Menyhért Anna, a kötet szerzője, és az illusztrátor, Balogh Andrea beültek a játszós kuckóba, a sok gyerek pedig köréjük gyűlt. Megkérdezték Menyhért Annától, hogy látott-e maga előtt valamilyen várost, amikor a könyvbeli Kisvárosról írt, mire ő elmesélte, hogy bár nem igazi városról mintázta, mégis nagyon erősen élt benne egy városkép, amit Balogh Andrea sikeresen visszaadott az illusztrációban. Ezután "gombos játék" következett: egy kupacnyi különféle gomb közül mindenki választhatott magának egyet, aztán csukott szemmel el kellett képzelni, hogy milyen ruhán lehet, majd a ruha viselőjét is ki kellett találni a fantáziát segítségül hívva. Mindenki elmondta, milyen az ő embere, volt köztük komor ötvenes férfi, elegáns nagymama kiskosztümben, sőt, még egy manólány is.






Aztán a felsorolt szereplőkkel egy mesét kellett kitalálni, ami valahogy így hangzott: Egy magas, fekete kabátos, komor ötvenes férfi összeütközik az utcán a nagymamával, akinek leesik a válláról a Gombóc nevű manólány (utóbbi piros-fehér nyári ruhát visel, kontyos, kerek manólány). Szegény egyedül marad az utcán, sír és fázik. Egy anyuka meg a kislánya találják meg, hazaviszik. A kislány másnap az oviban beszélget erről a barátnőivel, hogy van egy manó aki elveszítette a gazdáját, de a nagymama címét nem tudjak, csak azt, hogy Kovács Jánosnénak hívják, és hogy abban a házban lakik, amelyiknek zöld a kapuja. Kihallgatja a beszélgetésüket egy Senki, akinek csak a gombja látszik, majd gyorsan megkeresi a barátját, aki történetesen azonos a komor ötvenessel. Ő nyomozza ki, hogy az egyik kislány nagymamája a keresett, így a komor ötvenes helyre teszi a galibát, és a hányattatott sorsú manó végül szerencsésen hazakerül.

Gyerekek és felnőttek közösen próbálták összerakni a mesét (Menyhért Anna Kis ló-történetei is hasonló módon alakultak), bár a gyerekek közül voltak, akiket inkább az asztalra borított gombok foglalkoztattak, fel is másztak, hogy közelebbről tanulmányozhassák, rendezgethessék őket. Gyakran szálingóztak a sütis pult felé is, ahonnan céklás muffinok hadával felszerelkezve érkeztek vissza a kuckóba. A sütiverseny is a könyvhöz kapcsolódott, Vándorlány legfinomabb sütireceptjét várta a kiadó. A történetben szereplő céklamuffint is meg lehetett kóstolni az üzletben. Miután véget ért a mese, a gyerekek rávetették magukat a színes ceruzákra, hogy lerajzolják a szereplőket. Gyorsan elsurrantam tesztelni a sütiket, a céklás nem nekem való, de a csokis-banános isteni volt. A rajzokat végül kirakták a falra - Gombócról készült a legtöbb, talán azért, mert egy nagyon csinos manólányról volt szó a mesében.


Igaz, hogy magáról a könyvről egyáltalán nem esett szó, de gyorsan beláttam, a közönség többségét alkotó gyerekek számára ez a fajta könyvbemutató minden bizonnyal sokkal élvezetesebb, mint a klasszikus beszélgetős.