben Ted Garfield szemeinek, vagy éppen az összes ’90-es évekbeli popslágernek a titkát fejti meg. MacFarlane-ék ráadásul filmes utalásokat jobban beleszövik a történetbe, mint a Family Guy nemcsak kikacsintó, de a főszálról el is vágó módszerével; továbbá a Tom Skerrit-gegek vagy a Ted szexuális szokásaira utaló poénok meglepetéseket is tartogató leitmotivként szövik át a sztorit. 

Ám hiába verné el MacFarlane akár még Tarantinót is egy filmtörténeti kvízshow-ban, vulgárhumor terén még van mit tanulnia (például Sacha Baron Cohentől, Santiago Segurától, vagy – hogy közeli ismerősnél maradjunk – Trey Parkertől): hősünk még soha nem trappolt ennyire nyakig a szarós-baszós viccekben, viszont a fingós poénokkal nem szellősebbé, csak kellemetlenebbé tette a filmélményt (a "szar van a padlómon"-jelenet például határozottan nem vicces). Az obszcén humor inkább akkor ül, amikor tétje is van: például a nemiszerv-nélküli Ted szexuális teljesítménye frappáns fricska a műfaj férfi macsóságot előíró követelményeinek, de még a politikailag inkorrekt humorizálás – a bostoni lányokról, vagy éppen Ted főnökének a feleségéről – is jobban megy MacFarlane-nek, mint a végbéltermék-viccek. 

A Ted összességében merész is meg nem is, egyszer pimaszul provokatív, máskor meg elcsöppen a geil-máztól – végeredményben az 5-10 percenként elcsattanó egysorosok mentik, amik a gyermeteg történetvezetést és a hollywoodi kliséket is feledtetik, egyszerűen azért, mert átröhögjük őket. MacFarlane nagyjátékfilmes bemutatkozása annak ellenére sem tökéletes munka, hogy az animált mackónál életszerűbb CGI-teremtményt ritkán látni a vásznakon, és a szokatlan buddy-páros kémiája is perfekt. Ám a Ted minden botlásával együtt is érdekesebb és figyelemreméltóbb, mint a vezető hollywoodi humoristák komplett életműve – idén talán csak A diktátor tudott kifinomultabban bunkó, és alávalóan provokatívabb lenni MacFarlane füvező-káromkodó, de szívvel-lélekkel megkent plüssmackójánál.