A fősodorbeli Amerika-mítoszokról levakarni a rózsaszín hámréteget – ebben már nagy gyakorlata van a dokumentumfilmeseknek (és itt természetesen nem Michael Moore-ra, hanem mondjuk Peter Davisre gondolunk). A Feketék jogai azonban nem mítoszromboló, hanem mítoszkorrigáló aspirációi miatt érdekes – és nem is a fehér Amerika legendáriumához, hanem az azzal egyezkedő, az ellen lázadó vagy az által elnyomott fekete Amerika történetéhez fűz audiovizuális széljegyzeteket. Mert ez a dokumentumfilm – saját bevallása szerint  – nem akarja összegezni, egybefüggően elmesélni a Black Power ellenállási mozgalom komplett történetét ától zéig; azt úgyis ismeri minden kisiskolás, Martin Luther Kingestől és Malcom X-estül, Freedom Summertől a montgomery-i busz bojkotton keresztül a NAACP agitációig. Ha mást nem, filmekből (ld. Lángoló Mississippi, A segítség) tudjuk, milyen lehetett feketének, szegénynek lenni az ’50-es vagy a ’60-as években – hiába, Hollywood igyekezett enyhíteni valamelyest a fehérek kollektív bűntudatán, drámai feloldozással tisztára mosni a hibákat.A Feketék jogai a fekete intézményes ellenállás radikálisabb szervezeteiről és radikálisabb intellektuális vezetőiről mesél, a Black Panther Party körül csoportosuló vezető egyéniségekről, akik közé az indok nélkül bebörtönzött Angela Davis ugyanúgy odatartozik, mint Stokely Carmichael, akinek nevéhez a Black Power szlogen kiötlése fűződik. A korabeli felvételek, amelyek az 1967 és 1975 közötti turbulens időszakot foglalják keretbe, a svéd televízió számára készültek, amely akkoriban merészen kritizálta az amerikai bel- és külpolitikát, és interjúk sorát forgatta az ellenkultúra prominens alakjaival. Érdekes, hogy a kézikamerás dokufelvételek és az interjúk többsége a ’60-as években elterjedt és népszerű amerikai dokumentum-iskola, a Maysles-fivérek által képviselt "légy-a-falon" technikával készült – vagyis a készítők igyekeznek a háttérbe húzódni, olyannyira, hogy az egyik legsikerültebb, felettébb intim jelenetben Stokely Carmichael veszi át a kérdező szerepét, hogy saját édesanyját interjúvolja meg. Fanyar és tanulságos, ahogy Stokely felfejti az indokokat, hogy édesapja miért jutott olyan kevés munkához, és egyben emblematikusan villantja fel az európai és amerikai gondolkodás közti eltéréseket is. Hasonlóan sokat mond és érzelmileg megcsap az a jelenet, amiben a két évig előzetes letartóztatásban váró Angela Davist az erőszakhoz fűződő viszonyáról kérdezi a riporter, mire Davis elképed, kifakad, és elmeséli, életét milyen erőszakos tragédiák, milyen halálesetek központozták. A hasonló, anekdotaszerű jelenetek mellett a Feketék jogai természetesen nem feledkezik meg a mozgalom nagyobb lélegzetvételű portréjának felskicceléséről sem, és a Black Panther Party-t nem (kizárólag) fegyveres ellenállási szervezetként, hanem az oktatásra, a szociális segélyezésre és a közösségépítésre törekvő politikai pártként mutatja be.Tagadhatatlan, hogy a töredékesség, és az egységes, íves narratíva hiánya mindenképp megkíván némi előismeretet a témában, de pont ez a kötetlen, (a témához amúgy passzoló) anarchikus forma teszi különleges filmélménnyé a Feketék jogait. Korábban nem látott interjúrészletek, tanulságos szónoklatok is akadnak a dolgozatban, de a dokumentum szépségét az intim, családi környezetben forgatott beszélgetések adják, amiben emberi, és nem politikusi oldalukról ismerhetjük meg a történelmet formáló alakokat. Ezt húzzák alá az archív felvételeket kísérő visszaemlékezések, amiket Göran Olsson rendező felkérésére kortárs zenészek ejtettek meg. A Feketék jogai készítői, vagy a kortárs kommentátorok ugyanúgy nem mutatkoznak a képeken, ahogy a fekete-fehér felvételek riporterei sem, ám gyújtó hangulatú, intenzív érzelmi magból sarjadó beszédeik vetekszenek a képsorok erejével – és egyben történelmi távlatot nyitnak, amiben a saját vagy éppen a nagyobb fekete közösség életéhez kötik a ’60-70-es évek lázadó szellemiségű embereinek hatását.A svéd tévében talált felvételeket összerendező Olsson számára érezhetően fontos a személyesség, hogy a néző ugyanúgy tudjon kapcsolódni a témához, ahogy azt ő tette alkotóként. A Feketék jogai elegánsan abszolválja is a célkitűzést, egy pillanatra sem üt meg oktató hangvételt, még akkor sem, ha éppen provokálni akar, és megkérdőjelezhető állításokat sugall (pl. hogy a feketék tömeges drogfüggősége az FBI áldásos tevékenységének következménye, és punktum). Olsson filmje mindenkinek ajánlott, aki érdeklődik az amerikai történelem eme kivételes korszaka iránt – és azoknak is, akik nem, mert a megtekintés után garantáltan fognak!